Az Inota kiállításán végigmenni olyan, mintha egy videójáték hősnője lennék
Magyarország egyik legkülönlegesebb indusztriális helyszínén idén elmélyültebb arcát mutatja meg a kortárs fényművészet. Az inotai erőmű sötét, nyers tereiben a fény és a hang idén sem pusztán látványos díszletként telepszenek rá az épületrészekre, hanem azok felületeire, formáira irányítják a figyelmet, olykor pedig a jelennel és jövővel kapcsolatos dilemmáinkra, aggodalmainkra világítanak rá. A korábbi évek erősen immerzív, dübörgő élményeihez képest a 2026-os kiállítás csendesebb jelenlétet és lassabb nézést kér a látogatótól.
Inota még mindig fontos történet. És nem csak azért, mert a két kurátornak, Besnyő Dánielnek és Kálmán Mátyásnak minden évben sikerül olyan alkotókat felkérniük, akiknek a helyspecifikus munkái valamilyen módon reflektálnak az elhagyott erőmű múltjához és sajátos tereihez, így valamilyen módon életre keltik ezt az egészen különleges helyszínt.
Éppen ezért minden évben, így idén is, úgy érzem magam itt, mint egy posztapokaliptikus film főhősnője, aki egyik helyszínről a másikra haladva igyekszik a cél felé, ami mindig ugyanaz: eljutni a hatalmas hűtőtorony belsejébe. Mintha egy életnagyságú videójáték pályáin mozognék, miközben körülöttem egy különös, semmihez sem hasonlítható univerzum épül fel.
Sok munka nem az érzékek túlterhelésével vagy a technikai látványossággal hat, hanem elidőzést és koncentrált figyelmet kér. Közelebb kell menni, körbejárni, kivárni, amíg feltárul, és lassan összeáll, mit is nézünk. Ettől az idei kiállítás elsőre talán kevésbé sodró, viszont több teret hagy annak, hogy valóban jelen legyünk benne.
Ezen az életnagyságú pályán egyébként az egyik kedvenc állomásom mindig a kazántér. Idén Maotik, vagyis Mathieu Le Sourd Signal Loop című installációja foglalja el a teret: a több irányból érkező lézerek és vetítések végigfutnak a csarnok homlokfalán, oldalain és mennyezetén, folyamatosan változó digitális tájat rajzolva az ipari szerkezetre. A fény hol kiemeli, hol szinte eltünteti a csöveket és fémszerkezeteket; a mozdulatlan ipari test pedig úgy tűnik, mintha ismét működésbe lépne.
Az idei program abszolút kedvence számomra Dukai István Transmutatio című installációja. Az emberléptéket meghaladó, textillel fedett formákról nem lehet pontosan eldönteni, hogy szerzetesek, őrzők vagy dementorok. Hogy védelmeznek vagy támadni készülnek. Egyszerre utat mutatnak, de el is állják azt. Van bennük valami megnyugtató, szinte szakrális, miközben éppen eléggé fenyegetőek ahhoz, hogy ne lehessen gondolkodás nélkül elsétálni mellettük.
Hasonló hangulatot idéz Anni Kinnunen Omens című installációja, ami azt a bizonytalan pillanatot mutatja meg, amikor látszólag még minden a helyén van, de már érezzük, hogy valami elmozdult. Nem látjuk tisztán, merre tartunk, de azt már sejtjük, hogy az irányítás részben kicsúszott a kezünkből. Kinnunen nem nevezi meg, mitől kell tartanunk, így mindenki a saját félelmeit, veszteségeit vagy reményeit vetítheti bele a sejtelmesen tekergő, csillogó alakokba.
Egészen más miatt izgalmas Sven Sauer Deviation című munkája: ez elsősorban a játékosságával fog meg. A sötét alkatrészraktárban lassan végighaladó fényvonatot önkéntelenül követni kezdi a szem, mintha egy gyerekkori terepasztal előtt állnánk. Csakhogy a pálya itt törött üvegszilánkok ezreiből áll, ezért a játékosság kezdettől bizonytalan. Egyszerre van benne a játékvasút ártatlansága és egy baleset utáni táj nyugtalansága. Ahogy a fény végighalad az üvegen, a szilánkok sorra visszaverik és továbbadják, így az, ami először a pusztítás nyomának tűnik, fokozatosan egy közös működés részévé válik. A fényvonat nem kikerüli a romokat, hanem utat talál közöttük.
A csendesebb, lassabb ritmusú munkák közül három különösen izgalmas. Kiss Gergely Crystal Bloom című installációjában színesen világító kristályok nőnek ki az egyik rom törmelékei közül, mintha az erőmű pusztuló anyagából egy új, mesterséges természet sarjadna. Forgách Emma Taroudantja annyira lassú és meditatív, hogy csak akkor válik érzékelhetővé a mozgás, ha megállunk és valóban figyelni kezdünk. Kováts Janka Held in Tension című munkájánál pedig éppen a mozdulatlanság telik meg feszültséggel: a megvilágított, csomózással formált kötelek különös, lebegő lényekként jelennek meg a sötétben.
A pálya végén, a hűtőtorony belsejében Lukas Truniger és Bruce Yoder Implausible Rainbows című installációja fogad. Fókuszált fényforrások, speciális optikák, forgó tükrök és térbeli hang hozzák létre a lassan mozgó, mesterséges szivárványokat, amelyek hol előtűnnek, hol eltűnnek. A pálya végén tehát nem trófea vár, hanem egy illékony jelenség, amely a következő lépéssel már át is alakul.
A szabadtéri terekben órákat el lehet tölteni chilleléssel, miközben a hűtőtorony palástján és a nagy épület egyik homlokzatán folyamatosan futó mappingekben merülhetünk el. Aki pedig a fényinstallációk mellett hagyományosabb képzőművészeti kiállítást is szeretne látni, az egykori irodaépületben megtalálja Weiler Péter Standby című önálló kiállítását. Az ott hagyott iratok, bútorok és használati tárgyak között a művek belekeverednek az épület félbehagyott történetébe; olykor azt sem könnyű eldönteni, mi volt eleve ott, és mi került oda a kiállítással.
