Renderelt művészet – Benkovits Bálint

A klasszikus táblaképfestészet sosem vonzotta igazán. Sokkal közelebb állt hozzá a húszas évek utáni művészet világa: a konceptualizmus, az installáció és az újmédia. „Ott kezdett el igazán érdekelni a művészet, ahol a retinális élmény eltörik – ahol a hangsúly a gondolatra kerül.” Ez a szemlélet vezette a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára, egy kifejezetten elméleti fókuszú képzésre. „Nem médiumot kerestem, hanem olyan gondolkodási keretet, ahol a technológia nem öncél, hanem eszköz a gondolat megvalósításához.”

A Derengő nem tudatosan felépített startupként indult. Alapítója már családos emberként arculatokkal és grafikával foglalkozott. Két barátjával dizájnstúdiót alapítottak, ahol lassan, szinte észrevétlenül jelent meg az animáció. „Először csak kisebb pilotok formájában, kísérletezésként” – meséli. Ekkor csatlakozott hozzájuk Nyikos László, akivel később a Derengőt is megalapították.

Az első cég azonban rövid időn belül bedőlt. Ekkor került a Kiégő Izzókhoz, ahol nekik köszönhetően a partivetítések mellett több nagy léptékű nemzetközi videomapping-produkcióban is közreműködött – többek között a New York-i Dumbo Arts Festivalon, a dallasi fényfesztiválon, de dolgozott a Volkswagen Passat egyik debütálási show-ján vagy az épernay-i Dom Pérignon pincészet homlokzatán. Ezekben a munkákban azonban jellemzően háttérben maradt. „Kisgyerekes apukaként jellemzően sose láttam, hogy mit csinálok” – fogalmaz.

„Az illusztrációk meggyőzőek voltak, és hamar kiderült, hogy ez a projekt valójában nem egy emberre, hanem egy egész csapatra van szabva.” Innen indult el az a folyamat, amelyben a Derengő végül nemcsak technikai műhelyként, hanem közös gondolkodásra épülő alkotói térként formálódott tovább.

„Gurmai Bea karaktertervezőt keresett animációs filmjéhez, és a feleségemet, Megyeri Annamária illusztrátort találta meg egy wampon, aki akkor épp a Rosehip divatmárkával foglalkozott. Mint később kiderült, a készülő Borka és a varázsruha pilotjához nemcsak látványtervezőt, hanem egy teljes új csapatot is keresett. Lacival ketten elvállaltuk, és mivel ő ez idő alatt Svájcban dolgozott távmunkában, elkészítettük a filmet. 

Miután a megnyertük a pályázatot, világossá vált, hogy kell egy csapat. Ekkor még a Kiégő Izzók irodájában dolgoztunk. Lacival a közös pont ott volt, hogy mindketten meg akartuk reformálni az animációt, valódi tartalmat és értékeket szerettünk volna eljuttatni a nézőkhöz.”

„Akkoriban nagyon zavartak a gyerekeknek készült bugyuta animációk: a cukiskodás, az a logika, módszer amely gépiesen kiméri, mit fognak szeretni a kicsik. Ez totális párhuzam a mai social media függőséggel, a doomscrollinggal. Én valami mást kerestem.” Csakhogy hamar világossá vált számára, hogy a rendszer egyre tudatosabban optimalizálja magát a figyelem megszerzésére. „Ez volt az a pillanat, amikor leesett, hogy gépként kezeljük a gyereket” – fogalmaz Benkovits Bálint. 

Később vált számára egyértelművé, hogy a valódi kérdés az, mit tesz a képernyőhasználat a gyerekekkel hosszú távon. „Ekkor eldöntöttem, hogy én nem akarok klasszikus értelemben vett gyerektartalmat csinálni.” A felgyorsulásra és mentális túlterhelésre adott válaszként fordult a Derengő az immerzív térinstallációk és mapping felé.

Mitől más ez, mint a képernyő, kérdezem, ő meg magyarázza, hogy tulajdonképpen ezekben a terekben nincs vágás, nincs gyors dopaminlöket. „Az élmény nem a képernyőn történik, hanem körülveszi a testet. Nem lehet közben mást csinálni, nem szól a háttérben a tévé, nem jönnek párhuzamos ingerek. Nem egy filmet nézel – benne vagy egy világban.”

Ha van egy szó, amivel Benkovits Bálint eddigi útja összefűzhető, az a világépítés. „Engem mindig az érdekelt az installációkban, hogy hogyan lehet a fizikai világot összekapcsolni azzal, amit digitálisként érzékelünk” – mondja. Nem egyszerű kapcsolódásról van szó a fizikai és a digitális között, hanem átlépésről. Határok elmosásáról. Olyan terek létrehozásáról, ahol a néző nem eldönti, mit lát, hanem belekerül egy helyzetbe.

A tervezési folyamat azonban nem mindig autonóm ötletből indul, a  projektek gyakran megbízások. „Általában ügyféledukációval kezdődik, ha megkeres minket egy cég, hiszen meg kell tudnia fogalmaznia, hogy mi is tulajdonképpen az elképzelése.”

Benkovits mégis szereti ezeket a helyzeteket, és ha megrendelésről is van szó, mindig meg tudja találni azt a pontot, ami megfogja. „A gond ott kezdődik, amikor a koncepció és a kutatás végül ellaposodik, mert a megrendelő csak a »wow-effekteket« szeretné látni.” Számos izgalmas együttműködésről is mesél: a FIFA-nak készült vagy Katar nemzeti napjához kapcsolódó projektekben végig tudták vinni a komplex, narratív gondolkodást. Amikor viszont autonóm ötletből indulnak, a folyamat egészen más. „Rengeteg elképzelés van a polcon, amelyek közül sok soha nem valósul meg – vagy épp más csinálja meg őket előbb.” 

Az egyik legnagyobb projektjük a veszprémi CODE-ban látható Elrejtett hangok, ami egy filmes narratívát emel át immerzív világába. Benkovits régi vonzalma az antológiaszerű mesékhez jelenti a történet fontos rétegét: sok kisebb történetből összefűzött világot akart. Őslegendákat, őstörténeteket, hangszerekhez kötődő motívumokat gyűjtöttek össze, és ezekből építették fel a dramaturgiát. Nem egyetlen „tanulságot” akartak, hanem egy olyan történetszövetet, amit mindenki máshonnan tud elkapni.

Közben a technológia határaira kérdezek rá, ő meg azt mondja, hogy tulajdonképpen pont ott állunk, mint a Lumière-ek a vonatnál. Még tanuljuk, miként lehet látni vagy egyáltalán: csinálni ezt a műfajt. A munka sokszor úgy indul, hogy leülnek és „agyalgatnak”: nem az a kérdés, mit lehet megcsinálni, hanem hogy hogyan érdemes megfogni a témát. A Derengőnél a csapatmunka sem „szerepkiosztás”, hanem inkább egy rugalmas szerkezet, ami mindig a projekt típusához igazodik.

A tervezés ma már szinte végig digitális. Benkovits hozzáteszi: ő világéletében gépen dolgozott. Próbált rajzolgatni, festegetni is, de mindig visszatért a képernyőhöz. „Én mindig az voltam, aki szétszedte, megnézte, hogyan működik.” Ez a fajta analitikus mód a Derengő világában a kreativitás egyik feltétele: ha a technikai oldalon elakadnak, a gondolat sem tud átmenni.

Nem arról beszél, hogy az esztétikum ne számítana. Épp ellenkezőleg: a Derengő munkái erősen építenek látványra, hangra, atmoszférára. A kérdés inkább az, hogy mi vezeti ezt az esztétikát. „Ha van egy tiszta gondolat, és te belerakod az egódat, akkor az egész elcsúszik” – mondja. Vagyis a gondolat helyére lassan beáll a manír, az önkifejezés gesztusa, és ettől a projekt elveszíti a belső vonalvezetését.

Jó példa erre a Hexagonban látható BABEL is, egy audiovizuális utazás, amelyet Jorge Luis Borges Bábeli könyvtár című műve ihletett. A mű tulajdonképpen egy filozófiai és művészi reflexió a tudás határtalan természetéről, az emberi kíváncsiságról és a felfedezés végtelen útjáról.

Benkovits e projekt kapcsán is hangsúlyozza, hogy a technológiai fejlődés nem kényelmes háttér, hanem folyamatos nyomás, ugyanakkor a digitális világ mégis lehet felszabadító: sokkal több elemből lehet olyan kombinációkat építeni, amelyek új fogalmakat képeznek. A lehetőség tárháza folyamatosan nyílik – új appokkal, új rendszerekkel, új eszközökkel.

Rámutat: a digitális közegben nagyon könnyű abba a hibába esni, hogy a médium lesz a cél. Hogy „kísérletezel a technológiával”, és ettől már késznek érzed a művet. A digitális világban ez a küszöb különösen nehéz, mert a szoftverek és a hardverek folyamatosan változnak, közben a szakma is számtalan ágazatra bomlott.

Most a kajak-kenu szövetség számára építenek egy virtuális valóságot, közben beszélgetünk röviden az AI-ról is. Benkovits nem tagadja: ha az AI-t „képgyártóként” használod, akkor gyakran a többség ízlését, a legegyszerűbb, legkommerszebb mintát erősíti – és ott jön be a giccs. De ha eszközként kezeled – például programozásban, workflow-kban, szervezésben, eszközfejlesztésben –, akkor egészen más történet: nem outputot vársz tőle, hanem képességet.

A Derengő munkáiban végül mindig ugyanaz a kérdés tér vissza: mitől lesz a technológiából valódi tartalom. Benkovits nem a „digitális művészet” címkéjében gondolkodik, hanem abban, hogy a néző teste, figyelme és emlékezete hogyan kapcsolódik be egy helyzetbe. És ha a világ tényleg egyre gyorsabban pörög, akkor ezek a lassú, sűrű, bejárható terek nem ellenpontként működnek, hanem emlékeztetőként: arra, hogy a figyelem még mindig a miénk – csak újra meg kell tanulnunk használni.

Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu