Maresch Dániel mozit működtet Nagykanizsán, és (egyedüli vidékiként) elsősorban kortárs olasz filmek forgalmazásával foglalkozott, egészen a Covidig. Akkor azonban valami eltört, nemcsak az olasz filmek, hanem általában a mozi iránti érdeklődést tekintve is.
– Olasz szakon végeztem Szombathelyen, az akkori Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, de már azt megelőzően kezdődött a szerelem az itáliai filmekkel; már moziztam, amikor főiskolára mentem – bocsátja előre Dániel. – Közhely, de attól még igaz: a francia és az olasz filmek megkerülhetetlenek a világ filmkultúrájában, aminek több oka van, de leginkább az, hogy sajátos a hangulatuk és a képi világuk, és hogy rólunk, hétköznapi emberekről szólnak. Amúgy meg soha nem volt kérdés számomra, hogy ha egyszer filmeket forgalmazok majd, azok olasz filmek lesznek, mert a magyar mellett az olasz kultúrához kötődöm leginkább.
E filmek elsődleges vetítőhelyei elsősorban az országos és a fővárosi artmozik voltak. Dániel tapasztalatai szerint azzal, hogy a koronavírus-járvány idején az emberek nem járhattak közösségi rendezvényekre, megerősödtek az otthoni streamingszolgáltatók, és a közönség egy része a korlátozások feloldása után sem tért már vissza a mozikba.
– A jelenlegi közönség nem kamaszokból áll, inkább a mi korosztályunk, a negyvenes-ötvenesek járnak el filmet nézni, akiknek még hiányzik a mozifíling, a mozizás élménye, és vonz a közösségi élmény. A fiatalokat nagyon beszippantja a virtuális világ, az idősebbek közül meg sokan hozzászoktak ahhoz, hogy ritkábban mozdulnak ki otthonról. Míg régen az esti előadások mentek a legjobban, most ha valamilyen filmet már nem nagyon akarok játszani, estére teszem, mert akkor már nem jönnek a moziba az emberek. Újabban a hat órai előadások mennek a legjobban. Ez szerintem életmódbeli sajátosság, és nem pénzkérdésről van szó. Hiszen minden drágult, nemcsak a mozi, ráadásul a mozijegyárak nem emelkedtek akkora mértékben, mint más termékek árai.
Az úgynevezett plázamozikban is nagy, harmincszázalékos a visszaesés, de az artmozikban átlagosan negyven-ötven százalékkal is kevesebb a néző. Ez már nagy érvágás, aminek következtében a járvány óta az olasz filmgyártás leállt, és Maresch Dániel vállalkozása, a Cinenuovo Kft. sem forgalmaz már talján vagy általában európai filmeket.
Jó pár filmetek volt, ami nagy sikert aratott. Melyeket érdemes kiemelni?
A Teljesen idegeneket és A nagy szépséget, Paolo Sorrentino filmjét – ez utóbbi Oscar-díjat kapott 2014-ben, és a Duna Televízió is bemutatta. Abban az időben egyébként egy-egy olcsóbb film szerzői jogát átlagosan három-négymillió forintért lehetett megvásárolni, aztán gondoskodni kellett a szinkronizálásról és sok minden másról (például plakátok, marketing), így mire egy alkotás a mozikba kerülhetett, alsó hangon öt-hatmillió forintos költség rakódott rá. Ezért borzasztóan rizikós úgy megvenni egy filmet, hogy az ember csak pár jelenetet láthat belőle a cannes-i filmfesztiválon; egyszerűen azért, mert maga az alkotás még nem készült el.
Mindig a nézők fejével próbáltam meg gondolkodni, és ez szerencsére a filmek 99 százalékára vonatkozóan sikerült is. Forgalmazói pályafutásom során talán ha egy filmem volt olyan, ami nem hozta a várt profitot. Persze – maradva az olasz filmeknél – vannak tuti nevek, akiknek az alkotásai biztos sikert jelentenek Magyarországon is. Ilyen például éppen Paolo Sorrentinóé és Paolo Genoveséé. Ők nem tudnak rossz filmet csinálni.
Mit adott az olasz film a világnak?
A negyvenes-ötvenes években az olasz rendezők, Visconti, De Sica vagy Rossellini új témákkal kezdtek el foglalkozni, és a korábbitól eltérő formanyelvet használtak, ami addig nem volt jellemző. Ekkor alakult ki a filmkultúrában a neorealizmus. Kültéren forgatni, amire korábban nem volt példa. A Róma nyílt városban, a Biciklitolvajokban, A gyerekek figyelnek bennünket-ben ez jól érzékelhető. Másrészt amatőr színészek jelentek meg a kamerák előtt.
A következő nagy durranást Federico Fellini hozta el, aki külön világot, sajátos nyelvezetet teremtett. Pont úgy, mint a mi Ady Endrénk a költészetben. Fellini máig hat a világ filmművészetében. Másrészt az olasz filmekben vannak olyan témák, amiket csak az olaszok tudnak feldolgozni. Vegyük például a Ha Isten úgy akarja című filmet, amelyben egy pap és egy szívsebész beszélget hitről, életről. Magyarországon ezt nem lehetne megcsinálni, nálunk a világnézeti témák tabunak számítanak. Olaszországban jóval kevesebb a tabu. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan filmek, amelyek máshol egyszerűen nem készülhetnek el, mint Olaszországban.
Ha olasz film, akkor megkerülhetetlen a legendás Bud Spencer–Terence Hill-páros, még ha sokan sablonosnak vagy gagyinak is tartják a filmjeiket.
Én semmiképp nem nevezném gagyinak ezeket a filmeket, amelyeken generációk nőttek fel. A mi korosztályunk kívülről fújja a szállóigévé vált mondataikat. „Jobb, ha te mondod, a te hangod mélyebb!” „A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt.” „Kár érte, kiváló ügynök volt!” Aki leült őket megnézni, nem magvas üzenetekre számított, hanem egyszerűen csak szórakozni akart.
A legismertebbek közül ötöt digitálisan felújíttattunk még 2016-ban: az És megint dühbe jövünket, a Nyomás utána!-át (ez meggyőződésem szerint az egyik legjobb kémfilmparódia), a Nincs kettő négy nélkült, a Bűnvadászokat és a Kincs, ami nincset. A képi világot, a színeket és a hangzást korszerűsíttettük, de meghagytuk az eredeti szinkront, mert Bujtor István és Újréti László hangja, színész teljesítménye utánozhatatlan és utolérhetetlen volt. Az igazi fanok csak ezt fogadják el!
Szerettük volna a Különben dühbe jövünket is felújíttatni, de annak a moziforgalmazási jogához nem lehetett hozzáférni. Ezek a filmek a mai napig nagyon népszerűek, amit jelez, hogy a közönségtalálkozóval egybekötött premier napján reggeltől estig telt házzal vetítettük őket a fővárosi Corvin moziban. Az eseményre sikerült meghívnunk Giuseppe Pedersolit, Carlo Pedersoli, azaz Bud Spencer fiát. A filmek sikere nemcsak a két színész zseniális játékának köszönhető, hanem annak is, hogy nagyon profi csapat állt mögöttük. Sergio Corbucci és Enzo Barboni például koruk legelismertebb vígjátékrendezői közé tartoztak.
Az elmúlt évek negatív tendenciái tükrében milyen lehet a mozi jövője?
Amit most élünk meg, azt nem lehetett előre megjósolni: a Covid előtt növekedett a látogatottság. Hogy lesz-e újabb járvány, vagy mi lesz a háborúval, azt ma senki sem tudja megmondani. Én azonban nagyon bízom abban, hogy a mozizás nem szűnik meg, az a bizonyos harminc százalék nem nő, a látogatottság pedig nem csökken tovább, hiszen a jó filmekre ma is bejön a közönség – ilyen volt például az Oppenheimer. Az ember társas lény, szüksége van közösségi élményre és filmekre is. És ezeket együtt csak a mozi tudja megadni.
