„Mindig kell személyes érintettség az íráshoz” – mondod egy korábbi interjúban. Ez azt jelenti, hogy minden könyvedben megtalálható egy olyan út, ami a tied, köze van hozzád?
Csak arról írok, aminek köze van hozzám. Olyan gondokat feszegetek, amelyek nekem is gondot jelentenek. A szereplőim mélyen kötődnek hozzám, ismerem őket, tudom, hogy kik ők, és ezért tudom képviselni a sorsuk igazságait. Az alkotók lélektani működése nagyon is benne van abban, amit írnak. Ennek ellenére nem magamról írok. Akkor sem, ha egyes szám első személyben írok. A napló, az önéletírás is, az én elgondolásom szerint fikció, mert még a legakkurátusabb önvizsgálat is tele van súlyozással, szelekcióval, a valóságban egymáshoz nem tartozó események társításával. Az irodalmi mű épp attól tud valósággá válni, hogy lényegéből fakadóan felszámolja a valóságot.
Amikor a fent idézett gondolatot mondtad, épp a nagyapád háborúról szóló történeteit említetted, s azt, hogy abban az időben – a történeteknek köszönhetően – azt képzelted, és úgy beszéltél, mintha magad is jártál volna a fronton. Ez lehet az irodalom utórengése: ennyire magunkévá tenni a történeteket?
Életemben kétszer estem ki az időből, először akkor, amikor a nagyapám történeteit átéltségként kezeltem, s belekerültem olyan világba, ami nem az enyém volt, de az enyémmé vált. Másodszor tízévesen éltem át az időből való kizuhanást, amikor egy hídról leestem. Különösen ez a második esemény teljesen megváltoztatta a világról való gondolkodásomat, másképp láttam az időt annak tudatában, hogy néhány másodperc a mindenséggé tudott válni. Valójában amikor belefeledkezünk egy olvasmányba, tulajdonképpen a világ teljességét tudjuk átélni, és a végtelen időt. S bár nem vagyunk idióták, tudunk reflexíven viszonyulni ahhoz, amit olvasunk, de mégis az alaperő számunkra az azonosulás, nem a műbe, hanem a magunkba való kukucskálás a művön keresztül.
A legújabb regényedbe beleszőtted a korábban veled készült interjúkban is elhangzott – s már szinte amolyan tényként is elfogadott – gondolatot: „Magunkat akarjuk olvasni, a többi nem érdekes.” Minden szépirodalmi alkotásban magunkat keressük?
Mindenben magunkat keressük, a barátaink, a szomszédunk életében is. Ha elolvassuk a napi horoszkópot, azért tesszük, mert gondolkodni akarunk magunkról. Ez az alap. Flaubert azt mondta, hogy Bovaryné én vagyok, holott Bovaryné épp én vagyok, aki olvassa Flaubert regényét.
Ez a gondolat viszont azt is jelzi – amennyi ember, annyi történet, amennyi olvasó, annyi olvasat.
Ez egyszerre igaz, és egyszerre kell némi megszorítást is tenni. Minden olvasat, amit átélünk, az miénk és egyedi, ugyanakkor nagyon hasonlít egymásra, miképpen az életünk is nagyon hasonlít a másik ember életére. Nem attól különleges az élet, mert elkülönbözik a másik ember életétől, hanem attól, hogy épp mi éljük. Akkor jó egy szöveg, ha el tud jutni olyan bizalmi szintre, amilyen bizalmi szinten vagyunk a saját életünkkel. Az az irodalmi mű, amit nem olvas el senki, nem létezik, hiába van megírva. Testet csak az olvasóban ölt. Az olvasat a valóra válás. Amikor Jézus azt mondja, hogy én vagyok az igazság és az élet, ha pontosan fordítanánk, akkor azt kéne mondani, hogy én vagyok a valóság és az élet. Az irodalmi mű számára az olvasó a valóság és az élet. Azért tud az lenni, mert egy valóságajánlattal él a szöveg, de az ajánlat épp csak semmi marad, olyan lesz, mint a fel nem vett lottó ötös, ha nem olvassa valaki és nem építi fel a valóságot magában. Ráadásul van egy olyan dolog is, hogy az irodalom egy párbeszéd lehetősége is mű és olvasó között, de párbeszéd lehetősége olvasó és olvasó között. Az irodalom tulajdonképpen a közös gondolkodásnak és az élet közös megélésének a hivatalos terepe. Olyan beszélgetés lehetősége, ami áttöri a buborékokat, és a lényeg felé irányítja a gondolkodásunkat, a fogyasztási ajánlatok helyett.
És ez az önismereti út az írás folyamatára is ugyanígy érvényes – de az író magát akarja olvasni?
Hú, ez inkább fordítva van: az önismeret az alapfeltétele az írásnak. Először van az, hogy ismerd meg önmagadat, mert ez az eszköz, ami én vagyok fogja értelmezni és felrakni a műben a világot. Ha azt nézzük, mi kell az íráshoz, nyilván kell némi adottság, ügyesség a technika terén, ami egyébként fejleszthető. Amikor gimis voltam, be voltam szarva attól, hogy ügyetlen vagyok, hogy nem tudom a legegyszerűbb formákat sem alkalmazni, aztán egyszer, emlékszem, órákat vártam egy átszállásra, és elkezdtem magamban felező nyolcasokban és párosrímekben beszélni. Először nagyon béna voltam, elővettem népdalmintákat, hogy azokat kövessem, aztán egy óra múlva már olyan egyszerűen ment, hogy azt éreztem, ha meg kellene szólalnom, mondjuk jegyet kérni a pénztárostól, akkor sem tudnám ezt másképp mondani, csak felező nyolcasban. A technika megfelelő szinten megtanulható, nem kell olyan jól forgatni a formákat, mint Arany vagy Weöres, akkor is hitelesen tudsz megszólalni formai szempontból. Senki nem kéri számon Pilinszkyn, hogy mért nem formaművész. Sokkal nehezebb ez az önismeret dolog. Mindig mindent szarráelemezni magadban, ez sokkal strapásabb, ráadásul közben önkéntelen sérülsz, valamint elidegeníted a gondjaidat, mert csak úgy tudsz művészileg hozzájuk nyúlni. Egyszerre kell átélni és szemlélni.
„Nem tudok már hinni abban, hogy az életünk egyszerű logikával felépíthető.” Mi az előrehaladás egészséges módja?
Az életlogikák mindig csak retrospektíve tudnak felépülni, visszatekintve olyan logikus volt, hogy ez vagy az történt veled, de amikor történik épp, ezernyi irányba is fordulhatott volna a sorsod. ’79-ben a volt osztálytársaim szánalommal néztek rám. Nem volt lakásom, összevissza aludtam, utcán, parkokban, haveroknál. Számukra én már akkor elbuktam. Az ok-okozati rendszer, amire amúgy mindig is épülni fog a gondolkodásunk, tulajdonképpen a valóság próbáját nem állja ki. De azért mi megpróbáljuk követni, és nem cigarettázunk, mert rettegünk a tüdőráktól, aztán, ha mégis beüt ez a rettenet, akkor legalább szét tudjuk tárni a kezünket, mint sikertelen vizsgák esetén, hogy tanár úr, én tényleg készültem. A modern ember önhittsége, hogy azt hiszi, ő keveri a kártyát. Holott dehogy, a sors mindennél nagyobb úr. A haladásban meg gyerekkorom óta nem hiszek. A lét és a boldogság közötti távolság számomra úgy tűnik, nem tud csökkenni, pedig csak ennek volna értelme. De ugyanakkor örülök, hogy vannak jó autók és van központi fűtés. Ez számomra a polgári kultúra, és ez nem kevés. Gyerekkoromban mindig fáztam.
Az általam olvasott könyvek legtöbbje tele van cetlikkel, szamárfülekkel, aláhúzott gondolatokkal. A Boldog boldogtalan című könyvben viszont minden oldalon találtam olyan mondatokat, amelyek lelassították az olvasás folyamatát, elgondolkodtattak. Néha viszont már azt éreztem, ez egy ironikus taktika: elhiteti velem, hogy nagyot mond, közben pedig a legkevésbé fontosnak talált gondolatok mutattak utat a szereplők sorsfordulatait tekintve is. A kevesebb néha több?
Megpróbálok írástechnikai szempontból közelíteni ehhez a kevesebb több mondáshoz. Szemben az olyan írói alapállással, amit az általam nagyon sokra becsült Knausgård követ, hogy nem teszek különbséget az észlelések között, hanem igyekszem mindet leírni, szerintem csak annyit kell leírni, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy tisztán és egyértelműen megjelenjenek a figurák vagy inkább a mű világa előtted. Ha a lehető legakkurátusabban is írom le a világot, akkor is szelektálok. Nem kevesebbet kell írni, hanem annyit, amennyi elég. Én komolyan veszem azt, aki olvas, nem akarom a fülébe rágni, hogy mit kell gondolnia, hanem azt akarom, hogy ő gondolkodjon. A megakasztó könyvek igazán érvényesek, mert azok gondolkodásra késztetnek. Ugyanakkor nincs soha bennem semmi kimódoltság, amikor írok. Követem az ösztöneimet, s ha azok jó irányba visznek, akkor van esélye annak, hogy jó legyen, amit írok. Nem lehet agyból írni. Az írásban olyan gyorsak az ízlésítéletek, hogy ezt nem lehet kimódoltságból kontroll alatt tartani. Azt meg, hogy melyik gondolat mond nagyot, melyik kicsit, nem tudom megítélni, minden olyan gondolat, ami nyitott a továbbgondolásra, az számomra nagyot mond. Ezért jó Nietzschét olvasni, és ezért nem annyira jó mondjuk Chateaubriand-t vagy Márait. Ők megmondják a tutit, holott tuti nincsen.
A regényben egy önreflektív elbeszélővel van dolgunk, aki folyamatosan kiszól az olvasóhoz: néha irányítja, máskor megakasztja a történeteket. Ez a folytonos párbeszéd az olvasókkal meg tudja változtatni a könyv lényegét?
Ez a könyv lényege. Játszik azzal, hogy míg zajlanak a történetek, közben az olvasónak van egy játékos ajánlat, hogy bekukkanthat a regény építésébe. Nem kell védőruhát venni meg sisakot, de ott van az ácsolat, olyan, mintha mi is építenénk. Nekem mindig nagy élmény, ha látom és megértem a szerkezetet. Mondjuk egy gép működését.
Én azt is éreztem, hogy a regényben megjelenő író-olvasó kapcsolatban rejtőzik még valami: az élet kronológiájának egysíkúsága cáfolódik meg. Történeteink akaratlanul is egybefonódnak más emberek létélményeivel, az én valahol mindig a mi, a ti és az ők relációjában lesz érvényes. Mit gondolsz erről?
Amióta először leültek az emberek és elkezdtek mesélni arról, mi történt velük, és megpróbáltak következtetéseket levonni, összegyűjtöttek tapasztalatot, azóta az én élménye csakis és kizárólagosan a közösségen keresztül valósul meg. A mai világ énmámorban él. Sőt, ha nézzük a közösségi médiában felépített személyiségeket, akkor azt kell mondanunk, hogy hamisén-mámorban. Az önös én tobzódása a nyugati civilizáció halotti anyakönyvi kivonata. Az én a többi névmás nélkül nem él. Ez az evangéliumok üzenete. Júdás és Kajafás nélkül nincs megváltás. Az én önmagában nem tud valóságot képezni.
Mindeközben pedig az író a szerzőiségére is sokszor utal, s arra is, hogyan születik, íródik meg egy regény: mit fér bele, mire lehet kíváncsi az olvasó. Viszont sokszor éreztem itt is az iróniát. Hasonlóan látod, mint az elbeszélő – így jön, jöhet létre egy regény?
Inkább azt mondanám, hogy így is létrejöhet. A regényben szereplő elbeszélő persze sokban hasonlít rám, sokban meg nem. De jó volt nevetni rajta és néha vele a szövegen. Vicces fickó, akit azért néha meg is lehet sajnálni, mert nem különb, mint bárki más, szeretne örülni annak, hogy él, de sokszor nem sikerül neki. Bajlódik a feladatával, szeretné megélni, hogy nem haszontalan, ahogyan mindenki ezt szeretné. Haszontalannak lenni nagyon rossz.
Persze azt többször hangoztatod: az egyik legfontosabb írói alapelv: távolságot tartani a privát éntől. De ez a távolságtartás mennyire egyszerű?
A privát én senkit nem érdekel, csak a papíron felépített érzések és élmények érdekesek. Ha némikor ezek az érzelmek és élmények azzal kérkednek, hogy nagyon intimek és bensőségesek, akkor is teremtve vannak. A távolság megtartása akkor volt nehéz, amikor kamasz voltam, és erre az egyszerű elvre rájöttem, hogy senkit nem érdekel, hogy én mit érzek, csak az érdekli az embert, amit a szövegből a maga számára ki tud olvasni. Hirtelen cikinek éreztem az akkori írásaimat, és többé a legközelebbi haverjaimnak sem mertem megmutatni. De ha megtartom a távolságot, ez volt a legfőbb gondom, hogy tudok hiteles lenni, hiszen a hitelesség is alapvetés. Amikor ezt nem tudtam még elérni, addig ez rettenetes sok vesződséget jelentett. Minden sorom belesüppedt az önsajnálat és az érzelgősség mocsarába. De egy idő után ez természetessé vált, automatikusan eltávolítok minden eseményt, és megpróbálom kívülről vizsgálni, sokszor már a történés pillanatában is alapanyaggá tenni. Nagyon érdekes ilyen szempontból Móricz naplóit olvasni, még az anyja halálát is úgy írja le, hogy megpróbálja írói anyaggá tenni közvetlenül az esemény után. Persze van olyan érzelmi csapás, amikor az ember nem tud kilábalni a privát fájdalmából, de amikor ilyenben voltam, arról nem írtam, sőt, volt olyan is, amikor egyáltalán nem tudtam írni, hiszen a fájdalom teljesen átvette az uralmat minden gondolatom fölött.
Már az első oldalon olvashatjuk, hogy az egyik szereplő „leszámol azzal az elvárással, hogy neki boldognak kell lenni”. Boldognak lenni elvárás?
Nem azzal az elvárással számol le, hogy boldognak kell lenni, hanem valójában az elvárások sokaságával. Ez a modern világ nagyon körmönfontan uralja le az életünket. Vágyakat ébreszt olyan dolgok iránt, amelyek nélkül az életünket sikertelenségként éljük meg. Vágyakat ébreszt, hogy megbízható fogyasztókká neveljen bennünket, és mi olyan rendesen viselkedünk, hogy követjük ezeket az útmutatásokat. Saját akaratunkból áldozzuk fel a saját akaratunkat. Az irodalmi művek és konkrétan ez a regény azt akarja, hogy minél erőteljesebben legyünk benne a saját életünkben, és minél több legyen benne a saját cselekedet, és kevesebb az a cselekedet, amit a vágykeltő termelők tesznek belénk. Több legyen az érzelmi átélés, és kevesebb a megvásárolt birtoklás.
És a boldogtalanság tudata, elfogadása lesz az út a boldogság felé?
Nem favorizálnám ezt a boldogság szót, mert tulajdonképpen nem jelent semmit. A mi életünket csak mi élhetjük le, s ha ezt tesszük, ezt a belső irányt követjük, követjük magunkhoz mérten a legjobban, akkor minden rendben van, akkor is rendben van, ha fáj.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
