Szimpatikus nő mellett foglaltam helyet a színház nézőterén, mély csendben követtük az előadást. A második felvonásban, amikor reflektorfény vetült a főszereplőre, mintegy ráerősítve a darab „üzenetére”, egyszerre sóhajtottunk fel. Akkor még nem tudtam, hogy íróval és szórványlelkésszel osztozom a szék karfáján és a véleményemen. Nem szokványos írói pálya a Mátyus Melindáé, már csak azért sem, mert hamarabb jelent meg kötete angol nyelven, mint magyarul. Az újmosnicai gyülekezet parókiáján, a székelyföldi származású lelkészházaspár otthonában beszélgettünk.
Olyan az otthonotok, mint egy kortárs képzőművészeti tárlat. Meglehetősen szokatlan ez egy lelkészházaspártól. Hogyan vált a vizuális művészet az életed részévé?
A férjem művészcsaládból származik. Én viszont, nem kizárt, hogy a színház felől érkeztem meg a képzőművészethez. Szeretem a vizualitásra erősen támaszkodó, performatív és kevésbé szövegközpontú színházi nyelvet. De mindig fontos volt, hogy ne csak az igazság vegyen körül, hanem a szépség is.
Úgy tűnik, a szépség számodra nem csak a harmóniáról szól, sokkal inkább a Babits-féle „ami szép, az nehéz”-ről, mert az írásaidban sem az élet napos oldalát, hanem a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot mutatod meg.
A művészet kiváltsága, hogy úgy tud fájdalomról és nehéz küzdelmekről beszélni, hogy közben önmagunkkal szembesít, a befogadó a saját fájdalmát és életét gondolhatja végig újra és újra, és ez nagyon nagy ajándék. Ilyen értelemben a művészet gyógyít. Ha elrejti a fájdalmat – akkor hamis. Nem hazudhatjuk el saját korunk nehézségeit, csak saját korunkból beszélhetünk érvényesen. Küzdelmes és békétlen világban élünk, és az írásaimban ezt nem szeretném elhallgatni. Egyébként bánt, amikor a református egyházban az irodalomtól és a művészetektől való elzárkózást tapasztalom. Ennek gyökerei persze a reformáció koráig nyúlnak vissza. Az akkori túlkapásokat és a művészetekkel szembeni bizalmatlanságot azonban abból a korból és vallási környezetből kell megértenünk, és ezzel a hagyománnyal kell kezdeni végre valamit, a mai viszonyoknak megfelelően. Mert bennünk van a „széppé tevés” kényszere ma is, a freskók és szentképek helyett a templomainkban megjelentek az apró csecsebecsék, nemritkán giccsek, zászlóhalmazok, gyakran a lelkész kezdeményezésére.
Azt állítod tehát, hogy a református egyháznak nem sikerül helyreállítania a művészetekkel való kapcsolatát. Az ízlésformáláson kívül miért olyan fontos, hogy létezzen kapcsolat?
Mert egy tőről fakadnak. Tudvalevő, hogy a művészetnek rituális gyökerei vannak. A hívő ember és az alkotásba belefeledkező ember hasonlóan működik, keresi a végtelent, az istenit, azt, ami vagy Aki hiányzik, és nehéz utolérni. Lehetetlen is. Milyen jó, hogy Isten néha, olykor, ritkán – megszólal.
Visszatérő szereplőd a megalázott, akár szexuális értelemben is kiszolgáltatott nő. Nem tartasz attól, hogy emiatt a gyülekezeted tagjai összeférhetetlennek tartják az írói és a lelkészi munkádat?
Biztosan vannak, akik így gondolkoznak, még nem tették szóvá. De fontos számomra, hogy a női testet és egyáltalán a testiséget beemeljem a szövegeimbe, ugyanis abban a református közegben, ahonnan én jövök, az emberre – kis túlzással – test nélküli lélekként tekintenek. Szőnyeg alá söpörjük a test kiterjedését, igényeit, problémáit, miközben megnyomorodunk.
Miért foglalkoztat ennyire a kiszolgáltatott nő helyzete?
Mert nő vagyok és lelkésznő.
Ez úgy hangzik, mintha sérelem ért volna nőként vagy lelkésznőként.
Az a tér, amelyben mozgok, nem is olyan régen még teljes mértékben a férfiak számára volt fenntartva. Amikor az egyetem után Háromszékre, egy kicsi faluba helyeztek, értetlenül nézett rám a gyülekezet, való igaz, én is rájuk, '95-ben még szokatlan volt a női lelkész. Nehezen emésztették a férfiak, hogy ilyen „megalázott helyzetbe” került a gyülekezetük. Mi köze lehet egy nőnek Istenhez? Imádkozhat a hokedlin. Mindenki elvárta, hogy fiatal lelkészként, ha már odamentem, vegyem kézbe az egyházi ingatlanok felújítását, karbantartását, ez amúgy szükséges is volt, hiszen a kommunizmusban az egyház fizikai értelemben is leépült. Tetőfedést levezényelni, templomot renoválni és így tovább. Enyhén szólva nem ez volt az elképzelésem a lelkészi szolgálatról. Ráadásul a kilencvenes években a távolságok mérhetetlenül nagyok voltak, se utak, se autók.
Emlékszem, az első karácsonyunk idején a háromszéki fennsíkon tombolt a nemere, és olyan hatalmas hóbuckák képződtek, hogy traktorral sem lehetett megközelíteni a gyülekezetemet. A székely gondnok bácsi szánnal jött értem. Megérkeztem a karácsonyi gyülekezetbe, lószagúan és agyonfagyva, magamra kanyarítottam a palástot, és indultam fel a szószékre. Akkor nem díjaztam a helyzet humorát, de ma már tudok nevetni rajta.
Miért döntöttél a lelkészség mellett?
Dédnagymamám a kibédi bethánista mozgalomhoz tartozott (19–20. századi közösség a református egyházon belül – a szerk.), és édesanyám is ezt a lelkiséget képviselte, kicsi koromtól ez volt az anyanyelvem. Kezdetben vallásórák, majd bibliaórák. Ezenkívül Szovátán egy fantasztikus lelkésznőnk volt, Antallné Járosi Margit, aki vasárnapról vasárnapra boldogan felszaladt a szószékre, és végigsugározta a prédikációt. Közvetlen és hiteles ember volt, és én nem tudtam ennél szebbet elképzelni a magam számára.
És megtaláltad a helyedet lelkésznőként?
Az előítéletek lazultak, úgy érzem, a gyülekezetem elfogad, a korlátaimmal együtt. Egy nő erősségeire is szükség van egy közösségben, és az erősség lehet olykor éppen a gyengeség.
Csak az utóbbi pár évben figyelhetett fel rád, a Látóban, Literában, Jelenkorban megjelenő írásaidra az olvasó. Miért nem hallottunk korábban íróként rólad?
Folyamatosan írtam, és néha küldtem szövegeket irodalmi lapokhoz, de soha nem érkezett válasz, így elbátortalanodtam. Aztán amikor Visky András egy Purcărete-előadás dramaturgjaként a temesvári társulatnál dolgozott (Csiky Gergely Állami Magyar Színház: Az ember tragédiája; rendező: Silviu Purcărete – A szerk.), úgy éreztem, eljött az én időm. Megkérdeztem, hogy elolvasná-e a szövegeimet. Szabadkozott, hogy kevés az ideje, csak egyet küldjek… láttam a rémült arckifejezését. Ehhez képest még aznap visszaírta, hogy még egyet. És érkezett a válasz, hogy „Te nem író leszel, hanem író vagy”.
Elküldte a szövegeimet a Látónak, ő indított el, nagyon sokat köszönhetek neki. A Látónál szintén támogató közegre találtam, Láng Zsolt, Vida Gábor szerkesztették a szövegeimet, Vida Gábor főszerkesztő kérte az újabbakat. Sűrű időszak következett, mert nem kész szövegekkel volt tele a gépem. És ekkor őrült tempóra váltottam. Nagy segítséget jelentett, hogy a Pannon Tükör korábban rászoktatott a rendszeres írásra, mert havonta közölte egy-egy szövegemet. A Jelenkor folyóirat két kisregényméretű elbeszélésemet publikálta, én ezt bátorító gesztusnak éreztem. Csodaként éltem meg, hogy közel ötvenévesen esélyt kaptam a közlésre, és a Látó szerkesztői annyira nagyvonalúan viszonyultak hozzám, hogy kötet nélküliként Látó-nívódíjas lettem.
A rövid mondatok és ütős párbeszédek miatt a szövegeid dramatikusak, és szinte filmként jelennek meg az olvasó előtt. Miért választottad ezt a fajta szövegalkotást?
A személyiségemből fakad. Miután észleltem, hogy rövid, töredezett mondatokat írok, hogy így indul el minden szöveg, nem erőltethettem egy másik nyelvet, ezen a nyelven kell valami érvényeset írnom. És így is olvasok, verset, prózát, nálam a művek befogadása is drámai, felfokozott. A festmények is intenzíven szólítanak meg. De érdekes, hogy filmszerűt mondasz, igen, egy szöveg megismerése inkább folyamatként írható le, ahogy egy film megtekintése is. Egy képpel való találkozás viszont pillanatszerű élmény, megszereted, és szép lassan elhelyezkedik benned.
Az Életeméséletem/MyLifeandMyLife című kétnyelvű köteted temesvári bemutatóján Visky András úgy fogalmazott, hogy a szövegeid poétikusak, ezekben nagy üres tereket hagysz, amelytől töredékessé válnak. Tudatosan írsz poétikus szövegeket?
Ösztönös is, tudatos is. Kamaszlányként világfájdalmas verseket írtam, majd fiatal nőként verseket, szóval ez a nyelv közel áll hozzám. Szeretem a rövid mondatokat, amelyek felgyorsítják a szöveget, a kihagyásos nyelvet, a drámai erejű szövegeket, én nem szeretnék az olvasó szájába rágni lineáris, mindent elmagyarázó írásokat, amelyekbe kényelmesen bele lehet aludni. Tegye bele az olvasó is a saját lelkét a szöveg lelkébe.
Női vagy férfi szerzők felől közelítettél az irodalomhoz?
A jó szövegek felől, azt hiszem. Az olyan szerzők felől, akik megrendítettek, beszippantottak, és észrevétlenül összeköltözhettem velük. 14-15 évesen Kafka jelentette a legnagyobb élményt, és versek, versek, minden mennyiségben; csak jóval később következett Thomas Mann, Dosztojevszkij – igen, csupa férfi. Hervay Gizelláról – hogy egy fontos erdélyi költőnőt említsek – tizenévesként például nem is hallottam. Később ösztönösen közeledtem a nő írókhoz; amikor egy alkalommal átfutottam kétévi olvasmányhalmazomat, rádöbbentem, hogy a háromnegyede női szerző, tehát inkább nő írókat találok meg, vagy ők engem. Innentől kezdve tudatosan figyeltem a női szerzőkre, fontosnak tartom a női szolidaritást is.
Már van egy kétnyelvű köteted, készül a második a Jelenkor Kiadónál, viszont ebben sem a szokványos utat jártad: korábban jelent meg könyved angol nyelven, mint magyarul.
Jozefina Komporaly műfordító nélkül nem létezne a kétnyelvű kötet. A Purcărete-előadás kapcsán találkoztunk, megszerette a szövegeimet, és megkérdezte, hogy az Életeméséletem című novellának az angol fordítását elküldheti-e egy pályázatra, amelyet az Ugly Duckling Presse nevű New York-i és rendkívül szimpatikus kiadó hirdetett meg. Semmi reményt nem fűztem hozzá, ehhez képest egy évvel később értesítettek, hogy a 6500 pályázó szövege közül az enyém bekerült a tíz legjobb közé, és kiadják. Most is hihetetlennek találom. Persze egy fordításban a műfordító szerepe óriási, Jozefina nagyon jól ráérzett a szöveg nyelvére.
A székelyföldi Sóvidékhez, Kibéd faluhoz kötnek a családi szálak, ez a helyszíne a készülő regényednek is. Most jött el a regény ideje, vagy ez egyfajta elvárás a kiadó részéről?
Valóban, a kiadók regényt várnak, mert – ad absurdum – az olvasók regényt akarnak, pedig sokszor halljuk, hogy nincs idő olvasásra. Úgy tűnik, a tágas világot szeretjük, amelybe legalább egy hétre bekuckózhatunk. De én nem ilyen megfontolásból kerültem a regény közelébe. Amikor Visky Andrásnak megmutattam a szövegeimet, már túl voltam egy regénykísérleten, eldobtam, nem találtam a nyelvet. Miután elkezdtem rövid szövegeket publikálni, és tanultam, szöszöltem, bíbelődtem – az írások elkezdtek terebélyesedni, én pedig éreztem, hagynom kell, meneteljenek, kígyózzanak, pedig a hosszabbakat nehéz folyóiratokban elhelyezni. És szép lassan körbeért a folyamat, visszaérkeztem a regényhez.
Most, hogy ősztől bárki leemelheti a kötetedet a boltok könyvespolcairól, nem érzed úgy, hogy a lelkészi hivatás helyett talán az írást kellett volna választanod?
Ez volt az én utam. Egy kicsit formátlan, szokatlan, tele zsákutcákkal, de Isten mindig felkanalazott. Számomra ez a kettő elválaszthatatlan. Az írás magányos tevékenység, ülök a szobámban, és írok vagy nem írok, de dolgozom, és tudom, hogy másnap folytatom, és nyugtalanná is válok, ha elmarad. De a nap második felében elfog az emberek iránti honvágy
, szükségem van a közösségre, a beszélgetésekre, kell a bibliaóra, az istentisztelet, a kórus. Mindkettő én vagyok.
Fotók: Beliczay László
