Petőfi és Júlia szerelmi történetéről már szinte mindent tudunk. Vagy mégsem? Milyen ez az új szerelemkép, ami kirajzolódik kettejükről a könyvedben?
Valóban sokan hajlamosak azt gondolni, hogy már mindent lehet tudni róluk, és ez nem véletlen, hiszen az elmúlt másfél évszázadban számos irodalmi, színházi és filmes feldolgozás született róluk. Ugyanakkor, ami még engem is meglepett, hogy történészi szempontból – figyelembe véve a legalapvetőbb forráskritikai műveleteket – még soha nem írták meg ennek a szerelemnek a történetét. Ez azt eredményezte, hogy az emberek fejében csak néhány kiemelt csomópont maradt meg, például Szendrey Júlia „1000-szer” üzenete Petőfihez. Erről tévesen az maradt fenn a köztudatban, hogy ekkor fordult meg a kocka és lettek végérvényesen egymáséi a szerelmesek. Ez nemhogy nem így van, de valójában eddig még az üzenet keletkezésének előzményeit sem tárták fel pontosan. Az elsődleges célom tehát az volt, hogy láttassam a társadalmi környezetüket, mert csak ennek fényében érthető meg, hogy mennyire bátor volt, ahogyan ők éltek és gondolkodtak, hogy mekkora erő kellett egyes döntések meghozatalához, és hogy mennyire nem volt egyértelmű és egyenes az az út, amin ők a házasságkötésig végigmentek.
A könyved nem csupán abban különleges, hogy történészi szempontból, pontos forrásokra támaszkodva, hitelesen adja át a történetet, hanem abban is, hogy szakít a tudományos megszólalásmóddal és sokkal könnyedebb, olvasmányosabb stílusban és formában meséli el a történetet. Ez nagy kihívás volt neked kutatóként?
Nagy kihívás volt, már csak azért is, mert kívülről talán könnyebbnek tűnhet ez a felépítés, de valójában szerintem sokkal komplexebb, hiszen különböző narratívákat kellett egyesítenem ahhoz, hogy a végén a könyv ilyen formát nyerjen. Míg általában egy tudományos könyvben az egyes fejezetek egy-egy központi problémát járnak körül, itt az volt a cél, hogy a történetmesélés sodrása végig megmaradjon. A munkafolyamat elején sokat gondolkodtam azon, miként lehet ezt úgy megvalósítani, hogy bár legyen egy fő vezérfonal, de amikor szükséges, akkor mély elemzésekre is sor kerülhessen, vagy ha kell, ötvözhessem a kettőt.
A legtöbbet az lendített a folyamaton, hogy elkezdtem kifejezetten forgatókönyvíróknak szóló könyveket olvasni. Ez a megközelítés segített elsősorban a történet strukturálásában, valamint abban, hogy megtaláljam a dramaturgiai csúcspontokat. A forgatókönyvírói szemléletnek ilyen szempontból a legfontosabb alapja a kiforrott karakterábrázolás: a történet akkor lesz igazán hiteles és lebilincselő, ha a cselekmény a karakterek személyiségéből bontakozik ki. Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szerelme ezt a valóságban is nagyon jól példázza, hiszen nem véletlenül alakulnak a történet szálai, hanem ennek a két nagyon összetett személyiségnek a szenvedélyei, félelmei, vágyai és ambíciói mozgatják őket. A karakterközpontú megközelítésnek köszönhetően nagyon plasztikusan kirajzolódott bennem, hogy mi is a történet tétje. Ezzel van összefüggésben az is, hogy a koltói nászútnál lezártam a történetet, amelynek folytatását – a házasság és a szabadságharc időszakát – már egy másik könyvben tervezem megírni.
Miért volt fontos a társadalmi közeg megjelenítése és milyen ez a korszak, amiben a történet játszódik?
Meglehetősen sztereotipikus kép él a köztudatban erről a korszakról, mert többnyire a tragikus végkifejlet, a levert szabadságharc felől van ábrázolva, pedig az a sokrétű változás, ami ekkor történt, ennél jóval összetettebb. Már csak azért is, mert mindaz, amiért Petőfiék küzdöttek, a levert szabadságharc ellenére sem maradt eredménytelen. A könyvben többek között erre is rá akartam irányítani a figyelmet, hiszen rendkívül izgalmas és újszerű, ahogy ezek a fiatalok egy új társadalmi rendről gondolkodnak. Itt nem csak Petőfire gondolhatunk, hanem például Jókaira is, aki az első főszerkesztői beköszöntőjét épp az Észarisztokrácia eljöveteléről írta.
Ebben a korszakban egyébként az egyes emberre még a legtöbben láncszemként tekintenek. Ez azt jelenti, hogy szűk értelemben a család, tágabb értelemben pedig a társadalom szövetébe kell beilleszkednie: úgy kell gondolkodnia, cselekednie – akár a saját érzéseit, ambícióit félretéve –, hogy ez a lánc ne szakadjon meg, hogy mindenki beteljesítse, amit a születése révén a rendi helyzete predesztinált a számára.
Ez az, amit Petőfiék már egészen máshogy gondolnak, és egyben az egyik legfontosabb alapja a később kibontakozó polgári társadalomnak.
Petőfiék víziójában az embert már nem a rangja határozza meg, hanem a saját, önálló szellemi teljesítménye. Ennek a keretébe tartozik az is, hogy ők már a szerelemről és a házasságról is másképp gondolkodnak. Szendrey Júlia döntése teljesen kisiklatja az addigi családi stratégiát.
Egy olyan lány, akitől a szülei feltehetően azt várták volna, hogy a házasságkötésével feljebb emelje a családot a rendi hierarchiában, olyan döntést hoz, ami már egy teljesen új világképet sejtet.
Mennyire volt ismert Petőfi a korában?
A neve széles körben ismert volt, és itt azért hangsúlyozom, hogy a neve, mert egészen más volt akkoriban híresnek lenni, mint ma. Bár éppen ebben a korszakban kezdett fontossá válni a művészek képi ábrázolása, és Barabás Miklós már 1845-ben elkészítette Petőfi első, kifejezetten a nyilvánosságnak szánt arcképét, sokan nem ismerték fel őt arcról.
A neve viszont nagy varázserővel bírt. Erre mutat rá az az eset is, amikor 1846 szeptemberében a nagykárolyi Szarvas fogadóban a Károlyiakat védő kortesek meg akarták verni Petőfit, amiért hazaárulónak nevezte a grófi családot, a neve hallatán hirtelen mégis lecsendesedtek.
Vagyis tudták, hogy ebben a népszerűségben mekkora erő van. Az, hogy ez a varázserő hol milyen hatást váltott ki, nyilván az adott közegnek a sajátosságaitól is függött. Az 1845-ös felvidéki útja során az eperjesi diákok fáklyás felvonulást rendeztek neki, verseket írtak a tiszteletére, Gömör vármegye rendjei pedig még tiszteletbeli táblabírónak is megválasztották, mint például Liszt Ferencet vagy Vörösmarty Mihályt. Vagyis amikor 1846 szeptemberében Petőfi megismerkedik Szendrey Júliával Nagykárolyban, akkor már kifejezetten jelentős népszerűségnek örvend.
Ennek a népszerűségnek köszönhető, hogy bejutott a nagykárolyi bálba is?
Ez egy nagyon érdekes kérdés, hogy miként engedhették be őt a bálba, mert semmilyen szempontból nem illett oda, ráadásul előző nap nevezte hazaárulónak Nagykároly urait, a Károlyi grófokat. Erre biztos választ nem adnak a források, de valószínűleg ismerősök által juthatott be. Riskó Ignác, aki bemutatta Szendrey Júliának a bálon, jegyző volt, így neki is lehetett ebben szava, de még inkább Teleki Sándornak, akivel a költő az azt megelőző napon ismerkedett meg a Szarvas fogadó ebédlőjében. Elképzelhető, hogy azt a szép virágos selyem atillát, amit Petőfi a bálon viselt, szintén Teleki adhatta neki kölcsön, hiszen egy nem túl vagyonos költő, aki alapvetően a kolozsvári országgyűlésre indul, és nem számít arra, hogy egy nagykárolyi bálban fog kikötni, nem tudott csak úgy elővarázsolni egy ilyen selyem atillát. Nyilván ezt sem lehet bizonyítani, de egy elképzelt filmben megkockáztatnék egy ilyen jelenetet.
Szendrey Júlia már a megismerkedésük előtt is hallott Petőfiről? Milyen kép élt a fejében a költőről?
Egészen biztosan hallott, méghozzá egy közös ismerősüktől, Sass Károlytól, aki az erdődi vár írnokaként jó barátságot ápolt Szendrey Júliával. Ő adta kölcsön neki Petőfi verseskötetét, amit Júlia azzal a megjegyzéssel adott vissza, hogy nem tetszenek neki a költő versei, mert nagyon illemsértők. Sass Károly ezt a Júlia neveltetéséből fakadó német műveltséggel magyarázza, de sokkal inkább arról van itt szó, hogy annyira illemtudó úri kisasszonynak nevelték, hogy nem illett volna nem felháborodnia, ha a kocsmárosné puha kebleiről olvas. Tehát ez szinte kötelező felháborodás volt, de azt, hogy őt mégis nagyon megérintették ezek a versek, mutatja, hogy később újra vissza akarta kérni az írnoktól a Petőfi-kötetet. Vagyis biztos, hogy nemcsak a hírét, hanem a verseit is ismerte már Szendrey Júlia, és kétségtelenül izgalmas személyiségnek tarthatta őt.
Ugyanakkor az is jó eséllyel feltételezhető, hogy azoknak a botrányoknak a híre, amiket Petőfi elkövetett Nagykárolyban a megyebál előtti napon, könnyen eljuthatott az akkor a Térey családnál vendégeskedő Júliához. Barátnőjének, Térey Máriának az édesapja Károlyi György jószágigazgatója volt, így biztosan tudott arról, hogy mi zajlik a városban.
Feltehetően beszéltek otthon – akár a vacsoraasztalnál – arról, hogy mi történt a szomszédos Szarvas fogadóban, ahol Petőfi összetűzésbe került a Károlyiakat támogató kortesekkel. Szendrey Júliának tehát költőként és botrányhősként is élhetett már a fejében.
„Mivel azonban Szendrey Júliát álmodozónak és az udvarlóival szemben távolságtartónak ismerték, nem számítottak arra, hogy Petőfi délcegnek nehezen nevezhető alakja felkelti az érdeklődését” – olvasható a könyvben. Ha nem Petőfi délceg alakja, akkor mi keltette fel Júlia érdeklődését a fiú iránt? Miben rejlett Petőfi vonzereje?
Szendrey Júlia számára nagyon vonzó lehetett az a fajta szellemi pezsgés, amit a beszélgetéseik során átélt, és amit feltehetően a szatmári udvarlóktól előtte nem kapott meg. Nagyon hasonló volt az érdeklődési körük, mindketten rendkívül tájékozottak voltak az irodalom, a történelem és az aktuálpolitika terén. Sokat elárul az is, hogy nem maradt fenn semmilyen arra utaló forrás, hogy a megismerkedésükkor a bálon táncoltak volna, arról viszont igen, hogy beszélgettek, ami rendkívül felvillanyozó lehetett mindkettőjüknek. És hát nyilvánvalóan nagyon vonzó lehetett a bátorsága és a szenvedélyessége is. Szendrey Júlia utólag is sokszor felidézte magában, hogyan nézett rá a költő („szemében láttam forró lelkét”), különösen akkor, amikor más udvarlók vették körül, így felfokozottan érezte, mekkora kontraszt van a „férjjelöltek” személyisége között.
A könyvből kiderül, hogy Petőfi valós személye nem feltétlenül egyezik a verseiben leírtakkal. Például, hogy nem volt nagy borivó és nem duhajkodott a kocsmákban. De akkor milyen volt ő valójában? Milyen volt a valódi személyisége?
A kortársak visszaemlékezései szerint nagyon magabiztos, hetyke, öntudatos és hirtelen indulatú fiú volt, aki semmibe vette a társadalmi konvenciókat, és éppen ebből adódóan nagyon könnyen össze tudott veszni a barátaival is, de adott esetben könnyen ki is békült velük. Szabad személyiség volt, és ez szintén vonzó lehetett Júliának, akit ennek épp a szöges ellentétére, az állandó önkontrollra neveltek. Petőfi eltért attól az úttól, amire a születése, a családjának társadalmi helyzete predesztinálta, és ezt azért tudta elérni, mert szabadon tudott gondolkodni, a döntéseit nem igazította a korabeli normákhoz. Folyamatosan jelen volt a korabeli sajtóban és tudatosan is generálta, hogy az emberek beszéljenek róla. A külsejére vonatkozóan fennmaradt visszaemlékezések kiemelik, hogy Petőfinek ugyan korántsem volt olyan megnyerő alkata, mint mondjuk Egressy Gábornak, a korszak férfiideáljának. Ennek ellenére, amikor nyilvánosan kiállt, hogy elszavaljon egy verset, valahogy mégis elemi hatással tudott lenni az emberekre.
Azok a szerepek, amelyeket költőként a verseiben fölvett, a Júliával való viszonyában is tetten érhetők vagy ez az elejétől fogva egy őszinte, valós szerelmi megnyilvánulás volt a részéről? Hogyan volt képes Szendrey Júlia meglátni a valós énjét?
Ezt a bizonyos szerepjátszást leginkább a verseiben élte meg, a magánéletben szinte szélsőségesen önazonos, nyers és őszinte volt, ami nem egyszer okozott problémát neki. A 2023-as emlékévben nagy divattá vált azt hangoztatni, hogy Petőfi mennyire kiállhatatlan ember volt, de az a kérdés nem merült fel kellő mélységben, hogy miért is tűnhetett annak a kortársak szemében. Pedig elsősorban azt érdemes megérteni vele kapcsolatban, hogy a személyének ez a látszólagos összeférhetetlensége éppen a felfokozott szenvedélyességéből fakadt. Szendrey Júlia éppen azt érezhette meg, hogy nagyon sok szempontból ez a jellemének a kulcsa, és ebben a szenvedélyességben – bár ez részben már a saját értelmezésem – van valami alapvetően gyermeki mentalitás. Amivel az is együtt jár, hogy nem méri fel a tettei következményeit. Júliával már az udvarlás kezdeti szakaszában is nyílt és őszinte volt, nagyon hevesen nyilvánította ki az érzelmeit: a szerelmét és a haragját is. Aminek nyilván az is az előfeltétele volt, hogy többször is kettesben tudtak maradni.
Miként történhetett meg – főleg a kor illemszabályainak a fényében –, hogy többször is kettesben tudtak maradni?
Ez még nekem, kutatóként is megdöbbentő volt, hiszen a korszak adottságaiból abszolút nem ez következik. Az úrikisasszonyokat a jegyesség előtt általában nem hagyták egyedül az udvarlóikkal, itt mégis minden jel arra utal a források alapján, hogy a két fiatalnak többször is volt alkalma kettesben maradni. Ez talán annak is köszönhető, hogy Szendrey Júlia nem egy városi lakásban, hanem egy vidéki várban élt, aminek hatalmas kertje volt, tehát már csak a tér sajátosságaiból adódóan is nagyobb szabadságot élvezhetett, mint a legtöbb korabeli lány. Barátnőjét, a Nagykárolyban élő Térey Máriát, akinek az édesapja szintén jószágigazgató volt, sokkal szigorúbb keretek közé szorították a szülei.
Szendrey Ignác személye hangsúlyos szerepet kap a könyvben, az anyáról viszont már jóval kevesebbet tudunk meg. Ő vajon hogyan viszonyult ehhez a kapcsolathoz?
Az anya személye sajnos „fehér folt” a történetben. Ez egyébként jellemző főként a korábbi korszakokra, de a 19. század közepére is, hogy a nőkről kevesebb forrás maradt fenn, így nem véletlen az sem, hogy a két fiatal családi hátterének bemutatását a könyv bevezetőjében az apák karakterére építettem. Hruz Máriáról, a Petőfi-kultusznak köszönhetően, még akad némi információnk, de Júlia édesanyjáról nagyon kevés. Ezek is leginkább a külső jegyeit említik: például azt, hogy erős szemöldökű, sápadt asszony volt. Amikor később, 1848–1849 fordulóján az unoka születése idején a szülők pár hétig együtt éltek a lányukkal és Petőfivel, akkor ennek az vetett véget, hogy a költő annyira összeveszett az anyósával, hogy saját bevallása szerint „csaknem pofozásra” került a dolog. Ebből lehet sejteni, hogy feltehetően korábban sem volt problémamentes a kapcsolatuk, bár a források szerint Szendrey Júlia édesanyja – az édesapjával ellentétben – részt vett az esküvőjükön.
Ez azért is volt érdekes a számomra, mert én úgy tudtam, hogy ebben a korban az anyák feleltek a gyerekek neveltetéséért, főleg a lányok esetében.
Igen, épp ebben a korszakban, a 19. században értékelődött föl az anya szerepe a nevelésben, ezért is volt az anyaságnak ekkora kultusza a korban. Nyilván attól, hogy írásos források sok esetben nem maradtak fenn, még nagyon kardinális szerepe lehetett az anyának is a lányai neveltetésében. Ugyanakkor a család nyilvános reprezentációja teljes mértékben az apa felelőssége volt. Szendrey Ignác, a források szerint, egyébként is egy nagyon erős személyiség lehetett családapaként és főnökként is. Ez mind hozzájárulhatott ahhoz, hogy az ő személye sokkal markánsabban jelen van a visszaemlékezésekben, mint az anyáé, aki ezzel szemben szinte láthatatlanul halvány maradt.
A könyvben sorra veszed Júlia naplóbejegyzéseit és a barátnőjéhez, Térey Máriához írt leveleit. Miért különlegesek ezek az írások azon túl, hogy nagyban hozzájárulnak a szerelmi történet lekövetéséhez?
Nemcsak egy szerelem történetét akartam megírni, hanem egy barátságét is. Annál is inkább, mert a női barátság története máig alig kutatott témának számít, pedig rengeteget elárul a korszakról egy olyan mély lánybarátság, mint amilyen Szendrey Júliáé és Térey Máriáé volt.
A levélíró lányok humora és iróniája rendkívül szórakoztató és olyan perspektívából mutatja meg a korabeli Szatmár vármegye világát, ami egészen más fénytörésben engedi látni a reformkort, mint például a politikatörténeti megközelítések.
Szendrey Júlia naplófeljegyzései pedig azért különlegesek, mert nem konvencionális naplóíró volt, nem arról olvashatunk nála, hogy melyik nap mi történt vele, kivel találkozott, hanem egészen másra fókuszál, mélyen elemzi belső világát, finom önmegfigyelései vannak, írásai színes és élénk fantáziavilágról tanúskodnak. A nagyobb lélegzetű eszmefuttatásai és természetleírásai is figyelmet érdemelnek.
Tehát már a korai naplóbejegyzések is Júlia írói készségéről tanúskodnak?
Úgy gondolom, igen, és az, hogy később ennyire jó karakterábrázolásokat tudott írni, valószínűleg összefüggésben van azzal, hogy már fiatal lányként is képes volt finom megfigyelésekre önmagával és másokkal kapcsolatban is. Ennek a nagyon mély önelemzésnek az igénye egyébként már a korábbi leveleiben is érzékelhető, és az is nagyon érdekes, hogy hogyan keveredik nála a levél és a napló műfaja. A lánykori naplójának az első bejegyzése valójában egy levél, amit egy barátnőjének írt, és amit aztán bemásolt a naplójába. Az önelemzés elemi igénye ezen a szinten is érzékelhető, és tulajdonképpen ebből bontakozik ki aztán a szépirodalmi műveiben is megnyilvánuló, sokrétű íráskészsége.
