Az inotai erőmű hűtőtornyában hatalmas szív dobog
Kevés menőbb dolog van annál, mint amikor egy hatvanöt méteres hűtőtorony belsejében vagy egy hatezer négyzetméteres turbinacsarnokban sétálhatunk különféle fényinstallációk között. Pedig Inotán most épp ez történik: az NVC és a Centrum csapata három évvel ezelőtt mert nagyot álmodni és nagyban gondolkodni. Ebből az energiából pedig idén nemcsak egy fesztivál született meg, hanem egy olyan kiállítás is, amely bárhol a világon megállná a helyét, de szerencsére itt van, Magyarországon, Inotán, az egykori hőerőmű területén.
Három éve már jártam itt, épp az indulás előtt, és már akkor is éreztem, hogy nagyon vagány dolog születik, így most különösen lelkesen és elvárásokkal telve lépek be az egykori művelődési házba, amely ezúttal egészen más hangulatot fest: Alberto Novello (JesterN) Blacklight, Vincent Rang Monolith és a Collectif Scale Flux című munkái futurisztikus hangulatba vonják az épületet. A Flux táncelőadásra emlékeztet: a moduláris fényvonalak motorvezérelt pontossággal reagálnak térre és zenére, organikus, szinte élő struktúrává formálva a látványt. A Blacklight precízen komponált lézerkoreográfiája kozmikus érzéseket kelt, mintha a világ keletkezését követhetnénk végig a mozivásznon. Rang Monolithja pedig a természet születésének poézisét fordítja le audiovizuális nyelvre: kémiai reakciók hozzák létre a lassan kibomló tájakat, amelyeket Helena Basilova zongorája és a Shoal hangkompozíciója kísér, így az anyag átalakításának kísérlete érzékeny, szinte meditatív élménnyé válik.
Kilépve az épületből ismét az erőmű apokaliptikus monumentalitása vesz körül. A naplemente fokozza a hangulatot, a mostani kiállítás pedig nemcsak életre kelti az erőművet, de fel is erősíti baljósságát. Az installációk többsége ugyanis nem a techno, hanem inkább a poszthumanizmus felől olvasható: az emberi észlelés határait kutatják, vagy épp az élet utáni lehetséges életről vizionálnak. Olykor a létezés törékenységét állítják, máskor pedig érzékelhetővé teszik, mennyire parányiak vagyunk a hatalmas univerzumhoz képest. Metzing Eszter és Zságer-Mészáros Szandra Exuvia című műve hibrid lényként hat, amely egyszerre vonz és taszít, organikusnak és mesterségesnek is tűnik, a rávetített fény kelti életre, így a statikus forma folyamatosan alakuló, határtalan entitássá válik.
A hajdani alkatrészraktárban három munka mutat új irányokat az ember és a természet viszonyában. Konstantina Tompoulidou Egy gleccser emléke című alkotása a tájat nem külső térként, hanem belső tükörként értelmezi: meditatív installáció, amelyben a természet képei a psziché kiterjesztéseivé válnak. Vigh Violetta műve három mérőbódéban tomboltat mesterséges vihart, jelezve, hogy a természet megfigyelése sosem semleges – az ember rendvágya torzítja a valóságot. Dmitry Morozov, alias ::vtol:: Adad című szerkezete pedig a bolygó villámtevékenységét fordítja át fény- és hangimpulzusokká, érzékelhetővé téve a természet monumentális energiáit. Az alkatrészraktár így a reflexió tere: arra ösztönöz, hogy új viszonyt alakítsunk ki a természettel, túl a kizsákmányolás logikáján.
A kazántérben Sasha Kojjio barcelonai médiaművész alkotása látható: az Inscapes egy építészeti térben kibomló generatív lézerszobor, amelyben a környezet nem passzív háttér, hanem a mű aktív résztvevője. Egyedi algoritmusok vezérlik a projektorokat, amelyek sugarai egyetlen pontba sűrűsödve a levegőben lebegő kristályos geometriákat rajzolnak. E struktúrákat nézve eszmélünk rá a világunkat alakító láthatatlan energiákra, amelyek anyagtalanok, transzcendensek, és bár a mindennapjaink részei, felfoghatatlanok.
Szintén a befogadhatatlan nagyságról szól SpY Matriz című grandiózus fényinstallációja: a turbinacsarnokot betöltő lebegő testek között sétálva elbizonytalanodik a térérzetünk, megzavarodik az észlelésünk. A kompozíció lebegő folyosók és oszlopok lenyűgöző térbeli konfigurációját hozza létre, amelyeken a látogatók végigsétálhatnak, valósággal átélve őket. Egyszerre izgalmas és félelmetes, ahogy az elemek alatt haladva elmosódik a léptékérzetünk, és egy idő után már nem tudunk eligazodni a mintázatok közt. A felismerhető eltűnik, és új tér alakul ki. Hasonló történik Robin Beekman Parallels című munkája esetében is: itt a fénysugarak és a füstök misztikus teret rajzolnak körénk, ahol egy idő után megszűnnek a biztos kapaszkodóink, elmosódnak a határok, a falak, és csak a színtiszta észlelés marad.
Sztojánovits Andrea és Gergely Álmos installációja közelebb visz a naphoz, mint valaha: a vakító narancssárga fény által a napba nézés nemcsak látvány, hanem testi tapasztalat, a látás és a hőérzet egybeolvad. Karcis Gábor és Spielmann Liliane Elhalványuló maradvány című művében a betonból kisarjadó fénynövények érző ökoszisztémát hívtak elő, mintha az ipari tér maga is lélegezni kezdene.
A hűtőtorony a kiállítás csúcsa, alján Niko Tiainen Decoherence című alkotásában minden fény független, mégis összekapcsolódó rendszerként működik, aztán a kezdeti harmónia fokozatosan szétesik, és fragmentálttá válik. A lépcsőn felmászva be is léphetünk ebbe a hatalmas monstrumba, bent pedig a lény hatalmas fekete szívével találkozva (Besnyő Dániel és Kálmán Mátyás munkája) döbbenünk rá, hogy az inotai erőmű maga is élő entitás, amely utolsó dobbanása küszöbén áll, de még lélegzik. A szív és a tüdő formáit ötvöző szobor egyszerre szimbolizálja az emberi törékenységet és egy mechanikus óriás lassú leállását.
Továbbmenve már annyira sötét van, hogy érzékelhetővé válnak Varga Zoltán és Bordos László Zsolt fényvetítései, amelyek életre keltik az épületeket, Azúr Kinga és Herczeg Tamás érzéki installációja pedig poétikusan zárja utunkat.
Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu
