„Egyetlen nézetben érdemes a dolgokat vizsgálni, […] és ez a nézet a művészeteké.” Ezt a gondolatot olvashatjuk a legújabb, A porondmester naplójából című köteted egyik recenziójában. Valóban igaz ez, de nemcsak a könyv mondanivalójára, hanem a te gondolkodásodra is: a művészetek felől közelíted az életet. Miért ennyire meghatározó a művészet az emberi létezést tekintve?
Szeretem az életet szimbólumok, hagyományok és mítoszok szerint élni. Van valami mágikus abban, ha saját döntéseim igazságát megtalálom a múltban. Szeretjük ezt a kérdést könnyen elintézni azzal, hogy nincs kollektív igazság, csak egyéni. Azt gondolom, hogy létezik: ott van egy festményben, versben vagy drámában, ha a történet szereplőivel tudunk azonosulni. Minden kultúra az adott közösség igazságait meséli el. Nyitottsággal és kíváncsisággal olvasva vagy nézve ezeket magunkra ismerhetünk egy római istenben éppen úgy, mint Csehov drámai szereplőiben, mert igazából mind azok vagyunk. Istenek és megfáradt átlagemberek. Ez az ambivalens lét mindenki igazsága, a kollektív igazság.
Nagyon sok művészeti ágat felsorolunk, amikor megemlítjük a nevedet. Színész és költő vagy, de egyre több a hír arról is, hogy fotózol, illetve szívesen rendeznél filmeket. Melyik van a legközelebb az emberi létértelmezéshez?
A vizuális és verbális közlés nem áll távol egymástól, főleg amióta létezik a mozgókép beszéddel és zenével kiegészítve. Mindegyiknél mások a kulcsok a létértelmezéshez, de az, hogy melyik jut el a legjobban a közönségéhez, csak a közönség ízlésén, tárgyi tudásán múlik. A legnehezebb megtalálni azt a közös kulcsot, ami megkerüli az értelmezés tartományát és közvetlenül az érzelmekre hat. Ehhez nincs szükség előzetes tudásra és az ilyen alkotás mindenkié. Az empátiát célozza. Csak ha ez már létezik, akkor érdemes felöltöztetni egy olyan jelmezbe, ami az adott érdeklődési köröknek szól. Legyen ez tényleg bármilyen művészeti ág, a szépségnél fontosabb az igazság.
A júniusi hónapban főként az utazást és annak lehetséges értelmezéseit jártuk körül. Azt hiszem, nálad is többféleképpen megjelenik ez a fogalom: kezdve onnan, hogy színészként kénytelen vagy olyan életutakat is „bejárni”, amelyek csak részint a tieid.
Ezek az utazások egy színészi munka szempontjából nem csak részint az alkotó utazásai. Szerencsére egyre gyakoribb az a színház, ami nem a külsőségekben keresi a hitelességet. Nem az a fontos, hogy Othellót egy színes bőrű színész játssza és Júliát egy tizennégy éves lány. Az emberi szándékok és a belső indulatok határozzák meg ezeket a szereplőket. Elég volt az iskolában tanulmányozni a a drámák történelmi hátterét. A nézőt ma már az fogja érdekelni, hogy mi történik két ember, két lélek között. Nem attól szép, hogy grandiózus díszleteket látunk és csillogó jelmezeket. Talán le tud nyűgözni, de végül nem az marad velünk, hanem két ember őszinte szerelme vagy viszálya. Színészként az utazás az, hogy ennek a hitelességét megtaláljam. Nem akarok én lenni Hamlet. Tényleg én vagyok.
Az időutazásról is beszélhetünk, hiszen mindkét kiadásra kerülő versesköteted valamelyest a régmúltba is kalauzolja olvasóit. Miért pont oda?
Nincsenek új történetek. Már mindent megírtak. Néha emlékeztetnem kell magam arra, hogy mások is voltak szerelmesek előttem és másokat is elárultak már. Ilyenkor magamra ismerek a régi korok hőseiben, és az ő tükrükben vizsgálom az én helyzetemet. Előfordul, hogy megfordítom a képletet, és ezeket a szereplőket megidézem, hogy oldják meg a problémámat. Mit tenne Hermész vagy Prométheusz? Mit tenne Vito Corleone?
A görög mitológiák, a mitológiákban felbukkanó karakterek és hősök szinte már a stílusod védjegyévé váltak. Miért tartod fontosnak ezeket a történeket – ha csak képletesen is – beemelni a saját szövegeidbe?
Minden mitológiai figura szélsőséges, radikális, végtelenül emberi. Isteneknek hívjuk őket, de sokkal közelebb állnak hozzánk, az emberszerűségüket tekintve, mint korunk influenszerei, kiemelt közszereplői. Nem tudok azonosulni a modern társadalom isteneivel. A régiekkel biztosan jól éreztem volna magam. Talán rossz korba születtem.
Fotósszemmel – kezedben a fényképezőgéppel – pedig biztosan másképp éled meg a nyaralásaidat, de a mindennapok történéseit is. Érzel magadon különbséget, másképp figyelsz a környezetedre?
A fotózásnál nem az a legfontosabb, hogy megtanuljuk virtuóz szinten használni a technikát, hanem megtanulni fotósszemmel nézni a világot. Felismerni az árnyékokban a keretet, a színekben a kontrasztot és mindenféle kompozíciókat. De nem csak felismerni, imádni, gyönyörködni benne. Ehhez nem kell kamera, csak figyelem. A hétköznapokban a legegyszerűbb helyzetek jönnek velünk szembe egy festmény szépségében. Például valaki az aluljáróban kilép egy oszlop mögül, két oszlop közé kerül, megvan a kép kerete, és mondjuk mellette egy nő olvas a padon. Mindkét szereplőnek van története. Ha ez mondjuk fekete-fehér és a zársebesség lassabbra van állítva, látszik, hogy a férfi aki siet, kicsit elmosódik, míg a nő mozdulatlanul ül. A többletjelentést mindenki beleláthatja.
S mindez hogyan hat ki a költészetedre?
Segít új szemszögből keresni a költői képeket. Ha például látok egy olyan helyzetet, mint az előző példa, verbálisan is szeretném megfogalmazni ennek a két embernek a történetét. Mit olvas a nő? Mi van a férfi táskájában? Ott vannak egymás mellett, és mégsem találkoznak. Miért? Nem egyedülálló dolog ez. Régen is inspirálták a költőket a festmények, hasonló a helyzet a fényképekkel. Azért szeretek mindig több művészeti ággal foglalkozni, mert a színművészet, a líra, a fotográfia elképesztően inspirálják egymást. Ma már nem is igazán választom szét őket. Mind a figyelem, az érzékenység és a kíváncsiság eszközei.
Milyen irodalmi vonatkozások jutnak leghamarabb eszedbe, amikor az utazást említem?
Elsőre a legkézenfekvőbbek: Homérosz, Kerouac vagy Az ember tragédiája. De Dionüszosz is nagy utazó volt vagy Szerb Antal, Cseh Tamás, Jim Morrison, aki a pszichedelikus világok nagy utazója. Tulajdonképpen nem jut eszembe olyan alkotó, akit valamilyen módon az út ne mozgatott volna.
Az új köteted címében szereplő műfajmegjelölés okán arra is gondolhatunk, hogy a naplóírás sem áll távol tőled.
Sosem írtam naplót. Talán néha meg-megpróbáltam, de céltalannak éreztem, és hamar alábbhagyott a lelkesedés. Az életemnek az efféle dokumentációit nem tartom annyira fontosnak. Ha valaki nagyon szépen ír prózát, akkor teljesen megértem a késztetést az írásra a terápiás hatásai miatt vagy az emlékek ilyen konzerválására, de nekem sosem adott sokat. A kötet címében a napló arra utal, hogy a versek az elbeszélő életéből előbukkanó mozaikszerű emlékek.
Készítesz úti jegyzeteket olyankor, amikor egy ismeretlen helyre utazol?
Erre még nem gondoltam, de a következő utazásomnál megpróbálom.
Számodra mi az utazás elsődleges jelentése?
A világ megismerése mindkét irányba. Befelé is, mint hogy nekem mit jelent az adott környezet, mit hoz ki belőlem. Milyen érzéseim lesznek az utcáktól, a helyi lakosoktól, ízektől, szagoktól. Kifelé pedig úgy, mint az ottani történetek, kultúra megismerése. Ezek mellett a pihenés szerepel a listán, de az újdonságokkal való szembesülés pihentet.
Több pályatársad is mondta azt, hogy számukra az úton levés az írás folyamatát is megkönnyíti; például sokan vonatozás közben szeretnek alkotni. Te milyen környezetben írod a verseidet?
Rengeteg vonatos versem van, főként az első kötetemben, mert a Budapest–Kolozsvár vonalon való vonatozásnak az életem rengeteg óráját odaadtam. A vonat monoton zakatolása a költészetnél jól jön, ha a versritmus arra épül, egy idő után ez a metronóm automatikusan működik.
