„Jó érzéssel töltött el, hogy a semmiből lesz valami, ami az enyém” – meséli Szendrői Csaba az írásról, az alkotásról. Az Elefánt énekese első versével Petőfi Sándor költőnket szerette volna felülmúlni, ám azóta belátta, az írás egy komplex alkotói folyamat: „Csodálattal tölt el az a tény, hogy képesek vagyunk emberi lényként ilyesmire, érzéseket adhatunk át egy ilyen absztrakt közvetítő közeggel, mint a szöveg.” Az énekessel a versekről, az olvasásról, illetve az utazás mellett még a legújabb Elefánt-lemezről is beszélgettünk.

Szendrői Csaba 2024. 06. 11-én – Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
Szendrői Csaba – Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu

Mivel júniusban az utazás témát próbáljuk körüljárni, arra gondoltam, a zene és az irodalom kulcsfogalmak mentén tekintsünk a te életutadra is. Kezdjük ott, hogy mikor kezdett benned tudatosulni, hogy a zene meghatározó lesz a jövődet nézve?

Ez az út akkor lett egyértelmű, amikor Budapestre költöztünk a zenekar működése miatt. Viszont már általános sulis korom óta éneklek. Persze ez még nem teljesen az én döntésem volt, mert az egyházi kórusba ritkán jelentkeznek önmaguktól nyolc-kilenc éves gyerekek. Ez már akkor is egy turnézó keresztény kórus volt, amivel például Ausztriában is részt vettünk különböző kórusversenyeken. Édesanyám mindig mondta, hogy egyszer majd hálás leszek érte, de sosem gondoltam volna, hogy tényleg igaza lesz. Középiskolában volt már saját zenekarunk, majd elkészült a klip a Magányos dalhoz a Kodály Methoddal – és ez volt az a pont, innentől kezdve már egy döntésnek számított az, hogy a zene az életem meghatározó része. Összehívtam az embereket, akikkel a mai napig azóta is együtt zenélünk. Elég vicces találkozás volt, hiszen arra nagyon kevés az esély, hogy az ember úgy válogasson össze öt embert (a hatodik Kunert Péter, aki azóta kiköltözött Londonba), hogy minden csere nélkül megmaradjon több mint tíz éven át.

Eddig két versesköteted jelent meg. Az írás mióta vonz?

Az írás ennél is korábbi időre tehető, nagyjából hatodikos koromban írtam az első versemet. Azt már többször említettem, hogy azért kezdtem el írni, mert nem szerettem Petőfit, azt is mondtam az osztályfőnökömnek, hogy olyat, mint ő, én is tudok. Persze a válasza az volt, hogy akkor neki lehet fogni… Másnapra írtam egy rossz verset. Rájöttem, hogy mégsem olyan egyszerű, viszont elkezdett érdekelni és szórakoztatni az írás folyamata. Jó érzéssel töltött el, hogy a semmiből lesz valami, ami az enyém, odaírhatom a nevemet. Ez az az érzés, amikor az ember még azt hiszi, hogy bármire képes, benne van a potenciál, egy egészen új élmény keríti hatalmába – ez a mai napig így van. Leülök a fehér papír elé, s nagyjából ugyanazt érzem, mint az első versemnél. Csodálattal tölt el az a tény, hogy képesek vagyunk emberi lényként ilyesmire, érzéseket adhatunk át egy ilyen absztrakt közvetítő közeggel, mint a szöveg.

Szendrői Csaba 2024. 06. 11-én – Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
Szendrői Csaba – Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu

Sok művészi területet megismertél, hiszen az irodalom és a zene mellett érdemes megemlíteni, hogy film szakon végezted a középiskolát. Ez mit adott hozzá az addigi vagy akár a jelenlegi életpályádhoz?

Egyrészt nagyon jó közeg volt abban a középiskolában. Mai napig jó barátaimnak tekintem az ottani embereket, sokakkal napi kapcsolatban is vagyunk. Már a középiskola elején létrehoztunk egy irodalmi egyesületet, egy nonprofit szervezetet, ami be is volt jegyezve. Irodalmi esteket szerveztünk, volt saját folyóiratunk. Egy másik szenvedélyünk a filmesztétika volt, a képekben való gondolkodás. Voltak olyan óráink is, ahol kimondottan filmelemzéssel foglalkoztunk. Nagyon sok olyan kötelező filmet kellett megnéznem, ami mai napig meghatározó. A legutóbbi, a Budapest Parkban megrendezett koncertünkön volt egy olyan rész, ahol a cimbalmoslányt betolták egy mozgó színpadi elemen, és ekkor beugrott Salvador Dalí és Luis Buñuel Andalúziai kutya című filmje, amelyben a papok szétfeszítenek egy zongorát. Az est rendezőjével, Pass Andival beszéltünk is róla, hogy ezt én még a középiskolában szedtem össze. A filmek iránti szenvedélyem a mai napig megmaradt, és hál’ istennek vagy nem hál’ istennek nem lettem akkora esztéta, hogy zavarjon, ha egy film vacak, sőt kifejezetten a rossz filmeket szeretem, ilyen szempontból szerencsés vagyok. Azért gondolom ezt, mert vannak olyan irodalmár és irodalomtanító ismerőseim, akik nehezen tudnak elvonatkoztatni a saját készségeiktől és befogadóként viszonyulni azokhoz a szövegekhez, amiket eléjük tesznek. Beck Zolival beszélgetünk erről, ő ezt tanítja, ez a szakmája is, gyakorlatilag neki már nehéz úgy olvasnia valamit, hogy ne elemző legyen közben.

Amellett, hogy verseket írsz, az Elefánt-dalok szövegírója is te vagy. Mennyire nehéz szétválasztani a kettőt az alkotási folyamat során? Tudatosan ülsz le írni, vagy a végeredmény csak közben, az írás során billen egyik vagy másik oldalra?

Mivel én régen alkalmazott szövegíróként is dolgoztam, már nagyjából az egyetem elejétől nagyon élesen szétválasztódott egyik a másiktól, az, hogy technikailag mi az, ami az egyikhez, és mi az, ami a másikhoz kell. Itt most arra gondolok, hogy a dalszövegírás egy olyan folyamat, ahol nagyon sok szabályszerűségnek meg kell felelni, a verseknél más a helyzet. És most nem feltétlenül csak a szabadversekről vagy a prózaversekről beszélek. Alapvetően bármilyen zenére írott szöveg követ egy fajta szabályt. Ennek értelmében pedig nem is tehetném meg, hogy figyelmen kívül hagyjam, és ne legyek tekintettel arra, hogy épp melyiket művelem. Bár az is igaz, hogy a vers az egyetlen olyan dolog, amit nem csinálok, nem számítanak a kötelező elvárások közé. A versek megíródnak maguktól. Hatodikos korom óta a legtermészetesebb az, hogy írok. Így megesik, hogy csak azon kapom magam, hogy verset írok. Viszont a dalszöveg vagy a prózaibb jellegű szövegek írására rá kell vennem magam, le kell ülnöm melléjük – ez már ebből a szempontból tudatos.

Volt is egy olyan fogadalmad, hogy naponta legalább tíz mondatot kell írnod.

Egy darabig tényleg napi szinten írtam egy oldalt, de amikor elkezdtük írni az új lemezt, abbamaradt – minden időmet a dalszövegekre és a lemezre szántam. De most ismét szeretnék visszatérni ehhez a fogadalmamhoz, főként azért, mert én egy figyelemzavaros és hiperaktív ember vagyok. Nagyon nehéz rávennem magam, hogy leüljek – olvasni, koncentrálni is borzasztóan megterhelő. Meg kell teremtenem a körülményeket. Ezek már-már szeánsznak számítanak, amíg eljutok odáig, hogy minden gondolat és pótcselekvés helyett azzal foglalkozzak, amit tényleg csinálnom kell. Szerencsére olyan feltételei vannak az életemnek, hogy nem vagyok időkorláthoz kötve. A saját napirendem pedig segít abban, hogy kényelmes legyen áthidalni ezeket az akadályokat.

Szendrői Csaba 2024. 06. 11-én – Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
Szendrői Csaba – Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu

A te nevedhez kötjük a 2020 óta létező #olvasniszabad eseményeit. Hogyan tudnád elmondani annak, aki még nem hallott róla, mi történik egy ilyen programon?

A mostani szlogenünk: „napközi felnőtteknek”. Az egész történet onnan indult, hogy szerettem volna valami olyat kitalálni, amivel magamat is rá tudom venni az olvasásra. Úgy gondolom – bár sok ideig harcoltam ellene –, hogy egy íróembernek fontos az olvasás. Pár évvel ezelőtt elkezdtem kijárni a barátaimmal a szabadba olvasni, annak okán, hogy ez a közös tevékenység majd valahogy tervezhetővé és következetessé teszi azt, hogy haladjak a dolgaimmal. Úgy alakult, hogy elkezdett működni és egy közösségi perfomansszá nőtte ki magát. Ez azért annyiban átalakult idő közben, hogy ezeken a közös olvasásokon kollektíven mindenki azzal foglalkozik, amivel szeretne – lehet ez mondjuk az egyetemi vizsgára való készülés is –, de a végén mindenképp van egy beszélgetés egy adott téma szerint.

Zenészként voltak gondjaid a színpadi jelenléttel. Ezen a rutin tudott változtatni vagy van ebben valami sokkal erőteljesebb, mélyebb leküzdési folyamat is?

Szerintem ez a természetes közeg segítségével történt meg. Nem sok dolgom van ebben az életben, de többek között az, hogy színpadon legyek, igen. Megtanultam szeretni. Azt persze nem mondom, hogy nem izgulok, mai napig minden színpadra lépés előtt izgulok, de ez a színpadon feloldódik. Megtanultam kezelni, hiszen ez eleve hozzátartozik a zenéléshez. Nem is foglalkoztam vele kifejezettem, eleve gyűlölöm látni magamat a színpadon. Ha van valami önfejlesztési része ennek az egésznek, az csupán annyi, hogy igyekszem jelen lenni, amennyire tudok.

Néhány évvel ezelőtt még azt mondtad, hogy keveset jársz ki otthonról. Az írás, az inspirációkeresés így mindig a négy fal között történik?

Ha egy mód van rá, úgy intézem, hogy a komfortzónámon belül maradhassak. Szeretek utazni, főleg, amióta vettem egy 26 éves BMW-t. Ezt az autót azért vettem, hogy az életem ezen része egy kicsit átalakuljon. A zenekarral nagyon sok helyen megfordulunk, de maga az utazás mindig egy kínszenvedés, van, hogy 13 órán át úton vagyunk, átlagban pedig több órákat utazunk a koncertek miatt, ám sok időt nem töltünk el ezeken a helyeken. Éppen ezért ezt az utazási folyamatot szerettem volna kicsit epikusabb valamivé alakítani az életemben. Én persze egy romantizáltabb változatot valósítottam meg, ez volt a fejemben, és működik. Ráadásul mindez úgy működik, hogy ezzel az autóval mindössze kétszer voltam autópályán a két év alatt, de a lehető leghosszabb utakon, az ország legszebb részein jártam vele. Most épp szerelőnél van, de ez is hozzátartozik a kalandhoz.

„Engem nem zavar, ha mások kirándulnak, amíg otthon, a négy fal között csinálják.” Ezt amúgy több oldalról is megközelíthetjük: kezdve ott, hogy maga az utazás tényleg történhet otthon a négy fal között is: például olvashatunk, álmodhatunk vagy filmet is nézhetünk. Ezek a tevékenységek egyféle szellemi utazásra is késztetnek bennünket.

Ez úgy pontos, hogy szeretek kint lenni, viszont szórakozóhelyekre nem szívesen járok. Ha kimozdulok, legfeljebb a barátaim társaságát keresem, többnyire magát a kirándulást és a természetközelséget szeretem. Bár szeretek extrovertáltat játszani, közben mégiscsak a komfortzónám az a négy fal.

Szendrői Csaba 2024. 06. 11-én – Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
Szendrői Csaba – Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu

Az Elefánt-lemezekkel kapcsolatban mondtátok, hogy egy-egy album a lezárását jelentheti egy korszaknak. Mennyire partner ebben a közönség?

Mi úgy gondoltuk, hogy az új lemezünk megosztó lesz. Ennek ellenére sokkal kevésbé az, mint vártuk. Jó lenne ennyire tudatosan zenélni, de mi csak azt csináljuk, amit szeretünk. Tudom, hogy ez egy nagy közhely, de nem emlékszem olyan pillanatra az egész másfél éves lemezírás során, hogy valaki azt mondta volna, ezt a dalt ne csináljuk meg, mert nem fog tetszeni az embereknek. Azt szinte tudtuk, hogy a Bocs lesz a legnépszerűbb, viszont egyszerűen csak a Semminek a lehető legtöbb megközelítéséhez próbáltunk ideális formát találni. Ez a tizenegy dal tizenegy különböző hiányt írt le.

„Azt gondoltuk, hogy ez egy szélsőséges, nehezen befogadható és magunkhoz képest is radikális lemez” – mondod a Semmiről. Mit jelent itt a radikális kifejezés?

Magunkhoz képest lett radikális ez a lemez. Természetesen nem lehet összehasonlítani mondjuk egy deathcore vagy egy punkzenekar radikalitásával. Az előbb felsorolt tényezők miatt gondoljuk radikálisnak a Semmit. Egyrészt tematikus lemez, rájátszottunk a szélsőségességére, a dalok közti differenciákra, arra, hogy a lehető legnagyobb érzelmi hullámvasút legyen és hogy a lehető legtöbb stílus szólaljon meg. Az utóbbi különben egy ideje már a védjegyünknek is számít.

Azt mondtad, a legtöbb kritika, amit kaptatok, hogy ti egy ikszedik alter rockzenekar vagytok, te meg a huszadik Lovasi. „De ez egyébként már nincs, egyre kevesebb jön lemezről lemezre. Tanulunk, dolgozunk. Nincs más út.” Úgy érzed megtaláltátok a saját hangotokat?

Úgy látom, hogy már az előző két lemezünknél is sikerült megválaszolni azokat a kérdéseket, hogy kik is vagyunk mi valójában. És amennyire lehet, ezeket a válaszokat igyekszünk a legszínesebb módon kifejezésre juttatni. Pont Lovasival beszéltünk erről, egy interjúban a Carson Coma zenekart és minket emelt ki, mondván, hogy az alternatív zenei szcénában a 2000-es évek óta mi vagyunk azok, akik valamit jól csinálnak. Amikor megköszöntem, még ő szabadkozott, hogy rosszul csinálta, mert ezzel sajnos skatulyába tett minket… Nekem viszont ezzel nincs az égvilágon semmi bajom: leszünk mi az alternatív rockzene egyik pillére, és innentől kezdve büszkén csináljuk, amit kell. Büszke vagyok rá, hogy ezek az emberek befogadtak maguk közé, illetve arra is, hogy ennek a zászlónak most mi lehetünk a továbbvivői.