Mikor fogalmazódott meg benned az ösztöndíjprogram gondolata? Mi a célja?
Ferenczi György: Nyolc évvel ezelőtt voltunk egy Morehead nevű kisvárosban – akkor jártunk életünkben először Kentuckyban. Elvittek minket a helyi egyetemre, a Morehead State Universityre: itt megismerkedtünk Raymond McLainnel, az egyetem igazgatójával, aki létrehozta a népzenei tanszakot is. Együtt muzsikáltunk, beszélgettünk, és a diákokkal is megismerkedtünk. Úgy jöttünk vissza, hogy a módszert, amelyet itt láttunk, mindenféleképpen haza kell hoznunk. Itthon öt éven át dolgoztunk rajta, és ugyan többeknek próbáltuk elmagyarázni, miért jó az amerikai módszer, sajnos süket fülekre találtunk. Mígnem Demeter Szilárdhoz is eljutott, hogy min dolgozunk, és a Petőfi Kulturális Ügynökség lehetőséget adott rá, hogy szervezett formában megvalósíthassuk az ösztöndíjprogramot, amely idén már harmadik éve remekül működik. Éppen most van kint a harmadik évfolyam.
A Morehead State University azért nagyon fontos intézmény, mert itt csak és kizárólag népzenét tanulnak a gyerekek. Úgy lesznek részei az amerikai zeneiparnak, hogy megvan a kellő tudásuk és eszköztáruk ahhoz, hogy meg tudják védeni a saját népzenéjüket. Ezeket a módszereket tanulják meg a gyerekek, de közben az ő saját kentuckyi népzenéjüket is. Gyakorlatilag a kentuckyi népzenén keresztül jutunk el oda, hogy a diákok annyira profik lesznek – ha lehet ilyet mondani –, hogy a program végén gond nélkül fel lehet velük venni egy lemezt Nashville-ben a világ egyik legjobb stúdiójában. Kilenc hónap alatt, előzetes tapasztalat nélkül megtanulják angol nyelven instruálni a stúdiót, és kvázi segítség nélkül fel tudnak venni egy lemeznyi anyagot. Ez egészen elképesztő.
Miért nem működik ez Magyarországon, holott rengeteg a tehetségkutató és a segítő szándék?
Ferenczi György: A kereskedelmi televíziós tehetségkutatókat el kell felejteni, nem számítanak bele az oktatásba, sőt inkább csak rombolják a tehetségeket, holott Magyarországé a világ egyik legjobb zenei oktatása. Ez egy nagyon specifikus helyzet. A kommunista rendszerben – amikor még létezett a „három T”: tiltott, tűrt, támogatott – a táncházmozgalom a tűrt kategóriába tartozott. Betiltani nem lehetett, mert benne volt a nevében, hogy népzene és néptánc, ezért a népköztársaságban mindenképpen helyet kellett kapnia. De az internacionalista ideológiába nem fért bele, hogy egy generáció felkarolja a saját nemzeti kultúráját. Kodály Zoltán egy nemzeti félisten volt: megcsinálta Bartók Bélával és Lajtha Lászlóval azokat a népzenei gyűjtéseket, amelyek az egész magyar zenei oktatási módszernek az alapját jelentik.
Akkoriban autentikusan, hangosítás nélkül működött a táncház, ezért ez ki is zárta azt, hogy nagyobb színpadon népzenével lehessen fellépni. A második világháború után Amerikában megszülettek az elektromos erősítők, és fejlődni kezdett a nagy koncertek hangosítása is. Így a népzene rövidesen népszerű lett, az amerikai művészeknek pedig ezt a hivatást is meg kellett tanulni.
Ami Magyarországot illeti, többek között a Csík zenekar sikereinek köszönhető, hogy a rendszerváltás után kedveltté vált a műfaj, és népzenei műsorok formájában kikerült nagyobb színpadokra is. Úgy gondolom, ideje megteremtenünk azt az eszköztárat, amely alkalmassá teszi a saját népzenénket arra, hogy színpadi produkciók formájában is meg tudjon jelenni a világ előtt – úgy, hogy eközben ne sérüljön a belső tartalma sem. Ennek az eszköztárát pedig Amerikában tanítják a legjobban, mert ők találták ki.
Az amerikai program során szükség van-e arra, hogy a magyar népzenei szövegeket lefordítsák angolra?
Ferenczi György: Nincs, mert a kilencvenes években megszületett a világzene, éppen ezért nem muszáj már angolul énekelni. Ráadásul attól, hogy valaki jól beszéli a nyelvet, még nem lesz angol nyelvű énekes. Erre én magam vagyok a tökéletes példa: jól beszélek angolul és németül, de egyik nyelven sem vagyok anyanyelvi énekes. Ezért a világon bárhova megyek muzsikálni, mindenhol magyarul énekelek. A mi anyanyelvünk gyönyörű és ritmikus, én pedig hiszek a szépségében.
Mi az amerikai módszer lényege?
Ferenczi György: Dicsérve tanít, de közben nagyon kemény. De így lehetséges az, hogy a gyerekek reggel tízkor veszik a kezükbe a gitárt, és még hajnalban is zenélnek. Előfordul, hogy ha valaki 14 órán keresztül dicsér, akkor te 14 órán keresztül képes vagy azt csinálni, amiről előtte azt hitted, hogy 14 percig sem vagy rá képes. Meg akarjuk mutatni a fiataloknak, hogy az ő generációjuk semmivel sem tehetségtelenebb, mint a miénk.
Neked személy szerint mi a feladatod ebben a folyamatban?
Ferenczi György: Hárman kezdtük el annak idején: Pintér Zsolti, Singer Dávid és én. Dávid sajnos távozott a programból, így ketten maradtunk Zsoltival. A diákok kiválasztása csak egy apró mozzanata a nagy egésznek. Én vagyok az, aki az egészet átlátja, és mindemellett nekünk muzsikálni is kell. Most is éppen egy workshopon ülünk, ami úgy zajlik, hogy egy héten keresztül reggeltől egészen hajnalig muzsikálunk. Itt van vendégoktatóként Raymond McLain is: ő vezeti a workshopot, tehát bizonyos szempontból mi is ugyanolyan diákok vagyunk, mint bárki más.
A mi zenekarunkon kívül itt van a két, már végzett évfolyam. Egy hét alatt készítünk egy zenei anyagot, amelyet aztán vasárnap a Magyar Zene Házában elmuzsikálunk. Nekünk húsz év után nagyon komoly koncerttapasztalatunk van, a fiatalok pedig éppen ezt tanulták kint az államokban a kilenc hónapos ösztöndíjprogram alatt. Abban is tökéletesen megmutatkozik, hogy milyen erős a módszer, hogy a két fiatal csapat abszolút egy szinten van velünk mindenben – annak ellenére, hogy nekünk húsz év előnyünk van. Itt gyakorlatilag három egyenrangú zenekar dolgozik egy kiváló karvezetővel.
Lőrinc, neked milyen volt ez a kilenc hónap? Milyen elvárásokkal indultál?
Mohácsy Lőrinc: Mi az Eredő zenekarral az első évfolyamban voltunk, és abszolút elvárások nélkül mentünk ki. A semmibe vetettük bele magunkat, mert nem tudtuk, mi lesz ebből az egészből. Természetesen hittünk a szakmaiságban és abban a látásmódban, ami miatt Gyuriék is ennyire megbíztak ebben a helyben. De ha lettek volna elvárásaink, akkor is a sokszorosát kaptuk volna vissza. Nekem nagyon komoly paradigmaváltás volt a kintlét. Az ember azt hiszi, hogy ért valamihez, majd bekerül egy új közegbe, és egyszer csak mindent teljesen átértékel. Kilenc hónap alatt kvázi a nulláról kezdi újra felépíteni magát. Mások a dallamok, a hangszerek, az eszközök, az emberek, de mivel népzenéről beszélünk, mégis rengeteg a hasonlóság is.
A Gyuri által már említett dicsérve tanítás mellett nagyon fontos kiemelnem azt, hogy egyenrangú felekként kezeltek minket: nem volt meg a klasszikus tanár-diák viszony, amit itthon megszokhattunk. Valamint rengeteg lehetőséget kaptunk a muzsikálásra, és fantasztikus kapcsolatok születtek a program ideje alatt.
Mivel fiatalok vagyunk, sok minden csak később esett le. Gyuri azt szokta mondani, hogy kis bombák kerültek belénk, amelyek bármikor aktiválódhatnak. Mióta itthon vagyunk, volt is legalább három-négy olyan „ahaélményem”, amelyet az amerikai bombácskáknak köszönhetek.
Másik ország egy teljesen más kultúrával. Vadidegen diákként könnyen be tudtál illeszkedni?
Mohácsy Lőrinc: Más a lelkület és más a kultúra, de a hangsúly azon van, hogy a kintiek is ugyanolyan emberek, mint mi. Azt egyébként jól érzed, hogy kellett egy beleállás ahhoz, hogy érvényesülni tudj. Jelen kellett lenni.
Ferenczi György: Az életben mindenbe kell egy beleállás, másképp nem működnek a dolgok. Ide pedig nem hamburgert enni mennek a gyerekek, hanem azért, hogy miközben egyetemre járnak, elkészítsék a saját népzenei anyagukat. Biztos, hogy van egy pillanat, amikor úgy érzik, hogy ezt lehetetlen megugrani, de Salamon Bea hegedűművész is segít nekik a második hónaptól online órákkal. Az biztos, hogy hatalmas meló, mert konkrétan éjjel-nappal zenélnek, de mire felocsúdnak a kultúrsokkból, olyan tudás lesz a kezükben, amilyet máshol nem tudnának megszerezni.
Lőrinc, te hogy élted meg ezt a kvázi kiképzőtábort?
Mohácsy Lőrinc: Az első egy-két hónap elment a kultúrsokkal, de a korunknak köszönhetően könnyen ment az alkalmazkodás. Amikor megláttuk a feladatot, megijedtünk, de aztán egymásra néztünk és azt mondtuk: „jó, három éés” akkor ezt most megcsináljuk. Így is lett.
Milyen volt a hazatérés?
Mohácsy Lőrinc: Az indiánoknál van egy olyan szokás, hogy amikor hosszabb utat tesznek meg, akkor letelepednek egy napszakra vagy akár egy egész napra is, hogy bevárják a saját lelküket. Na most, kifele menet viszonylag egyszerű volt, nem foglalkoztam sokat a lelki dolgokkal, mert sok volt az újdonság, nem is beszélve a már említett kultúrsokkról és a bombákról, de hazajönni nekem személyesen nagyon nehéz volt. Tényleg be kellett várni a lelkemet, már csak attól elfáradtam, hogy magyar szót hallottam az utcán.
Megváltozott a próbákhoz és a koncertekhez, az egész szakmához való hozzáállásod?
Mohácsy Lőrinc: Szerintem onnantól, hogy az ember kap egy ilyen kemény oktatást, ami hatalmas élmény is, teljesen más perspektívába kerül minden. Dezső Attila barátommal, a Katlan zenekar egyik tagjával ketten voltunk kint. Miután hazajöttünk és elkezdtünk együtt dolgozni, azonnal láttuk a különbségeket. Már az is teljesen más, ahogy megérkezünk egy próbára, de a munkabírás és a jelenlét is.
Akkor egy új Lőrinc tért haza kilenc hónap után?
Mohácsy Lőrinc: Gyakorlatilag igen. Még a családom is megjegyezte, hogy milyen sokat változtam a kint töltött idő alatt. Szerintem aki kimegy és végigcsinálja ezt a kilenc hónapot, az biztos, hogy a szó jó értelmében véve egy másik, tágabb látókörű emberként jön vissza.
