Renderelt művészet – Kovács Ivó

„Már gyerekként is a térbeliség izgatott, sokat forgattam a 20. századi modernizmust, a kubizmust, futurizmust és a Bauhaust tárgyaló művészeti albumokat.” A képzőművészeti egyetem festő szakán is ez maradt a középpontban. „Egyre absztraktabb munkákat csináltam, és fontos lett, hogy a kép ne csak felület legyen, hanem legyen teste, tárgyszerűsége.” Diplomamunkájában állítható textilfeszítő keretekből épített rendszert, ahol a kompozíció elviekben újra és újra áthangolható volt. „Nem akartam, hogy a kép végállapot legyen, hanem mozgatható, alakítható, folyamattá tehető.” Ez az igény később természetesen vezette tovább a digitális felé, ahol a „képek egymásutánisága” már időben is megszervezhető. 

„Ugyanazzal az eszközzel csinálod, ugyanabban az időben történik, de az animációnak megvannak a szabályszerűségei. Engem ez nem érdekel.” Nem a kulcskockák tökéletessége, nem a szakmai protokoll hajtja, hanem az alkotás performatív ideje. „Mindig olyan videót szeretnék csinálni, hogy ha bárhol megállítod, az önmagában is lehetne egy festmény.” Így nála minden képkocka potenciális állókép, a mozgás pedig nem filmnyelvi logikából épül, hanem festőiből: egymásba alakuló terek, rétegek alkotják azt.

A narratíváról kérdezem, ő meg meséli, hogy amikor színházak számára készít vetítést egy előadáshoz, akkor annak a cselekményt kell szolgálnia. „Azt szeretném megtalálni, hogy egy adott térnek és az abba készülő munkának mi a követendő dramaturgiája, vagy törvényszerűsége, legyen szó épületvetítésről és konkrét épületről, vagy színházi előadásról és színpadi térről, vagy egy immerzív térről – jelen esetben a fxr pici szoba teréről –, és kevésbé a saját dramaturgiám érdekel.” 

A fxr-ben látható munka két hónapnyi koncentrált alkotás eredménye. „Három-négy külön téma is megszületett, amik önálló projektek is lehetnének. Aztán azon gondolkodtam: miért dobjam ki őket? Inkább megpróbáltam egy ívbe szervezni.” Nem lineáris történet ez. „Inkább mozgás: állapotból állapotba való átlépés.”

A videomapping esetében természetesen adódik az immerzivitás kérdése. „Nekem attól immerzív valami, hogy elfelejtem, hol vagyok.” Kovács Ivónál az immerzivitás nem effektek halmozása, hanem ennek az átbillenésnek a megteremtése.

Nem az a cél, hogy még látványosabb legyen a kép, hanem hogy a néző egy pillanatra elveszítse biztos pontját, és belépjen egy másik térbe.

A videomapping „technikai sportág”: drága, nagy léptékű, produkciós logikához kötött. „Ha megrendelésre dolgozol, belecsúszol a szórakoztatóipar szabályszerűségeibe.” Ugyanakkor mégsem ez adja a műfaj legnagyobb kihívását. „A figyelem ma végesebb erőforrás, mint valaha, és ezt alkotóként komolyan kell venni. A nézőnek megfelelő tempóban kell adagolni a képeket, hogy fenntartsuk figyelmét. De ha valami tényleg működik, az emberek időt adnak neki.” Legutóbbi filmje 17 és fél perces, benne két-három perces lassú szakaszokkal. „Ha érdekes, ott maradsz. Mint egy festmény előtt.” Lassú dramaturgiával épülő munkái olyanok, ahol a néző „benne maradhat” az élményben, kiszakadhat a mindennapi rohanásból, lelassulhat.

A mapping színes, látványos, emiatt könnyen át is csúszhat giccsbe. „A kérdés végül nem az, hogy használom-e a szórakoztatóipar eszközeit, hanem az, hogy milyen tempót és milyen arányokat választok. A látványosság önmagában nem giccs – a probléma ott kezdődik, amikor a hatás kizárólagos cél lesz.”

Amikor az alkotásról kérdezem, ő meséli, hogy ma már a teljes folyamat számítógépen zajlik, ott bontja ki az ötleteit. „Annyiban más csak a festészethez képest, hogy míg ott az anyag ellenáll, addig a digitális térben elvileg bármi megoldható. A nyugtalanság tulajdonképpen abból fakad, hogy mindig ott van a kérdés: mi van, ha a következő ötlet technikailag nem megvalósítható?” Nem akar olyat csinálni, amit már biztosan tud, de nem is akarja túlhajtani a rendszert. „Ez egy teljesítményhatár-keresés. Meddig mehetek el? Milyen messzire juthatok a leadási határidőig?”

„Gyorsít, segít, programot ír, keres, rendszerez. Olyasmit tud, amit korábban hosszú órákig kellett fórumokon kutatni. Olyan, mintha lenne egy segéded.” De a kreatív ugrás szerinte nem innen jön. „Az AI statisztikai alapú működése a múltból dolgozik. Asszociál, kombinál, variál – de nem lép ki a rendszerből. Azt az ugrást, amit egy művésztől várok, hogy valami teljesen meglepőt csináljon, nem fogja hozni.”

A mapping műfaját illetően sem lát radikális fordulatot. „Gyorsan kialakultak a hatásmechanizmusok: trompe-l’œil effektusok, épületomlások, térátfordulások. Ezek eszközök. A kérdés az, ki mit kezd velük. A Krisztus az Olajfák hegyén témát is ezerszer megfestették, de még biztosan számtalan verzióban el fog készülni.” A műfaj talán nem újul meg alapjaiban, de mindig jöhet valaki, aki más hangsúlyt tesz bele, mást emel ki.

A Covid időszaka nála nem drámai fordulatként jelent meg, inkább kényszerű lassulásként és technikai újratervezésként. „Nagyon gyorsan avul minden” – mondja. A digitális eszközök világában folyamatos tanulásra van szükség, és a lezárások idején hirtelen idő keletkezett erre. „A kényszer új utak keresésére ösztönzött.”

Beszélünk a szerzőség kérdéséről is, ami jelen műfaj esetében nem magától értetődő, Kovács Ivó pedig sokáig nem is foglalkozott a láthatóságával. „Mostanra beláttam, hogy ez fontos. Nem hiúságból, hanem működésből. Ha valakinek tetszik egy projekt, tudnia kell rákeresni, továbbkövetni.” Ennek ellenére a szerzőség nála nem tudatos brandépítés. Visszajelzésekből tudja, hogy vannak visszatérő jegyek: komplex, rétegzett terek, nem egyetlen motívumra épülő képek, hanem „nagy világok”, ahol több vizuális réteg fut egyszerre. Nem minimalizál, nem redukál egyetlen formára – inkább sűrít.

Az aktuális kiállítás négy vetítésből – négy különálló, mégis összefüggő projektből – áll. A kiindulópont egyfajta mesterségesen tiszta, „Windows-háttér” világ, dreamcore hangulatban. „Ebből lép át a néző végtelen, szürke betonarchitektúrákba: nem tudni, félbehagyott építkezések, romok vagy absztrakt terek. A tér később organikus irányba fordul, érhálózatszerű struktúrák jelennek meg, mintha a beton testté válna.” A dramaturgia végül naplementés tájképszerű jelenetbe fut ki – egyszerre ironikus és komolyan vehető zárlatként.

Ez a rétegzettség adja a munkák sajátos dinamikáját: nem egyetlen állítás, hanem egymásba csúszó világok sorozata. Ahogy úsznak előttem ezek a képek, világossá válik, hogy Kovács Ivó továbbra is festőként gondolkodik, csak ma már nem vásznon keresi a kép határait, hanem a térben és az időben – ott, ahol a technológia újra és újra feloldja a mű biztos keretrendszerét.

Fotó: Sorok Péter/Kultúra.hu