„Vagyunk is, meg nem is, vagyunk alig”. Pál-Lukács Zsófia az Esti ének című versed ezen sorával jellemzi a második, Kővé zsugorodott ország című verseskötetedet. Az emberi létezés misztériumáról van itt szó?
Nem használnék ilyen nagy szavakat, és versírás során sem gondolkodom ilyen általánosságok mentén. Többnyire élettörténések, impressziók, valóságban szembejövő képek ihletnek meg. Így történt ez az Esti ének esetében is, amely számomra egy lehetetlen emberi kapcsolat vázlata. Egyszerre létezik és nem létezik benne a versbeszélő – így alapvetően halálra van ítélve. Ez a vers ugyanakkor inkább kísérlet volt. Akkoriban próbáltam ki a kötött versformákat, hagytam, hogy a formai keretekhez való alkalmazkodás közben felbukkanó képek vezessenek. Ehhez olykor a tartalom is igazodott, természetesen amíg ez nem ment a követhetőség és egység rovására.
Az irodalomtörténész a kötetedről írt recenzióban azt is kiemeli, hogy – bár a könyv direkt módon nem mondja ki, de – nehezen lehet a verseket elvonatkoztatni a háborútól és nem ebből a nézőpontból értelmezni őket. Amikor írtad ezeket a verseket, amikor készült a kötet, mennyire volt ez előtted, mennyire volt befolyásoló tényező? A háborúról írsz?
Semennyire nem volt előttem, mert a könyv nagy részben készen volt, amikor kitört a háború. Viszont a kiadatás elhúzódott, s bár lezártnak tekintettem a kéziratot, néhány háborút érintő alkotás utólag mégis helyet kapott benne. Ezek hatást gyakoroltak az egész értelmezési síkra, más szemszögbe helyezték a versbeszélő útkeresésének ívét – mert számomra ez a könyv inkább az út- és otthonkeresésről szól. Ennek a keresésnek valóban a háborús üresség, a felszámolódás a kimenetele.
A nyári témáink között az egyik leghangsúlyosabb az utazás és útkeresés. Ez a tág téma rengeteg értelmezési útvonalat kínál – lehet pozitív, ám negatív hangulata és megközelítése is. Számodra mi az első, ami eszedbe jut az utazás fogalom hallatán?
A vonatok. Már több mint tíz éve rendszeresen vonatozom. Szeretem, mert sok szabadidőm van ilyenkor, amit bármivel kitölthetek: elsősorban bámészkodással, olvasással, írással, zenehallgatással. Illetve ott vannak az órákon át tartó beszélgetések olyan emberekkel, akiket aztán soha többé nem látok. Persze van, amikor rémálomba torkollik egy-egy út. Néhány napja egy mozdonyra esett fa állta el az utunkat egy tizenkét órás út során, ami így tizenhat órásra sikeredett. Az útitársaknak köszönhetően szerencsére nevetésekkel teli volt ez a fáradtságtól szürreálissá váló, hosszú várakozás az éjszakában.
És milyen irodalmi vonatkozások jutnak eszedbe róla?
Marqueztől a Száz év magány, Hrabaltól az Őfelsége pincére voltam meghatározók voltak. Patti Smithtől a Kölykök, Edith Eva Egertől A döntés. Számomra ezek mind az útról szólnak. Jack Kerouac Útonja egyértelműen beugrik, ám az évek során rájöttem, hogy inkább életérzése miatt állt hozzám közel ez a könyv.
Lőrincz P. Gabriella költővel beszélgettünk arról, hogy mennyiben más kárpátaljaiként látni és gondolkodni a világról. Mit jelent az útkeresés, ha a kárpátaljai Nikolett-től kérdezem?
Jelenleg az a rengeteg ember jut eszembe róla, akiknek kicsúszott a lába alól a talaj a háború miatt. Akik földönfutókká váltak, és a semmiből kell újrakezdeniük az életüket. Ettől most nem tudok elvonatkoztatni. Önmagamat tekintve persze másképp kell megválaszolnom a kérdést.
Amióta elköltöztem otthonról, szüntelen útkeresésben voltam. Több városban, faluban, még erdőben is éltem, míg végül megérkeztem. És nem tudom, a kárpátaljaiság mellett mikor lettem egy kicsit magyarországi és erdélyi.
Vissza kell emlékeznem arra a fiatalra, akinek viszonylag korán el kellett jönnie otthonról. Hagyománytisztelő közegben nőttem fel, ahol nagy szerepe volt az istenhitnek. Nagy családunk volt, mindenki figyelt a másikra, minden ünnepet és születésnapot együtt ünnepeltünk meg. Ugyanakkor megvolt benne a férfi- és női szerepek íratlan szabályrendszere. Tizenhét évesen kikerültem ebből a világból, szép lassan kiderült, hogy másképp is lehet. A felismerés olykor nehéz volt, máskor felszabadító. Nehéz volt rádöbbenni, hogy az értékek, amelyek szellemében neveltek, nem univerzálisak. Hogy az ünnep jelentheti a féktelen ivást is, nem csak a tojásfestést, az ajándékozást. Aztán rájöttem, az istenhitem is valamiféleképpen otthon maradt. Ám rájöttem arra is, nincs semmi baj azzal, ha a férjem főzi meg az ebédet, és emiatt nem kell rosszul éreznem magam. Hogy a másik is nyúlni tud a sótartóért, nem kell mindent elé tennem. Ez felszabadító volt. A belém nevelt sémákkal a mai napig küzdök.
A Kővé zsugorodott országban is többször megjelenik a határ mint motívum. A Galambok című versben például: „Zárva a határ, idegen az ország.” A határ az idegenség és az otthonosság között húzódik?
A határt minden esetben eredeti, hétköznapi értelmében használom, tehát ország- vagy városhatárként. Az általad kiemelt versben valóban az otthon van a túloldalon, ám ez nem jelenthető ki az egész kötetre nézve. Van, hogy mindkét oldal idegen, de magában hordozhatja az otthonná válás lehetőségét. Legtöbbször azonban ez nem következik be. Az is megtörténhet, hogy az otthon idegenedik el, kilöki magából a versbeszélőt.
És mennyire nehéz meg- vagy átlépni ezt a határt?
Nehéz, vagy éppen külső okok miatt lehetetlen. Ezt a Covid–19 alatti lezárásokkor is érezhettük, majd a háború kitörésekor, amikor élhetetlenné vált egy ország. Ezeket a tapasztalatokat nagyban működtettem a versek megírásakor.
Ha már az út és az útkeresés témáját járjuk körül: te Kárpátalján születtél, majd Magyarországon is több helyen éltél, most viszont Erdélyben telepedtél le. Mennyire nehéz „elhagyni” egy otthonná alakult, azzá alakított helyszínt?
Kárpátalja után már nem volt nehéz, mert egészen idáig egyik hely sem tudott otthonommá válni. Miután eljöttem Munkácsról, sodródtam, de nem rossz értelemben. Új tapasztalatokat szereztem, új emberekkel kötöttem ismeretséget. Ha nem lennének jók az alkalmazkodási képességeim, gondolom, nem így alakult volna, de akkor és ott sosem volt kérdés, mikor kell indulnom. Mindig kerestem a „végleges” otthonomat, de igyekeztem meglátni a lehetőséget és a szépet ott is, ahol nagyítóval kellett keresnem. Rá kellett jönnöm, hiába igyekszik az ember, van hely, vagy akár egy egész ország is, amely nem fogad be. Teszi ezt sorozatosan jelentkező akadályokban, vagy emberek idegenségén keresztül. Erdélybe költözésem hirtelen volt és gyönyörű. Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése.
Pál-Lukács Zsófia is kiemelte, hogy a kötetben megjelenő természet egy olyan odú, ahova el lehet bújni, ami megvéd a kintitől, az emberitől. Erre van szüksége az embernek? Visszatérni a természethez?
Nem szeretnék a többiek nevében beszélni, de abba szerintem bele lehet őrülni. A természet valójában nyers és kegyetlen. Megvannak a saját törvényei, amelyek be nem tartásakor könnyen pórul járhatunk. Nem vagyunk arra berendezkedve, hogy a világtól távol éljünk. Ezt a saját példámon tanultam meg. Bizonyos helyzetekben gyakran hittem, hogy ha elmegyek egy hegyi túrára vagy tengerpartra, netán kiköltözöm az erdőbe, akkor változni fog valami. Tévedtem. Minden esetben cipeltem magammal az érzéseimet és gondolataimat, amelyeket nem vett le a vállamról a fa, a hegy, a patak. Felesleges rejtekhelyet keresnünk valami elől, amit magunkban hordozunk. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne menjünk az erdőbe, feküdjünk ki a domboldalra, vegyünk egy hétvégi házat a hegy lábánál. Tényleg gyógyítani tudnak. De alapjában hiba lenne a természettől várni a megoldást. Egyébként nem szándékoztam a versekben sem biztonsági burokként feltüntetni. Gyakran használok természeti motívumokat bizonyos érzések, történések megragadására, sajnos ezt gyakran félreértik.
Hogyan éled meg a „belső utazásokat”?
Számomra belső utazás egy könyv elolvasása, egy vers megírása, a zenehallgatás, a festés. De, amikor el kell jutnom A-ból B-be, maximálisan jelen vagyok. Szeretek rácsodálkozni dolgokra, figyelni az embereket. Kihallgatni a szomszédos fülkék beszélgetéseit, észrevenni a sziklán a kolostort, a hegyoldalon heverésző juhászt a nyáj mellett. Szeretek elmerengeni azon, hogy az emberek miként és hogyan élnek, szeretem elgondolni a napjukat, s hogy vajon abban a pillanatban, mikor „rajtakapom” őket, éppen mire gondolnak. Ezek a képek rögzülnek bennem, némelyiket aztán versben is használom. Persze egy unalmas, kopár útvonalon ez nem igazán működik, akkor tényleg jobb egy könyvbe temetkezni. Számomra az utazás a jelenlét, amelyből elraktározok, magammal viszek néhány pillanatot.
