Pályája során több nagy kulturális intézmény vezetője volt. Mit jelent az ön számára jelenlegi megbízatása, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatói posztja?
Elsőként személyes elfogultságomat említhetem. Itt születtem, szűkebb hazámként szeretem és – úgy vélem – viszonylag jól ismerem ezt a várost. Ráadásul a történelmével szakmailag is foglalkoztam kutatói pályám során, így érzelmileg is erősen motivál, hogy közvetlenül Budapestért dolgozhatok. Ugyanakkor az is őszintén megtisztelő számomra, hogy a korábbi múzeumi tevékenységem során fölhalmozott ismereteimet és tapasztalataimat mások is elég értékesnek találják ahhoz, hogy ezek alapján rámbízzák e jeles intézmény, a BTM vezetését.
Mik a legfontosabb elemei az ön Budapest-képének, Budapest-identitásának? Gondolom, Széchenyi kiemelt helyet foglal el ebben.
Valóban, a Széchenyi István nevéhez köthető Budapest-gondolat egyik kedvenc témám, amely igazi tükörcserép: ha belepillantunk, visszatükrözi annak lenyűgöző panorámáját, ahogyan a Duna itt érintkező településeinek több ezer éves történelméből a modern metropolisz és nemzeti főváros kialakult. De az én Budapest-identitásom fundamentumát elsősorban a családi emlékek adják. Például a hajdani Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karának Ideg- és Elmekórtani Klinikáján ma is megvan az az egykori szoba, ahová valamikor 1946 táján orvostanhallgató édesanyám beköltözött adjunktusi beosztású édesapámhoz, hogy a közös életüket elkezdjék.
Azután része az az újpesti kispolgári környezet is, ahol egy kis boltban hentesmester nagyapám ínycsiklandozó húskészítményeit az örökké derűs nagymamám árusította a kertvárosi közönségnek. De említhetem a Várbazár északi épületében azt a lakást is, ahonnan a másik nagyapám bátyja, az „udvari tanácsos” úr minden reggel a hosszú lépcsőn fölsétált a Várpalotába, mivel ő volt IV. Károly király idején az Udvarnagyi Hivatal vezetője. Ha mai munkahelyem ablakán kinézek, félig-meddig belelátok az udvarba, ahol anyámról az egyik első gyermekkori fénykép készült… És a Budapest-identitásom része az a látvány is, amikor engedetlen lurkóként kirohanok a Szív utcai ház kapuján, és megpillantok egy szovjet tankot, amint eldübörög a Molotov-koktélok füstjébe és robajába burkolózó Lövölde téren…
Várható, hogy Széchenyi Budapestje, vagy valamely reformkori téma, esetleg egy olasz tematika – hogy néhány kedvenc területét említsem – bekerül majd a BTM következő éveinek kiállítási programjai közé?
Ha be is kerül, semmiképp sem lenne helyes, ha erre az én személyes elfogultságaim miatt kerülne sor. Nagyszerű kollégákkal dolgozom együtt, akik sok éve, jelentős részük évtizedek óta munkálkodik azon, hogy a megszülető történeti tárlatok eleven párbeszédet indítsanak el a budapestiek körében a saját közösségüket foglalkoztató legfontosabb problémákról. Nyilvánvaló, hogy egyelőre én még csupán tisztelettel kísérem és felügyelem, de nem tervezem vagy dominálom ezt a munkát.
Milyen kiállítások szerepelnek a BTM terveiben a következő 1–3 évre?
A kiállítási naptár még alakul, így csak néhány tervet említhetek. Most nyílik az Őskori és a Népvándorláskori Gyűjtemény állandó kiállítása a prousti ihletésű Eltűnt idők nyomában – Gyűjtögetőktől a honfoglalókig Budapest földjén címmel, amely a sok száz fővárosi ásatásból kiválogatott, meglepően látványos és izgalmas leletek segítségével meséli el embertársaink mintegy 350 ezer évvel ezelőtt elkezdődő „budapesti” történetét. Igazi különlegesség lesz a nyár elején megnyíló A főváros képtára – Művek és történetek című időszaki tárlatunk is, amely a Fővárosi Képtár mintegy 150 műtárgya segítségével egyszerre kronologikus és tematikus egységeken keresztül ad keresztmetszetet az újkori és a már félig-meddig kortárs hazai képzőművészetről. Pár ragyogó név a katalógusból: Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Lesznai Anna, Vaszary János, Bortnyik Sándor, Ferenczy Noémi, Reigl Judit, Vera Molnar, Ország Lili, Ladik Katalin, Lakner László, Maurer Dóra, Drozdik Orsolya.
Aquincumban magának a múzeumnak a 130. születésnapját ünnepeljük egy pompás történeti tárlattal, míg jövő tavasszal megnyíló kiállításunk a szépmesterségek 19. századi kezdeteibe vezet be, fölidézve az olasz származású Marastoni Jakabnak, az első hazai festőiskola alapítójának életét és munkásságát. Szintén 2025-ben mutatjuk be az űrkorszak hazai kezdeteit, a tudományos és a populáris nyilvánosságban az űrhajózás megjelenésének, a csillagvilág vágyott meghódításának összetett vizuális tematizálását. Végül legújabb külföldi megjelenésünket említem: egy sanghaji múzeum meghívására rendezünk Petőfi Sándor alakjáról és koráról tárlatot Kínában, mert a magyar költő szerepel az ottani iskolai oktatásban, így a kínaiakat érdekli a forradalom poétájának élete és munkássága.
Feltűnt, hogy nyilatkozataiban megemlíti, mi több üdvösnek tartaná a múzeumi anyag és a kortárs művészet találkozását. Mivel a BTM-hez tartozik a kortárs művészek kiállításait rendező Budapest Galéria, elképzelhető, hogy ez a kapcsolat a kortárs művészekkel – ez a kivételes adottság – hatással lesz a kiállítások arculatára?
Elképzelhető, és bizonyára sokan ismernek olyan hatásos példákat, amikor megvalósul a történeti anyag és a kortárs művészeti gondolkodás inspiratív találkozása. A nyitottság megvan, és nyilván a jövőbeli tervezési folyamat során szélesítjük majd a perspektívát, és igyekszünk megfontolni az együttműködési lehetőségeket.
A BTM eddig mintegy évi 200 millió forintot kapott kiállításainak megvalósítására. Változik ez a keret idén és a következő években?
Valószínűleg fölfelé nem, de remélhetőleg lefelé sem.
Milyen jó példákat látott külföldön hasonló metropoliszok városi múzeumai között?
A világ fővárosaiban több hozzánk hasonló szerkezetű múzeumegyüttes működik, mert sokszor előfordul, hogy a múló időben zajló változások során eltérő eredetű és múltú gyűjtemények kerülnek a városi önkormányzatok kezébe. Például a Les Musées de la Ville des Paris vagy a Staatliche Museen zu Berlin némiképp hasonló eredetű, mint a BTM, így múzeumi hálózataik hasznos példákat és mintákat adhatnak, amelyeket érdemes tanulmányozni. De korábbi munkahelyeimen szerzett tapasztalataim folytán viszonylag jól ismerem az itáliai nagyvárosok múzeumainak helyzetét is, továbbá jó munkakapcsolatot építettem ki a pekingi Capital Museummal is.
Mik az első tapasztalatai a BTM vezetőjeként?
Ismerkedés, tanulás, barátkozás. Számos új kollégát ismertem meg, és persze örömmel üdvözöltem a régi barátokat. Bármilyen sokat tudtam a tagintézményekről korábban, a konkrét működési folyamatokat most kell megnéznem közelebbről. Különösen érvényes mindez a régészetre, amely az intézmény egyik legfontosabb tevékenységi területe. Lassan két hónap után azt is elmondhatom, hogy kezd formálódni, mit szeretnék majd megváltoztatni, de minden ilyen lépést persze alaposan elő kell készíteni.
Milyen elemeket tartalmazott a pályázata, amely alapján a városházi szakbizottság ön mellett foglalt állást a korábbi igazgató, Népessy Noémi ellenében, akinek a pályázatában tudhatóan olyan elképzelések is szerepeltek, mint hogy legyen egy állandó várostörténeti bemutatóhelye a BTM-nek a belvárosban? Bár nem ismerem az elképzelés részleteit, ez jó gondolatnak tűnik, hisz a BTM egyik legnagyobb problémája, hogy nem tudja magát igazán megmutatni, nem látszik eléggé, pedig az ország harmadik legnagyobb múzeuma.
A pályázatomban természetesen csak általános szemléleti alapelveket, tágabb stratégiát, módszertani megfontolásokat említhettem, hiszen külsős jelentkezőként még nem ismerhettem az intézmény működésének azokat az alapadatait, amelyek nélkülözhetetlenek a konkrétabb programadáshoz. Örömmel tapasztaltam viszont, hogy a pályázatokat elbíráló bizottságot ezzel együtt is sikerült meggyőznöm, és úgy döntött, érdemes rám bízni egy, a szakmai tudásra alapozva működő, látogatóbarát, a fővárosiak szeretetét elnyerő múzeumegyüttes irányítását, amely egyszerre „méltó régi nagy híréhez”, ugyanakkor kész a 21. század legmodernebb kihívásainak is megfelelni.
És nyilván hasznos lenne egy újabb kiállítóhely a belvárosban, de a magam részéről talán még jobban örülnék, ha a fővárosi költségvetésben végre megjelenne egy régi és fontos ígéret beváltása: a Városháza oldalszárnyában, a Gerlóczy utcai fronton a Budapest Galéria korábban megtervezett, nagy kiállítóterének elkészíttetése. Ám azt vitatnám, hogy úgymond „a BTM egyik legnagyobb problémája, hogy nem tudja magát igazán megmutatni”. Szerintem az Aquincumi, a Kiscelli és a Vármúzeum elég jól látszik, bár a reklám és a kommunikáció persze mindig lehet erősebb és hatékonyabb. Márpedig meggyőződésem, hogy ha ezek a tagintézmények jól látszanak, akkor a BTM is jól látszik, mert Budapest történetének különféle arcait ők mutatják fel, nem a hátterükben működő, menedzser- és szolgáltató struktúra.
Igen, ez igaz. És erre is gondoltam, amikor úgy fogalmaztam, hogy nem tudja magát igazán megmutatni: a részek mintha jobban látszanának, mint az egész. Nem biztos, hogy a kommunikáció miatt, mert az elég jó és koncentrált szerintem, hanem a széttagoltság miatt, amin esetleg segíthetne egy „kirakat” funkciót betöltő központi kiállítóhely a város központjában.
Talán a „széttagoltság” nem pontos szó, mert olyasmit sugall, mintha azt, ami elvileg összetartozik, valamilyen külső erő mégis, szándékosan külön tartaná. Ám szerintem nem ez a viszony a BTM tagintézményei között, hanem a közöttük lévő kapocs az a belső, tartalmi összetartozás, hogy mindegyikük Budapest történetének valamelyik fontos korszakát kutatja és mutatja be. Az persze fontos, hogy a kommunikáció, a megjelenés vizuális nyelve sugallja az összetartozást, a kölcsönkapcsolatokat. De az „egész”-nek nem kell feltétlenül külön (!) látszódnia; az a professzionális tudományos és adminisztratív gépezet tartozik egybe, amely a háttérben a különféle tagintézmények működését, megjelenéseit, feladatvégzését stb. szervezi és összehangolja. Ugyanakkor mindezzel az is bőven összefér, hogy időnként olyan tárlatokat rendezünk, amelyek nem az egyes tagintézmények, hanem mintegy az egész BTM nevében szólítják meg az érdeklődő közönséget.
Tényleg nagy boldogság lenne, és fantasztikus lehetőségeket kínálna az is, ha létrejönne a BTM-hez tartozó Budapest Galéria új kiállítótere, egy új, modern bemutatkozási lehetőség a képzőművészetnek a város közepén. Van erre esély a közeljövőben?
Szándék és tervezés van, ezt tapasztalom, de az sajnos az én látószögemből nem ítélhető meg, mikor sikerül majd mindehhez a kőkemény anyagi feltételeket biztosítani.
Januárban a Mozgó Világnak adott interjújában úgy fogalmazott: a feladata most nem az, hogy egy „látványos programmal földübörögjön a barikádokra”, hanem inkább „a jövőbeni kívánatos változás előkészítése, és az ezt akadályozó problémák szisztematikus megoldása, az ellentétek racionális és empatikus elsímítása, a majdani haladáshoz szükséges vágányok lerakása”. Mint nyilatkozta, „a jövőkép megvan, csak el kell kezdeni ezt a munkát.” Milyen jövőképről van szó, és ki dolgozta azt ki?
Az intézmény ezzel foglalkozó munkatársai – a főigazgató megbízásából – 2020-ban elkészítették a 2023-ig szóló stratégiai tervet, továbbá egy másik belső munkaközösség ugyanez idő tájt készített egy részben alternatív, ún. Budapest Múzeum-tervet is. Mindkét anyag remek, tele fontos felismerésekkel, előremutató ötletekkel, hasznos és konkrét megoldási javaslatokkal. A stratégiai terv időtartama ugyan „lejárt” 2023-ban, de eleve hosszabb távú elképzeléseken alapult, és egy része még nem is valósult meg, így dinamikusan folytatható és a másik koncepció több fontos fölismerésével kiegészíthető. A sok konkrét ötlet azt célozza, hogy a gyűjteményeket úgy gondozzuk, hogy közben nyitott szellemi műhelyeket teremtsünk, hogy tevékenységeinkkel közösségeket építsünk, és mi magunk is még jobb közösséggé váljunk, hogy értékcentrikusan fókuszáljunk a látogatóra, és mindeközben az erőforrás-gazdálkodást is megpróbáljuk megújítani. Úgy vélem, ez erős alap, amelyet ha jól aktualizálunk, akkor sikeresen építhetünk rá.
Mik a fentebb idézett interjúban említett „kívánatos változások” és az igazgatóváltással elsimulnak-e az ezeket hátráltató ellentétek?
A problémák két szintjét különböztetném meg. Egyfelől úgy látom, a tagintézmények és a múzeum felső vezetése közötti munkamegosztásról, az intézkedési, felelősségi és kompetenciaszintekről alakult ki eltérő felfogás, sőt vita az elmúlt években, mégpedig olyan mély strukturális kérdések kapcsán, amelyek alapvetően érintették azt a hagyományt, amelyben a múzeum minimum fél évszázada, de pl. Aquincum vonatkozásában már 130 éve él és működik. Másfelől a kialakuló feszültségek idővel kihatottak a személyi kérdésekre is, továbbá több ponton a munkavégzés általános folyamataira és az ehhez kapcsolódó hangulatviszonyokra.
Meggyőződésem, hogy lehetséges a visszatérés a szorosan szakmai alapú döntéshozatali folyamatokhoz, amelynek következtében valóban kisimulhatnak a korábban felgyülemlett feszültségek és ellentétek. Ami pedig ebben a személyes részemet illeti, a szobám ajtaja nyitva van, mindenkit figyelmesen meghallgatok – de ez persze nem az ügyintézés útja, hanem csak a párbeszédé. A hivatali ügyeket természetesen a szolgálati úton kell intézni, az alá-fölérendeltségi és az egyéb hivatali viszonyok megfelelő betartásával. Ám azáltal, hogy a konfliktusok folyamatosan kibeszélhetővé válnak, megnyílik a megoldások keresésének lehetősége is. Minden korábbi munkahelyemen ugyanezt a módszert követtem, és mindig sikeres volt – bízom benne, hogy most is így lesz.
Népessy Noémi tavaly, a Fideliónak adott interjújában említette, hogy hozzá is eljutottak olyan hírek, miszerint egy-egy tagintézményüket, épületüket szívesen „elszeretnék”, azaz leválasztanák. Ön tud ilyen szándékról? Várható, hogy leválasztják a BTM jelenlegi négy nagy intézménye közül valamelyiket?
Nem tudom, a főigazgató asszony ebben az esetben milyen „leválasztási” szándékra gondolt. Ha a fenntartóról beszélünk, akkor azt mondhatom, hogy a főváros vezetőivel zajló eszmecseréim során soha, semmikor nem tapasztaltam, hogy bármikor, bármilyen vonatkozásban a BTM bármely tagintézményének a leválasztása fölmerült volna.
Nagyon fontos és mindeddig nagyon jól ellátott feladata a BTM-nek a régészeti munkák elvégzése Budapest területén. Többnyire az építkezések előtti megelőző feltárásokról van szó. Fenyeget-e annak veszélye, hogy ezek a feladatok különválnának a BTM-től? Azt hiszem, voltak ilyen irányú félelmei is az előző múzeumvezetésnek.
Ez esetben sem tudom, volt-e ok ilyen félelemre, én szerencsére nem tapasztaltam ilyesmit. A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény 22. §-nak (5) bekezdése szerint a megelőző feltárásokat – mint területileg illetékes intézmény – „Budapesten a Budapesti Történeti Múzeum” végzi, illetve ha kiemelt nagyberuházásról van szó, a BTM akkor is bevonható a feladatellátásba. Évente sok száz régészeti beavatkozás zajlik a főváros területén, így elsőrendű örökségvédelmi, ugyanakkor nemzetgazdasági érdek, hogy ebben a munkában ne legyen probléma és fennakadás. Első két hónapom lenyűgöző élménye az ásatásokat járva, a régészeti értekezleteken a vitákat hallgatva, hogy milyen magas színvonalon és felelősségtudattal végzik a múzeum régész munkatársai ezt a rendkívül fontos es felelősségteljes tevékenységet.
Nagyban zajlik a Nemzeti Hauszmann Program, vagyis a Várnegyed, ezen belül a budavári palota rekonstrukciója, amelynek egyik első lépéseként megtörtént a Szent István-terem korhű helyreállítása. Ön hogyan látja a BTM jövőbeli szerepét a rekonstruálandó, régi tereit visszakapó palotában?
Amikor a Várkapitányság vezetőjével és munkatársaival találkozhattam, és áttekintettük a tennivalókat, őszinte örömmel tapasztaltam azt a szándékukat, hogy a Várpalota épített örökségi és iparművészeti értékeinek megőrzésében és rekonstrukciójában messzemenően számítanak a BTM régészeinek, történészeinek és művészettörténészeinek szakértelmére és lelkes alkotómunkájára. Értékelik az együttműködésnek azt a nagyszerű előnyét, hogy – a palota középkori kincseinek feltárásában, őrzésében és bemutatásában oly nevezetes eredményekkel, sok évtizedes tudással és tapasztalattal rendelkező – múzeum helyben van és hűséges gazdája a különleges feladatról való gondoskodásnak. Az együttműködés kölcsönös előnyökkel jár, és meggyőződésem, hogy az ezen alapuló jó partneri viszony a további sikerek igazi biztosítéka.
Közismert, hogy a BTM gazdag gyűjteményei súlyos raktárgondokkal küszködnek. Milyen lehetőségek nyílhatnak e problémák megoldására vagy legalább csökkentésére?
Nos, valóban, ahogy az első hetekben bejártam a tagintézményeket, a legdrámaibb élményekkel a túlzsúfolt raktárakban találkoztam. Volt róla szó, hogy a főváros a IV. kerületben egy új raktárépületet biztosít számunkra, de sajnos ez a lehetőség nem realizálódott. Így a meglévő adottságokból kell kiindulnunk, vagyis a XIX. kerületi Lenkei utcai raktárban kell a beázásokat mielőbb megszüntetni és így visszahódítani a teret a víztől és a penésztől. Kollégáim javaslatára egy új tetőszigetelő műszaki megoldást próbálunk ki, és ha beválik, akkor újraindul a „belső honfoglalás”.
Milyen BTM-et szeretne látni három év múlva, amikor mandátuma lejár?
Olyan munkahelyet, amelyre büszke lehet a főváros, mert vezető kulturális intézményének tekintheti. De amelyre büszkék lehetnek az ott dolgozó munkatársak is, mert szép hivatásuk gyakorlása során azt élhetik át, hogy a döntések szakmai alapon születnek, és a végrehajtás során mindenki támaszkodhat az egymásba vetett kölcsönös bizalomra. Olyan szakmai közösséget szeretnék látni, amely elkötelezetten gyarapítja, őrzi és bemutatja a tudományosan kezelt kulturális örökséget, tárlataival és programjaival tartalmasan szórakoztatja a külföldi és magyar látogatókat, mindeközben pedig igazi szellemi otthont kínál a főváros polgárainak, akik így mindinkább megértik, hogy a nekik tetsző jövőt csak a múlt tudományosan hiteles megismerésére alapozva lehet fölépíteni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
