Renderelt művészet – Kálmán Mátyás

Kálmán Mátyás már gimnazistaként elkezdett videózni: a Pálos György és Szirmai Márton vezette videószakkörben jeleneteket forgattak, filmeket elemeztek. „Nagyon inspiráló volt. Mindenféle fikciós dolgot kipróbáltunk, de volt egy híradó a gimnáziumban, ahová én is készítettem anyagokat.” Ezzel párhuzamosan 2003-ban VJ-zni kezdett. „Autodidakta módon, internetes fórumokat böngészve tanultam meg az alapokat, majd először házibulikban, később száz-százötven fős rendezvényeken vetítettem.”

Az érettségi után az Index videórovatához került, ahol több mint négy éven át videó-újságíróként dolgozott. A MOME-ra csak azután jelentkezett, amikor az újságírói munka számára monotonná kezdett válni, és egyre több teret akart adni a vizuális kísérletezésnek. A dokumentarista érdeklődés és a látványközpontú gondolkodás azóta is párhuzamosan vannak jelen a munkáiban. „Továbbra is nagyon fontos nekem a narratíva, az emberek és az élethelyzetek megismerése. Közben ugyanilyen erős bennem az igény arra az érzékiségre, ami a látványban van.”

Az Indexnél töltött évek alatt Kálmán Mátyást leginkább azok a témák érdekelték, amelyek közel engedték mások életéhez. „Az újságírásban egyértelműen az mozgatott a legjobban, amikor szociális témákhoz lehetett nyúlni, és emberek életét lehetett bemutatni.” Első egész estés dokumentumfilmje, a Halász Júliával közösen rendezett BÚÉK – Egy közös film Magyarországról filmben különböző emberek rögzítették saját szilveszterük történéseit, a felvételekből pedig egy közösen létrehozott társadalmi tabló állt össze. A Fortuna vendégei ennek szinte az ellenkező módszerével dolgozott: Kálmán Mátyás akkor évekig követte két ember történetét. A MOME-n készült diplomafilmje, a Hungaropesszimizmus pedig azt vizsgálta, honnan eredhet a magyar társadalom borúlátása, és hogyan válik a pesszimizmus kulturális mintává.

A látvány előtérbe kerülésével felmerül akérdés: hogyan lehet elkerülni, hogy egy nagy méretű, színes és technikailag lenyűgöző fényinstalláció puszta attrakcióvá váljon? „Nagyon sok a giccs a fényművészeti szektorban” – mondja. A művészet és a látványosság közötti határ szerinte nem pusztán az adott alkotás esztétikai minőségén múlik: „Kontextusfüggő is. Lehet egy mű mögött mély gondolat és pontos koncepció, de ha nem jó környezetbe kerül, akkor lehet, hogy semmi nem jön át abból, ami valójában mögötte van.”

Az Inota ennek a kontextusérzékeny gondolkodásnak talán a legnagyobb léptékű megvalósulása. „A tér önmagában elképesztően bevonja az embert. Sokadszorra is lenyűgöző az, amit ott látunk.” Számos alkotás eleve az erőmű valamelyik helyszínére készül, és először ott látható. 

Kálmán szerint az Inota egyik fontos feladata, hogy kísérleti terepet biztosítson a fényművészek számára, és miközben a látogató kész, monumentális installációkkal találkozik, a háttérben sokszor az utolsó pillanatig folyik az építés. „Nagyon nagy küzdelem az Inotát fenntartani” – mondja Kálmán.

Innen nézve különösen nagy a kontraszt, hogy a beszélgetésünk idején már az augusztus 20-i monumentális ünnepségsorozaton dolgoznak, ami egyszerre jelenti a különböző művészeti területek összehangolását és a produkció valamennyi vizuális elemének folyamatos követését. „A lézershow-val, a fényshow-val, a vetítéssel, a zenével és a drónshow-val kapcsolatban is folyamatosan visszajelzéseket adunk, és mi tartjuk a kapcsolatot a művészekkel. Több száz alvállalkozót és szakembert fogunk össze. Ez hatalmas feladat, ráadásul kevesebb mint két hónapunk van a teljes szervezésre.”

A cél ebben az esetben sem az volt, hogy minél több technikai effekt kerüljön egymás mellé. A különböző műfajokat – a zenét, a fényt, a vetítést és a drónokat – egyetlen vizuális rendszerbe kellett rendezni. Kálmán hozzáteszi, hogy egy ilyen léptékű produkció eleve elképzelhetetlen csapat nélkül, de az ő alkotói módszerének egyébként is alapvető része, hogy az ötletei mások tudásával és nézőpontjával találkozzanak. „Elég kooperatív típus vagyok, inspirál, ha másokkal együtt dolgozhatok. Nem nagyon tudok olyan dolgot mondani, amit teljesen egyedül csinálok – talán a gondolkodáson kívül.”

„Sokszor egyedül jut eszembe valamilyen kezdeti ötlet, aztán másokkal kezdem el fejleszteni. Hagyom, hogy formálja az is, ahogyan együtt dolgozunk.” Besnyő Dániellel (aki sorozatunkban szintúgy vendégeskedett nemrég) közel húsz éve dolgoznak együtt. „Vannak különbségek a látásmódunkban, de a két megközelítést elég jól tudjuk szintetizálni. Sok tapasztalatunk van abban, hogyan integráljuk egymás ötleteit egy nagyobb egészbe, és a feladatokat is jól le tudjuk osztani.” Hasonlóan működik együtt Gács Tamással a Promptmonstersben is. „Rengeteget tanulok abból is, amit ő hoz.”

Ma már szinte minden ötletét az AI-jal támogatva fejleszti. korábban a generatív képalkotáson keresztül találkozott vele. „Számomra nagyon felszabadító az AI.” Nála sem az ötletet helyettesíti, hanem csökkenti a távolságot az elképzelés és annak látható formája között. „Eszközt adhat egy olyan ember kezébe, mint én, akinek vannak ötletei, de korábban nem feltétlenül volt meg a technikája ahhoz, hogy megvalósítsa őket.”

Az AI idővel Kálmán alkotói folyamatának korai szakaszába is beépült. „Most már szinte mindig AI-jal skiccelek” – mondja. De az első lépés továbbra is az írás és a kutatás, teszi hozzá. „Először általában írott formában próbálom szintetizálni az ötleteimet. Sokat kutatok hozzájuk: megnézem, készült-e már valami hasonló, miért jutott eszembe az adott gondolat, honnan származik, mások mire használták, és milyen alkotásokban jelent meg korábban.”

„Szeretek az utolsó pillanatig változtatni, és nyitva hagyni dolgokat. Fontos, hogy a folyamat és az, amit éppen készítek, vissza tudjanak hatni rám.” Ez a nyitottság abban is megmutatkozik, ahogyan a térhez viszonyul. „A fénnyel alapvetően tereket lehet teremteni. Nemcsak kirajzol valamit egy sík felületre, hanem formálja azt is, ahogyan a teret látjuk.”

A téralakító fényhatásokhoz gyakran a természet adja az első impulzust. „Nagyon sok effekt, amit használunk, valamilyen természeti jelenségből származik. Sokszor ezeket szintetizáljuk és tervezzük újra.” Ehhez képzőművészeti inspirációk is társulnak. Vizuálisan a szürrealizmus és az op-art áll hozzá a legközelebb, de a Fluxus, az avantgárd és a konceptuális művészet szemlélete is hat rá.

A performatív művészethez elsősorban az egyszeriségük és időbeliségük kapcsolja ezeket a munkákat. „Szeretem az ilyen megismételhetetlen dolgokat. Az Inota egyik nagy ereje is az, hogy csak akkor és csak ott tud működni. Éppen a közösségi média és az AI korában, amikor szinte minden virtualizálódik, ezek a személyesen megtapasztalható dolgok egyre inkább felértékelődnek.”

Amikor a kézjegyről kérdezem, azt mondja, ő is látja, hogy a művészeti piacon előnyt jelent, ha egy alkotó munkái azonnal felismerhetők. Kálmán ugyanakkor nehezen tudna egyetlen visszatérő formát, technikát vagy vizuális motívumot megnevezni saját kézjegyeként. „Nagyon különböző dolgokat csinálok, ezért kevésbé beazonosítható, hogy mi az enyém.”

„A helyszíni finomhangolás és programozás nagyon sok mindent megváltoztathat, akár egészen a folyamat végéig. Ebben az is benne van, hogy elég rossz a monotonitástűrésem: folyamatosan új eszközöket, felületeket és alkotói módszereket keresek. Ez részben alkati kérdés, de a MOME Média Design szakán is ezt tanultuk: különböző alkotói folyamatokat és technikákat ötvöztünk, és azt, hogy bátran tudjunk átjárni közöttük.” 

Az Inotát és a Fénydómot nem csupán a fény mint médium kapcsolja össze. Mindkét projekt olyan épületet nyitott meg a közönség előtt, amely korábban elhagyott, lezárt vagy nehezen hozzáférhető volt. „A következő években szeretnék rendszeresen foglalkozni ezzel. Minél több elhagyott vagy nem bejárható épületet szeretnénk fénnyel életre kelteni.”

A megvalósítást egy új, Besnyő Dániellel közösen kialakított műhely is segítheti. „Végre lesz egy saját játszóterünk, ahol építhetünk, az éjszaka közepén félbehagyhatunk valamit, és akár hetekig is állhat egy munka félkészen. Ez nagyon hiányzott.”

Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu