Örkény István mondta: „én olyan hivatalnok vagyok, akinek az a feladata, hogy írjon”. Te is sokszor az egyperces novellák zsenijét idézed, amikor az írásmennyiségről faggatnak. „Szeretem ezt a józanságot, mert az irodalom mégiscsak szakma.” Az író is túl tudja hajszolni magát, el tud fáradni. Neked nincs szükséged az elcsendesedésre?
Mindenképp szükséges a lecsendesedés, törekedni kell az egyensúlyra. Szeretem a pörgést, szeretem, hogy sokféle a munkám. Sokan panaszkodnak – méltán –, hogy monoton a munkájuk. Most, ősszel indul megint a Lackfi Kreatív Írás néven internetes íróképzőm, oda is érkeznek könyvelők, bankszakmában dolgozók, akik kihasználatlannak érzik a képzeletüket. Én ilyen szempontból el vagyok kényeztetve. Vagy inkább kizsákmányolom a fantáziámat. Ez a munkám, és 13-14 éve ebből élek, így érdemes figyelni az elcsendesedésre, az imára, sétára. Hajlamos vagyok túlhajszolni magam. A közelmúltban volt egy szívinfarktusom, nem tudtam igazán jól kezelni a sok vállalást. Mindig feldobtam a szekér tetejére még egy adaggal, hiszen bírom, jó erőben vagyok… De jött a filmszakadás, falnak koppantam, szükség volt az újratervezésre. Ez a szív- és érrendszeri történet ijesztő dolog, de sok áldással is jár. A Jóisten figyelmeztetett, az orvosok meg előírták, hogy minden áldott nap legyen meg a tízezer lépésem. Így mindig van egy olyan meditatívabb, sétálós szakasza a napnak – általában ezt az imával is egybekapcsolom –, ami segít, hogy egyensúlyban maradjak.
Közben meg arra is figyelni kell, hogy bár halmozhatjuk a szövegeket, nem a betűkön, a szavakon van mindig a hangsúly, hanem az értelmükön, értelmezési lehetőségükön. Mennyire nehéz újat mondani ma, ennyi szöveg megírójaként?
A sokcsatornásan, öt érzékünkön keresztül érkező valóság olyan döbbenetes gazdagság, hogy ezer műfajban is csak caplatok a nyomában. Van vagy kétszáz füzetem a polcon, telis-tele valósághulladékkal, űrszeméttel, képekkel, ritmusokkal, jelenetekkel, talált szövegekkel. Kincsesbánya. Mikor kreatív írást tanítok, kortárs és klasszikus szövegeket alapul véve ott is azt próbálom megmutatni az alkotni készülődőknek, milyen eszméletlen mennyiségű variációs lehetőséget kínál az élet és az irodalom.
Én magam az élet tobzódásának és robbanékonyságának vagyok a krónikása, annak minden fájdalmával és örömével együtt. Sokszor a leghatékonyabb elegy tragikum és komikum összekapcsolása, a groteszk.
Amikor valami annyira fáj, hogy az már röhejes. Vagy annyira feldolgozhatatlanul vicces, hogy sírni kell tőle. Az életről tett legtöbb megállapítás csak akkor válik érvényessé, hihetővé, ha meg tudjuk fogalmazni izgalmasan. Mekkora közhely lenne már, hogy létezni minden nyomorúság ellenére felemelő dolog! Viszont amikor Móricz a Hét krajcár könnyesen nevetős sztorijával mondja el mindezt, no, úgy már működik. A valóság napról napra beköszön. Mondok egy egyszerű példát. Jött egy csomag valamelyik csomagszállítótól, és az újrahasznosított dobozra rá volt firkálva egy telefonszám. Valakinek nyilván nem volt más papír a keze ügyében. Eltöprengtem, mi lenne, ha felhívnám, ki venné fel, miféle szitu kellős közepén találnám magam? Utána is jártam ennek egy HVG-tárcában, persze nem valóságosan, hanem fikcióban. Mikszáth szerint a történész arra kíváncsi, hogyan történt meg valami, az író pedig arra, hogy hogyan történhetett volna.
„Az íróember szerelmes az életbe” – mondtad egy korábbi interjúban. Én picit átfordítanám ezt a gondolatot: az íróembert foglyul ejti a létezés misztériuma. Mit gondolsz erről?
Ilyesfajta élménye mindenkinek van, talán annak is, aki sosem akart író lenni. Egy-egy pillanatban szinte a lábunk előtt hever ez a bonyolult, elvetemült és felemelő élet, csak össze kellene fogni, át kellene ölelni, le kellene fújni lakkal, hogy így maradjon! Ha egy hegycsúcsra fölérünk, ha egy városban bolyongunk, ha autóval szeljük a tájat, simán támadhat ilyen érzésünk. Az író nyilván arra vágyik, hogy ezt mások az ő művein keresztül is átéljék. A világot nyakon csípni igazából sziszifuszi feladat. Hiszen mindig minden elmozdul, szétesik, összeáll, menekül, elporlik, ellobban, felrobban. És folyamatosan zakatol át a tudatunkon, még az emlékezetünk, a fantáziánk sem tudja leképezni. Egy patak is lemodellezhetetlen, a legjobb szobrász sem képes a folyó minden cseppjét kifaragni. Egyszerűen kevesek vagyunk hozzá. A fotós sem tudja megcsinálni, ő eleve egy dimenzióval kevesebbel dolgozik. Nem is erre szerződik a művész, hanem hogy hatásos világillúziót, modellt kalapáljon egybe. Aztán a befogadót jó esetben beszippantja a mű, és azt hiszi, birtokolja általa a világot. Szerelmesnek lenni a világba azt jelenti, hogy az írót rabul ejti ez a komplexitás, a durvaság és a gyönyörűség furcsa elegye: ölelkezés és kemoterápia, megcsalás és szalagavató, abortusz és szentmise, afrikai dzsungelben harcoló gyerekkatonák és önkéntes tűzoltók... Mindez lebénítóan rabul ejt. Fájdalommal és ujjongással tölt el, befogadhatatlan, de szüntelenül ösztönöz a befogadásra.
A legtöbb veled készült életútinterjúban megtalálható, hogy mikor és miért fogtál tollat a kezedbe. Engem leginkább az érdekelne, hogy mikor döntöttél úgy, hogy erre teszed fel az életedet.
Tizenhét éves koromban történt az áttörés, addig vérmes komolysággal operaházi tenornak készültem. De mivel irodalmilag halmozottan hátrányos, avagy előnyös családból származom – édesapám, édesanyám író, költő, műfordító – volt rálátásom a dologra. Aki nekiindul ennek a pályának, az kívülről, gimnáziumi olvasmányai alapján elképzeli áhítatosan, milyen is lehet ez a szakma. Az irodalom mint széplelkek és félistenek fennkölt találkozási helye… No, ennél pontosabban láttam a szakmát, nem voltak illúzióim. Lakásunk időnként megtelt üvöltve politizáló, cigiző és piáló művészekkel. Azt is naponta láttam, amint egy kézirat formálódik szüleim asztalán, áthúzgálásokkal, újraírásokkal. Végül jött egy álszerelem, a gimis karácsonyi ünnepségen beszélgettem kicsit egy lánnyal, majd a téli szünetben írtam hozzá nagyjából százhúsz verset, ám sose mutattam meg neki egyet sem. Viszont kiválogattam húszat, és odaadtam édesanyámnak, aki régóta foglalkozott pályakezdőkkel. Elszántam magam, ha ő azt mondja, nem érdemes, akkor nem folytatom. Rábólintott, hogy nem rossz szövegek, csináljam csak.
Mennyire volt nehéz két elismert szerző fiaként meglépni bizonyos lépcsőfokokat?
Könnyített is, nehezített is. Tanulságos volt az álnevem fedezéke, Lackfi lettem, miközben polgárilag még Oláhnak hívtak. Így könnyebb volt rejtőszínekben bekúszni a szerkesztőségekbe. Talán magamért, a szövegeimért fogadtak el. Nem vágytam a hátszélre, nem volt kedvem apuci-anyuci fiacskája lenni. Például bementem egy szerkesztőhöz, mint utcáról jött taknyos, ő meg előadta nekem a nagy halált, szavalta, hogy „ezüstös fejsze-suhanás játszik a nyárfa levelén”. Én közben tudtam róla az összes irodalmi pletykát, komolyan bólogattam, de magamban nagyon vigyorogtam. Amikor később összeakadtunk egy irodalmi esten, és anyukám bemutatott neki mint a fiacskáját, szúrósan nézett. Valószínűleg felrémlett, hogyan próbált vakítani engem mint tudatlan írópalántát. Persze nincs ezzel gond, az író nem Superman. Egyszerű, botladozó kis fickók vagyunk. Akadt, aki édesanyám és édesapám miatt szeretett, s aki épp miattuk gyűlölt engem. Ezek kivédhetetlen dolgok. Igyekeztem ugyanakkor önállóan járni az utamat. Nekem nem az a jó szerző, aki már a szüleimmel is összecimbizett, hanem aki jól ír. És persze fáj, ha valaki harcban áll vagy állt az őseimmel, de attól még írhat jól. El kell vágni a hajóköteleket, amik a kikötőhöz kötnek. Fájdalmas folyamat. Elég fafejű voltam, szeretek a magam módján gondolkodni életről és irodalomról. Átérzem az előző nemzedékek harcait, de ez mégsem az én küzdelmem.
Számtalan, több mint nyolcvan könyved megjelent már, sokban pedig fontos szerepet játszik az istenhit, az Istennel kialakított kapcsolatod. Ez gyerekkorodtól veled van?
Nem neveltek vallásosan. Rettentő tudatlan voltam, ám a Jóistennek volt külön terve a számomra, állandóan bekopogtatott. Nyilván mert apai és anyai nagymamám is imádkozott értem – bár nem sokat beszéltek nekem a hitről. Ők még a régebbi típusú, népegyházi szellemben nevelkedtek, amikor ez nem volt köztéma. Akkoriban úgyis mindenki tudta, hol lakik a Jóisten, minek arról annyit beszélni. Viszont tavasszal éledő kertünkben, a rozsdás esővizes hordó fénytükröződéseiben, a madarak röptében, a körtefánk levelei között tudtam, hogy ott van az Isten. Olvasmányaim is segítettek. A Quo vadis Jézusa. Aljosa Karamazov megtérése a betegágyon. Gőzöm sem volt, mi az a megtérés. Sok lovagregényt olvastam. Leginkább azok a szereplők imponáltak, akik szikrázóan spontánok és torokszorítóan becsületesek tudtak lenni egyszerre. Ez a keverék ma is bejön. Fontos a spontaneitás, szeretek improvizálni, szeretem, hogy sokféle munkám van, van helye a pillanatnyiságnak. Ugyanakkor nagyon szeretek elkötelezetten élni, nem megmásítani a szavamat, a szívemet, és kitartani az elveim, a családom, a szerelmem, a hitem mellett, ha törik, ha szakad.
„Nem tudok hátranézni, vonszolom a múltam magam után, mint egy csóvát.” Ez mit jelent?
Személyes és családi múltamnak sok gubancán folyamatosan dolgozom, de mindig akad még csiszolnivaló. Kell az elmélyülés. Az is részben családi örökség, hogy a kézirataimat képtelen vagyok rendben tartani. Megyek előre, mint egy markoló, írok, jegyzetelek ezerrel, de sosem szakítok időt, hogy feldolgozzam a sok-sok doksit, papírköteget. Ámokfutó természetem és figyelemzavarom is ludas ebben, úgyhogy időmenedzsment-módszereket tanulgatok. Időnként elcsüggedek, mert a világ minden ideje sem elég arra, hogy gatyába rázzam, amit összetermelgettem. Aztán persze nekivágok újra. Küzdök becsülettel.
Egyik interjúban azt is elárultad, hogy 1991-ben felvették az első köteted irodalmi estjét videóra. A videóból kitűnik, hogy komolykodó, merev arcot mutattál a közönség felé – mondván, hogy azt láttad az idősebb nemzedékektől: így kell, visszafogottan, az az igazi irodalomstílus. Mi a jó megoldás – és miért volt ez, miért él ez a tévképzete ma is az irodalmároknak?
A legtöbb ember azért kezd el írni, mert introvertált. Nekem is van introvertált énem, csak közönség előtt az extrovertált szépen elfedi. Sok alkotónak semmi kedve színpadon bohóckodni, ez is jogos igény. Csak a visszahúzódó típus sokszor kevesebb embert tud megszólítani. Pedig talán igénye lenne rá. Viszont a slam poetry, illetve sok színpadi jelenlétével is brillírozó kolléga esete mutatja, hogy ez kulturális közeg kérdése is. Mikor gyerekkoromban író-olvasó találkozókra vittek, az egésznek volt egy kolhozavató hangulata: „Szeretettel köszöntjük a fővárosból érkezett író-kőttő eettársakat meg a közönség eeettárs-eettársnőket!” Minden mereven és hivatalosan zajlott. Persze rendszerelvárás is volt, hogy csak okosan, fegyelmezetten… Nem vihog, nem kacarászik, kényszerkomolyság van!
Magyarán, ha ma az induló alkotókat nem nyársat nyelni tanítanánk, hanem lenne számukra út és mód, hogy megtanuljanak egyéniségük elárulása nélkül, hatásosan színpadra lépni, azt nem tartanám ördögtől valónak.
Persze erre a mi pályánkra más módon se készít fel igazán senki. Sokszor csak azt látjuk, hogy aki igazán okos, az roppant sejtelmesen, orrhangon motyog a mikrofonba. És azt hisszük, ettől lesz még okosabb.
Amúgy meg egy régi kínai költő, talán Li Taj Po vagy Po Csü Ji, állítólag a patakban állva alkotott, ecsettel rótta az írásjegyeket a papírra, s amelyik különösen jól sikerült, abból különös örömmel hajtogatott papírhajót, hogy leúsztassa a vízen. Mindannyian valahogy így engedjük el az írásainkat, hiszen ki tudja, holnap, húsz vagy ötven év múlva ki fog egyáltalán emlékezni azokra… Ma kiposztolom a huszonöt éve, magányosan irkált kis verseimet, és pár óra alatt több ezer ember látja őket. Hallatlan! Az elmúlt huszonnyolc napban kétmillió ember látta oldalamon az összes bejegyzést! Nem vicc! Leesik az állam! Ám lehet, hogy ennyi, és amint meghalok, lehúzzák a rolót, senki nem fog többé emlékezni rám. Egy zseniális Tersánszkyt, Kemény Zsigmondot ki olvas manapság? Persze bízom abban, amit Szabó Lőrinc mondott: a siker semmire sem garancia, még a tehetségtelenségre sem.
A nyári témákhoz kapcsolódva beszéljünk egy keveset az utazásról: milyen irodalmi vonatkozások jutnak eszedbe, ha az utazást említem?
Az irodalom mindig utazás. Azt szoktam mondani, hogy a legolcsóbb és legvagányabb utazási iroda, mert levesz az ember egy könyvet a polcról, és több ezer évvel odébb vagy több ezer kilométerrel odébb találja magát. Vagy olyan helyre utazik, ahova sose tudna, mondjuk a szomszédban élő író fejébe. Ez sem kicsi dolog. Az irodalom engem nagyon sokat utaztatott, időutaztatott. A Verne- és Walter Scott-könyveket faltam, kalandvilág volt. Az orosz regények is ilyenek voltak, hatalmas idővillanások! De könyveim kapcsán valóságosan is eljutottam távoli vidékekre, Pekingig, Genfig, New Yorkig, Moszkváig, Melbourne-ig, Szófiáig, Oslóig, Párizsig. A Milyenek a magyarok című könyvemet lefordították vietnamira, kinn jártam a könyvbemutatón. Kisebbecske helynek gondoltam, ehhez képest kiderült, hogy százmilliós, gyönyörű ország, az ottani kiadómnak 500 ezer Facebook-követője van. Döbbenetes a történelme is. Az afféle „kisebb hatalmakat”, mint az amerikaiak, a franciák vagy a kínaiak, csatában verték ki a saját területükről. Hoppá! Közepesen kemény társaság. Nem az a félős népség.
A nyár legnagyobb irodalmi utazása immár tizennégy éve Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe visz engem. Ennyi ideje vagyok a Kaláka Versudvar szervezője Gryllus Danival. Felolvasunk, verset zenélünk, improvizálunk, népdalokat írunk a színpadon költőkkel és zenészekkel. Igazi művészeti látványpékség. Kinyitjuk a műhelyek ajtaját, és beengedjük a több száz fős közönséget. Idén olyan kollégákkal fogunk tobzódni a szavak örömében és bánatában, mint Szabó T. Anna, Varró Dániel, Grecsó Krisztián, Jenei Gyula, Zalán Tibor, Ijjas Tamás, Véssey Miklós vagy Fekete Richárd. Minden este felrobbantjuk a valóságot, és újjáteremtjük romjaiból.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
