Renderelt művészet – Mátrai Erik
Mátrai Eriket fényművészként tartjuk számon, de a festőként végzett alkotó akkor is hű marad klasszikus gyökereihez, amikor nem táblaképet készít: installációiban is festőként gondolkodik. Műtermében az alkotófolyamatok és a munkái mellett arról is beszélgettünk, hogyan vált a lélegzet festői eszközzé, miként lehet egyetlen fényjelenséggel megállítani a nézőt, és miért távolodik a digitális technikától.
„Mostanában igyekszem plug-and-play lenni” – mondja Mátrai Erik, amikor a digitális és az analóg viszonyáról kérdezem. „Régen azt gondoltam, hogy az adja a művészet érvényességét, ha az alkotó mindig a rendelkezésére álló technikai eszközöket, a csúcstechnológiát használja. Ma már nem hiszem, hogy mindenképpen digitális médium kell ahhoz, hogy a kortárs világ tapasztalatáról beszéljünk. Az olajképnek szintén megvan a maga érvényessége továbbra is.”
Bár a médium nála folytonosan változik, azonban egy valami mindig jelen van: a fény. Már az egyetemen készített UV-fényben működő műveket és videókat, később projektorral, képernyővel, lámpákkal dolgozott. Mondja, hogy nemrég ismét a kezébe került Goethe Színtana, és már az első mondatnál megállt: aki a színről akar beszélni, annak először a fényről kell beszélnie.
A fény és a szakralitás a Valenciában töltött Erasmus-hónapok alatt ért össze benne igazán. Ekkor készült el a diplomamunkája: a Barracas-i mise háromcsatornás videóinstalláció. Hajnalonként lesétált a tengerhez, és felvette a napfelkeltét. A képeket később tükrözni kezdte: hol a horizontot, hol a vízen megjelenő aranyhidat, a megkettőzött formákból pedig keresztek rajzolódtak ki, a videó alatt pedig a tenger zúgása és a barracasi templomban rögzített asszonyok éneke szólt.
Vallásos családban nőtt fel, de a hithez való viszonya ebben a négy, jórészt egyedül töltött hónapban lett személyes. Nem egyetlen nagy felismerésként beszél erről, inkább hosszú folyamatként, amely azóta is tart. Korai műveiben még közvetlen bibliai utalások és ikonok jelentek meg, később azonban eltávolodott a direkt ábrázolástól, és inkább a geometrikus formák felé nyitott. A geometriával ugyanis már nem mondja meg előre, mit kell látni a műben.
Elsőként a gömb kezdte foglalkoztatni, amelyet a teljesség és a tökéletesség formájának látott. A 2007-es Gömb apró, UV-fényre reagáló papírdarabokból épült fel, amelyeket cérnaszálakra függesztett. A sötét térben csak az UV-fényben felragyogó pontok váltak láthatóvá, amelyekből a néző érzékelése állította össze a formát. A mű egyszerre tűnt anyagszerűnek és testetlennek. A gömböket később ellipszoidok és más geometrikus alakzatok követték; ezek égitestet, templomi kupolát vagy valamilyen láthatatlan rendet is felidézhetnek, de Mátrai nem rögzíti a jelentésüket. A Spot-Gate például lehet a mennyország bejárata, de akár egy teleportkapu a Star Warsból – attól függően, ki lép elé.
Installációi többnyire helyspecifikusak. Nem egyszerűen bekerülnek egy térbe, hanem át is hangolják, miközben a néző helyzete megváltozik: a mű nem előtte van, hanem körülötte, ő pedig benne. „Szeretek füstöt és ködöt használni, ezeknek szaguk is van. Sokszor a hangok is alakítják a térérzetet, máskor pedig éppen a hangnélküliség, a csend válik fontossá.”
Szóba kerül, hogy ma, az olcsón elérhető LED-ek, épületvetítések és villódzó attrakciók korában nehéz megmondani, hol végződik a látványosság, és hol kezdődik a művészet. Mátrai a saját módszerét viszont pontosan ismeri. „Nagyon egyszerű jelenségekkel foglalkozom. Laboratóriumi körülmények közé teszem őket, és megfosztom őket minden zavaró tényezőtől. Ha csak egy effekt van, könnyebb rá figyelni.” Haikuhoz hasonlítom ezt a sűrítést, és rögtön rábólint: kevés elem, ami azonban a figyelem során szépen kibomlik.
A színreflexekkel foglalkozó installációiban nem (csak) a festett felület, hanem annak visszaverődő fénye válik fontossá. A 2021-es Color Vacuiban a szentendrei MANK Galériában Mátrai például az ablakokkal szemközti falakat színekkel borította, a róluk visszaverődő fény pedig megfestette a fehér felületeket. Önálló műtárgy nem volt a térben; maga a szín és az általa létrehozott atmoszféra vált a kiállítás anyagává.
Az egyszerűnek tűnő végeredményeket hosszú kísérletezések előzik meg. Mátrai olykor vázlatol is, a műtermében pedig lencsék, prizmák, különböző lámpák, tükrök és füstgép segítségével vizsgálja, hogyan viselkedik a fény. Nem mindig egy előre megfogalmazott koncepcióból indul ki: szeret játszani az eszközökkel, és közben gyakran olyan váratlan effektusok jönnek létre, amelyek később egy-egy munka kiindulópontjává válnak. Ugyanilyen fontos inspirációs forrás számára a természet.
Amikor a nap átsüt a ködös erdőn, a fénypászmák szinte önálló teret építenek a fák között. Ezeket a hétköznapi, mégis nehezen megragadható jelenségeket figyelem, majd a műtermi kísérletek, a vázlatok és a hozzájuk kapcsolódó személyes gondolatok egy ponton összeállnak.
A füsttel készült műveiben a közeg válik fontossá. A fénypászma önmagában nem látható, csak akkor válik térbeli formává, ha porszemcséken, párán vagy füstön szóródik. A Porticus esetében is a füst tette láthatóvá az oszlopokká sűrűsödő fénynyalábokat, amelyek egy templomszerű architektúrát hoztak létre. A spektrummunkákban azt vizsgálja, hogyan bomlik fel, majd áll össze ismét a fény. A 2011-es Rainbow Ellipse szivárványszínű, vetített fényfolyosójában a spektrum összeadódó színei fehérré váltak, amikor azonban valaki belépett a vetítésbe, a testén újra különváltak. A 2015-ös Rainbow People üres, fekete terében alig lehetett érzékelni a különböző fényrétegeket. A művet a látogató tette láthatóvá: amikor belépett közéjük, maga vált „szivárványemberré”.
A festői gondolkodás köti össze a nagy méretű installációkat az utóbbi évek táblaképeivel is. A 2024-ben, az acb Galériában bemutatott AIR-sorozatban a természetben megfigyelt atmoszferikus fényjelenségek tértek vissza a vászonra. Mátrai nem ecsettel dolgozott, hanem egy egyszerű fúvóeszközön keresztül, a saját lélegzetével juttatta a festéket a felületre. „Nagyon fontos, hogy nem egy gép fújja ki a festéket, hanem a lélegzetem.” Az elv Seurat pointillizmusából ismerős: a tisztán hagyott színek megőrzik világítóerejüket, az optikai keverést pedig a látás végzi el.
Az optikai színkeverés az újabb objektekben már fizikailag is kilép a táblakép síkjából. A dobozszerű szerkezetek belsejében egy szabadon, szinte minden kontroll nélkül megfestett kép található, amelynek, ahogy ő mondja, önmagában nem kell feltétlenül kifinomultnak lennie, mert a végső látványt az elé helyezett szaténplexi hozza létre. „A félig áttetsző felület filterként működik: elmossa a festmény kontúrjait, szétszórja a fényt, és összekeveri a mögötte lévő színeket.” A plexi a határozott vonalakat puha, atmoszferikus átmenetekké alakítja.
Az objektek színátmenetei ismét a természet megfigyeléséhez vezetnek vissza. Meséli, hogy a műterem nagy tetőablaka előtt gyakran estig marad, és végignézi, hogyan változik egy frissen elkészült kép a természetes fény lassú eltűnésével. „Ahogy besötétedik, ugyanazok a színek egészen más karaktert kapnak, bizonyos részletek eltűnnek, mások előtérbe kerülnek.” Első pillantásra lehet, hogy alig érzékelünk valamit, de ha időt adunk a szemnek, a finom árnyalatok lassan előjönnek.
A Liget Galériában 2022-ben bemutatott Screen nekem is nagy kedvencem volt. A sötét térben egy üres, szélesvásznú keret állt, alsó és felső oldalába LED-lámpákat épített. A fény nem falra vetült, hanem a levegőből metszett ki egy síkot. Amikor a ködgép füstje áthaladt rajta, a légmozgásból kép lett: gomolygó, szüntelenül változó kép, amelynek szintén erős festőisége volt.
A műteremben most a szaténplexi mögé zárt, festmény és objekt határán álló munkák új darabjai születnek egymás után, reméljük, ezeket hamarosan láthatjuk majd egy-egy kiállításon is.
Címlapfotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu
