Egy olvasósarkot intim kis zugként képzelünk el, ahová magányosan elvonulunk olvasni, ehhez képest az utazó Olvasósarok egy komplex program egész csapatnyi izgő-mozgó kisgyerekkel. Hogyan lehet átadni az olvasás csendes hangulatát egy ilyen programmal?
Harmath Artemisz: Erről magam is sokat gondolkodtam, főleg azért, mert egy már létező programot változtattunk, alakítottunk át, amelyet eredetileg különböző fesztiválokra készítettünk. Ez egy pihenősarok volt, ahová vissza lehetett húzódni a forgatagon belül, itt pedig épp fordítva van: kinyitjuk ezt a zugot, és fesztivált csinálunk. Amikor megkaptuk a felkérést, elképzeltük, milyen közönséggel fogunk találkozni – ehhez kerestük a formát. Úgy döntöttünk, hogy sok mindent viszünk, a mesélésen túl ugyanis kell egyfajta műsor is, mert az élményszerű összművészetiség fontos szempont.
Ez a dolog formai része; mi a helyzet a tartalommal? Nyilván volt egy elképzelésed, hogy milyen versek, mesék, könyvek utazzanak veletek. Ez utóbbit hogyan igazolta vissza a közönség azon a 22 helyszínen, ahol eddig megfordultatok?
Harmath Artemisz: A visszaigazolás teljes mértékben megtörtént, és pozitív. Amit reméltünk, bebizonyosodott: ha jó a szöveg, ha minőséget viszünk, és ehhez társul egy izgalmas közvetítő közeg, énekek, dramatizált játék, az bárhol jól fog működni. Viszek olyan könyveket, amelyekről feltételezem, hogy szélesebb közönséghez szólnak, de nincs különbség a művek között, ha élményszerű a közvetítés.
A bemutatott könyvek azonosak a műsorban előkerülő kötetekkel?
Harmath Artemisz: Nem, de sok az átfedés. Mindent nem lehet egy-egy műsorba beilleszteni, jóval több könyvet mutatunk be, főleg gyűjteményes köteteket. Például az utolsó állomáson, Belecskán majd’ egy órán át tartott az utóbbi programrész: óvodapedagógusok és maguk az óvodások is böngésztek a kínálatból.
A műsorokkal a gyerekeket szólítjátok meg, és aztán ők is ott vannak a könyvajánlón?
Harmath Artemisz: Sokszor előfordul, igen. De néha úgy indul, hogy felnőtteknek szól az ajánló, aztán közössé válik, mert a gyerekek körém gyűlnek, segítenek kipakolni a dobozból, adják a kezembe a könyveket, és mondják, hogy melyikről szeretnének hallani. Ilyenkor aztán leülnek lapozgatni, én pedig mesélek az adott kötetről. De előadás alatt is előfordul, hogy egy-egy gyerek valamiért nem figyeli az előadást, olyankor az ő kezébe is adok egy-egy könyvet, amit addig nyugodtan lapozgathat.
Mennyire nehéz kiválasztani azokat a köteteket, amelyeket magaddal viszel? Mindig ugyanazok utaznak, vagy alkalomról alkalomra frissíted a listát?
Harmath Artemisz: Nagyobb merítést vittünk tavaly a fesztiválokra, például a Generali Gyerekszigetre; ezt a 2–3 doboz könyvet most egy dobozra szűkítettem. A gyakorlat megmutatja, mi az, aminek nagyon örülnek, így azokkal szoktam kezdeni. Konkrét kérdés esetén jó, hogy van egy szélesebb kínálat, amiből igény szerint választhatok. Frissülés is előfordul, negyedévente cserélek példányokat, már csak azért is, mert folyamatosan jelennek meg az újdonságok, és igyekszem a legfrissebb kiadványokból is vinni.
Huszonkét helyszín, jellemzően kistelepülések a befogadói az Olvasósaroknak. Mi alapján választjátok ki ezeket?
Harmath Artemisz: Egy pályázati rendszer keretében választják ki a helyszíneket, a minisztérium dönt a beérkező kérésekről, mi a kész listát kaptuk meg. Attól kezdve viszont a szervezőkkel közösen tervezzük meg a fellépéseket. Sok múlik a helyi szervezőkön is, mert jellemzően a délelőtti időpontokban óvodában, iskolában vagyunk, ami zárt közeg, de a délutáni programok nyitottak, más településekről is jöhetnek gyerekek és felnőttek.
Könnyű vagy nehéz volt meggyőzni a színészeket arról, hogy vegyenek részt a programban? Meséljetek erről a folyamatról!
Harmath Artemisz: Nagyon könnyű volt. Két úton zajlott a felkérés: egyrészt megkerestem Hegedűs D. Gézát, akinek a színművészetis osztályából sokan jelentkeztek, jó gyakorlatként tekintve a feladatra. Ugyanis az Olvasósarok programban spontán találkozásokon vehetnek részt, amelyek alkalmával a közönség visszajelzése közvetlen és jó értelemben véve gátlástalan, mert a cél, hogy a gyerekek jól érezzék magukat a versek, a dalok, az irodalom közegében. A másik szál Móga Piroska színművész, akit régről ismertem, és akit célirányosan kerestem meg, mert sejtettem, hogy szívesen adná át a gyerekközönségnek azt az üzenetet, ami nekünk fontos: a meseolvasás, az irodalom szeretetét.
Móga Piroska: Nem is kellett engem meggyőzni, nyitott ajtókat talált Artemisz, már csak azért is, mert én is anyuka vagyok, így van privát motivációm is. Van két kisfiam, tehát a gyerekek közelsége nálam nagyon aktuális, és én magam is folyton keresem, melyek azok a könyvek, mesék, amelyeket a gyerekeimnek olvashatok. Ráadásul öt évvel ezelőtt elkezdtem drámapedagógiával foglalkozni, és egyre inkább vonzott és vonz, hogy az előadásaimban a gyerekekre interaktív módon bevonható, alkotó közönségként tekintsek, akikkel folyamatos a közös játék, ugyanakkor el is mélyülnek ebben az egyszerre tanulási és élményszerzési tevékenységben.
A drámai keret arra jó, hogy a segítségével még jobban motiváljuk őket a mesék hallgatására, a játékok során pedig az értő feldolgozásra és az önálló véleménynyilvánításra. A gyerek – ha sikerül bevonni, érdekeltté tenni – nagyon hálás közönség, ezért fontos, hogy olyan szövegeket és azoknak olyan feldolgozásait vigyük, amelyektől jól érzik majd magukat. És persze kell sok-sok játék és történet, feladat és küldetés.
Ezt hogyan képzeljük el?
Mőga Piroska: A legegyszerűbben: viszek eléjük egy problémát, amelyet közösen megoldunk.
Ehhez választottál, választottatok verseket, meséket?
Móga Piroska: Igen, mégpedig úgy, hogy kaptam Artemisztől ajánlatokat, ami nagy segítség volt: például amikor megegyeztünk abban, hogy állatos tematika lesz.
Harmath Artemisz: De aztán Piroska találta ki a többit, a kerettörténetet is ő alkotta meg.
Móga Piroska: Egy ilyen előadás úgy alakul ki, hogy eleve interaktívra tervezem, ezért a próba egy része a közönség részvételével zajlik. Ezt az Olvasósarokba vitt programot például 4–5 alkalommal elvittem különböző alsós osztályokba, ott teszteltem, hogy mi az, ami őket megfogja. Maga a produkció később akár előadásról előadásra is tud fejlődni.
Mesélj kicsit magáról az előadásról!
Móga Piroska: A csúcsa, a lezárása a meseolvasás, de mire odaérek, hogy mesét olvasok, addigra fogékonyak, bevonódtak, figyelnek. Ehhez persze az is kell, hogy én nem Móga Piroska néven érkezem meg, hanem van egy karakterem, a Leó Kleó nevű szelíd állatidomár, aki nagy problémával érkezik a gyerekek közé: az állatok megszöktek a cirkuszból, de este előadás lesz. Én új szereplőket keresek, és megkérdezem őket, van-e kedvük állatokat eljátszani.
És van kedvük…
Móga Piroska: Igen, de közben azért szembesülnek azzal is, hogy milyen a cirkuszi állatok élete, például hogy sok kötöttséggel jár, szóval ezekről sokat beszélgetünk, és persze a döntéseket is közösen hozzuk.
Harmath Artemisz: Harcos Bálint Barbó, a sörényfodrász című meséje köré szövődik az akció, de addigra Piroska felépíti a feszültséget, és ahhoz érkezik majd a végére a feloldás.
Móga Piroska: Ez alapvetően alsósoknak és nagycsoportos ovisoknak szól. Ha kisebbek is jelen vannak, alakítok rajta, például kevesebb fordulatot építek be. Nagy kihívás a vegyes életkorú társaság, mert amivel a kicsit megnyerem, a nagyobbakat könnyen elveszítem, és fordítva. Az sem mindegy, hogy szülőkkel érkeznek a gyerekek vagy csoportként. Nagy tanulság nekem, hogy akár a játék megváltoztatásának árán is alkalmazkodnom kell a közönséghez. Előfordul, hogy például valaki nem akar részt venni, ilyenkor azt mondom neki, hogy állj ki nyugodtan, és ha kedved lesz, később visszajöhetsz.
Lesz ebből állandó program?
Móga Piroska: Most egy ovisoknak szóló színházi nevelési előadást tervezek, de az is mesés és zenés lesz, és azt hiszem, ahhoz is Artemisztől fogok kortárs irodalmi segítséget kérni.
Említetted most a zenét…
Harmath Artemisz: Igen, a zenéről még nem esett szó, de Piroska egy ponton előveszi a hegedűjét…
Móga Piroska: A zenét nagyon jól ki lehet használni, főleg a hegedűt, mert erőteljes és különleges hangja van. A karakterbe beépítem a zenei tudást, így az én állatidomárom nem ostort, hanem hegedűt és vonót használ, így táncoltatja az állatokat, illetve aztán így táncolunk, muzsikálunk együtt a gyerekekkel.
Milyen zenéket játszol ilyenkor?
Móga Piroska: Népzenét és klasszikuszenei improvizációkat, de előfordul, hogy megkérdezem őket, ezt vagy azt a népdalt ismerik-e – persze ismerik, és akkor már megy is az éneklés.
Harmath Artemisz: Piroska pedagógiailag is nagyon felkészült, amire nagy szükség van a helyszínen. Neki nem derogál, hogy ha kell, teljesen megváltoztassa a terveit, ami külön elismerésre méltó.
Móga Piroska: Időnként erre is szükség lehet. Ha például pici baba is van a közönségben, nem rontok be csak úgy az előadás elején, nehogy a kicsik megijedjenek. Vagy van az előadásnak az a része, amikor egy oroszlánt keresünk: ehhez minden helyszínen felmérem, hogy milyen lehetőségek vannak a környezetünkben, hova is bújhatna el ott egy oroszlán. Legutóbb például egy szabadtéri helyszínen nagy meleg volt; elvonultunk egy árnyékosabb helyre, és volt egy kis időm átgondolni, hogy az új helyszínen mit hol fogok megvalósítani.
Harmath Artemisz: Van egy íve a programnak, amely tovább húzódik, mert mire a meséléshez érünk, a gyerekek nem elégszenek meg egy mesével, hanem kérik, hogy legyen még egy mese meg még egy mese.
A teljes interjú a MeseCentrum oldalán olvasható.
Az Olvasósarok a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával, a Nemzeti Művelődési Intézet szervezésében valósul meg.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
