Prieger Zsolt: A halál gyönyörű esemény, beteljesülés

„A civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabufogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem” – írta Szerb Antal. Te azonban épp ellenkezőleg: művészi eszközökkel igyekszel újra láthatóvá tenni a mulandóságot. Mit jelent neked a halál fogalma ma, a szakrális és profán világ határán, és hogyan dolgozod ezt fel alkotóként, nemcsak az irodalom, hanem a zene révén is?

A halál gyönyörű esemény, beteljesülés. Tragikus is, persze, de nincs mit csodálkozni ezen, hiszen az ember tragikus-drámai lény. Én Pilinszkyvel együtt vallom azt a csak látszólag abszurd gondolatot, hogy nem lehetünk humanisták, ami persze nem azt jelenti, hogy antihumanista volnék. A humanizmus ugyanis föltételezi, hogy az ember először is egy folyamatos lény. Pedig Pilinszky nagyon szépen beszél arról, hogy az ember igenis drámai lény. Másodszor: túl keveset vár, és túl nehezet akar megoldani. Egy jól fésült emberiségről álmodozik. Még hadd idézzem picit: „A humanizmus igaz úgy, mint a jogrend. Igaz a felületében, a praktikumában.” József Attila például jól tudta ezt, tett a praktikumra és jó dudásként pokolra ment a tudásért. 32 évesen tökéletesen fejezte be az életművet. Szóval nem hiszek az egyenes-jópofa-rózsaszín dolgokban, de a humorban, a zenében és Istenben meg még ezer dologban igen. És a halál mindegyikhez hozzátartozik, mert a halál az élet másik neve. 

Szerb írásaiban gyakran együtt él a józan ész és a metafizikai szorongás. Hogyan tapasztalod ezt a kettősséget a kortárs avantgárd zenei térben? Lehet-e egyszerre hitelesen két világ nyelvén szólni?

Persze. Már csak azért is, hiszen nem is tudom, mi az, hogy „kortárs avantgárd”, mert egyszerre érdekel minden kettősség, zeneileg egyszerre vagyunk Stockhausen, Miles Davis, Bach, Messiaen, a technokultúra és Bob Dylan gyermekei. Szerbnek lenyűgöző humora és sármja volt inkább, mint bármi más. Ő rajongó, olvasó és író egyszerre. Minden érdekelte: a krimik és Dosztojevszkij, a nagy szentek és az ateista felforgatók, a stabilitást adó katolicizmus és a változást hozó protestantizmus, és így tovább, mert ezek egyébként valahol egy és ugyanazok. Egyikük nem létezik a másik nélkül. 

Azt mondtad egyszer: „nem érdekelnek a korszakok, mert minden érdekel.” Ez a mondat talán Szerb Antal szellemi otthonául is szolgálhatna. Hogyan viszonyulsz a múlt irodalmi hagyományaihoz úgy, hogy közben mégis kortárs, élő és ható módon tudsz beszélni róluk?

Folyamatosan felfedezek, egyszerre olvasok nagyon sok mindent, nem érdekel a magas irodalom-lektűr dichotómia, most például Spirót, megdöbbentő focitörténeteket, Tandorit és Jack Londont és Dobray Saroltát és Kvízkönyveket olvasok egyszerre, és ezekről az élményekről be is számolok az Egy könyvőrült naplója című Facebook-oldalamon. Könyv- és betűrajongó vagyok. Az Anima Sound Systemen kívül sok zenés-irodalmi műsorom is van, amelyekkel sok helyre el is jutunk. Ott aztán kortárs üzenet és archaikus hanghordozás és korszellem egyaránt jelen van: Csokonai rap-jazzben elmesélve, Térey „Ady-féle” vérfagylaló humora, női szentek írásai, Mészöly Miklós lírája, Dávid király zsoltárai, Hamvas Béla, Pilinszky, Szerb, pesti zsidó humor, József Attila és Brunszvik Teréz, sokféle, színes világok, nagyon különböző helyeken prezentálva: erdélyi iskolákban, szombathelyi zsinagógában, hatalmas és kicsi mozikban, a Müpában és hippikocsmában, külkerületi művházban, gimikben, nagy fesztiválokon.  

Egy korábbi interjúban azt is hangoztattad, hogy „Nagyon fontos, hogy hatnunk kell, és nem az a lényeg, hogy hány emberre hatunk”. Szerb is a belső mérce embere volt, aki nem a korízlést szolgálta ki. Hol van ma a művészi lelkiismeret helye egy túlkommunikált korban?

Szeretem, ha sokan kíváncsiak arra, amit énekelünk vagy mondunk, amit írok vagy beszélek, de nem zavar az sem, ha csak nagyon kevesen vannak. A lényeg mindig az intenzitás meg a koncentráció. A karrierünk legelején egyből nagyon sokaknak játszottunk, aztán meg még több embernek, több tízezres fesztiválarénákban, de az is vitathatatlan, hogy egy 150 fős színházteremben jobban lehet érezni a figyelmet, mint egy nagy helyen. Mindegyik jó, a rengeteg és a kevés ember is. Logikus, hogy a zenének jobbat tesz a sok ember, mint az irodalom intim közegének. De animázás közben is annyira magamban vagyok, vagyunk a színpadon, hogy annyira nem is számít nagyon, hogy ki van ott még rajtunk kívül. A lemezeket is úgy csinálom, hogy belső szükséglet hozza létre, aztán persze nagyon jó, ha más is kíváncsi rá, de magunknak is megcsinálnánk. Akkor is, ha nem hallgatná meg senki. Hála Istennek sokan hallgatják 32 év után is. Sőt, a régieket is: november végén eljátsszuk újra első lemezünket, a Shalomot az A38-on. Ezeket a gesztusokat, amikor felkérésre eljátszottuk a régi albumokat amolyan „újrajátszó” bulikon, sokáig nosztalgiának éreztem, de most már sokkal jobban tudom értékelni az ilyen alkalmak újjáteremtő gesztusát. Főleg, hogy mellette folyamatosan készülnek az új dalok és Anima Sound System-albumok. Most éppen egy trilógia jön Jeruzsálemről, zajokkal, költészettel, rave-vel, sok blueszal.

Zenei projektjeidben gyakran fűzöd össze a kimondott szót a zenei hanggal, a szöveget az atmoszférával. Szerb Antal szövegei zeneiségük révén különösen alkalmasak erre a „suttogó harmóniára”. Hogyan választod meg, milyen műveket fogsz „megszólaltatni”, és mi alapján dől el, hogy mit lehet zeneileg kísérni és mit nem?

Egyfolytában improvizálok, aztán utána szerkesztek, átírok, embereket vonok be, együtt változtatunk, és aztán újra csupaszítok, új emberek jönnek, vagy éppen más a sorrend. Az utolsó albumon, a Derkovitson sok a szöveghatás, Dosztojevszkij, Hugo Ball, Simone Weil, mindhármukról dal is szól. Évtizedek óta vannak rám hatással. De szerepel a lemezen Tóth Kinga Hugo Ball-díjas kortárs költő és performer is, aki ráadásul földim is. Most is sok bejátszással fogunk operálni, sok mindent rögzítettem Jeruzsálemben is, vagy különböző templomokban, barlangok falán surrogó ereket, vagy éppen orgonák hangját Csíksomlyótól Szombathelyig.

Szerb Antal prózái sokszor az emlékezésről, az elhalványult pillanatok újraélesztéséről szólnak. Milyen szerepet tulajdonítasz a személyes és kollektív emlékezetnek? Lehet-e ma még méltósággal emlékezni?

Előre megyek mindig, de közben folyamatosan emlékezem. Nem is mindig hátra, inkább oldalra pillantgatva. De ez az emlékezés mindig a jelenben történik, akár apámról, a gyerekkoromról írok regényt, akár régi zenéket hallgatok, amik megérintettek egyszer, és most már akár tizedszerre is megérint, mindig másképp van rám hatással, de van, ami most üt a legjobban. A közelmúltban csináltunk az Animával és sok zenei baráttal egy furi Dylan-feldolgozásalbumot, és ott is annyira jelen lévő gondolatok ragadtak el, pedig eszembe juthattak volna a 70-es, 80-as évek első Dylan-élményei is. De éppen Dylan aktualitása kapott el.

Ha nem csak íróként, hanem „lelki társ”-ként tekintünk Szerb Antalra: mit tanít az ő csendes derűje, szelíd iróniája, az a fajta „belülről derengő” bölcsesség, amit nem harsog, de nem is rejteget? Hol találkozol az ő örökségével a legszemélyesebben?

Talán télen a sírjánál a Fiumei úton, amiről a könyv előszava is szól. Ahogy elsétálsz a ropogó hóban Vörösmarty és Arany mellett, és letisztítod a közben rokonoddá, „Tónivá” váló Szerb sírját, az olyan, mint amikor kimegyek a nagyszüleim és apám sírjához. Ennél mi lehet személyesebb?

Egy év „együttélés” egy halott szerzővel, akinek a mondatai ma is élnek – ez nem csupán irodalmi vállalkozás, hanem egzisztenciális gyakorlat is. Mit kerestél Szerb Antalban, miközben elkészült az Egy évem Szerb Antallal című könyv?

Azt gondoltam, hogy egy szenvedélyes ujjgyakorlat lesz, aztán hamar átment meditációba, hosszadalmas válogatásba, ahol a végén már összekeveredtem az idézetekkel, vagy éppen annyira beleszerelmesedtem valamelyikbe, hogy kétszer is beletetettem egyiket, másikat a könyv első változatába. Közben egyre inkább fejbe vágott az író aktualitása. Most júliusban azt érzem, hogy ez egy naprakész gyűjtemény, igen, akár írhatták volna ma is.

Mondhatjuk azt, hogy egyfajta mentális kalauzzá vált számodra Szerb Antal prózavilága?

Egyértelmű! Nagy hatással volt és van rám, de rengeteg „hatásom” van, és ezek nagyon különböző csillagok, csillagzatok: Bowie, Pound, Heaney, Platón, Tandori, Rilke, Joseph Beuys, Tolsztoj, Cioran, Rejtő, Buber és Chomsky nagyon más attitűdű emberek, és mégis elég jó útjelzők számomra. Az Animának írtam is egy dalt pár éve, a Reading is Sexy-t, amelyben a kedvenc íróimat sorolom fel, az az igazi kavalkád! És mindegyikben megtalálom magamat.

Szerb Antal többször beszél a „polgári műveltség” haláláról. Egy olyan világban idézed őt vissza, amely gyakran épp ezt a műveltséget tartja gyanúsnak. Milyen célzattal készült a könyv?

Például, hogy a műveltség, az érzékenység, az empátia, a szolidaritás vagy éppen a könyvmolyság ne legyen „gyanús”, és – némiképp ellentmondva a füveskönyv-attitűdnek – hogy a fókusz a kedvcsináló idézetekről átterelődjön a nagy művek olvasására. És volt egy olyan szándékom is, hogy e Corvina által gondozott sorozat segítségével, melynek az Egy évem Szerb Antallal című kötet csak az első darabja – már dolgozom a sorozat következő, ősszel megjelenő darabján: az Egy évem József Attilával című köteten –, hogy visszavezessük mindannyiunk, az olvasás helyett a telefonjukat választók életébe a békebeli „olvass el minden lefekvés előtt pár oldalt” szép, analóg szokását is. Közhelyesen hangzik, de ez egy misszió. Akárcsak az, amikor a popzenét hozzuk össze a korszellemmel, a történelemmel, az irodalommal, a műfaji sokszínűséggel. Majdnem negyven éve ezt csinálom.

Ez a könyv egy párbeszéd is. Hogyan válaszoltál Szerb Antalnak? Papíron, zenében, gondolatban?

Folyamatosan beszélgetünk. A jó szerzők kifogyhatatlanul mondják és mondják, csak figyelni kell rájuk. És sokkal szórakoztatóbbak, mint első blikkre gondolnánk róluk. Arról meg, hogy milyen zenék jutnak eszembe Szerb Antalról, arról van is egy darabom, a Szerb Antal legendája, amit fantasztikus előadó kollégáimmal legközelebb a Zsidó Kulturális Fesztiválon adunk elő a Rumbach Zsinagógában szeptember 16-án. Ott válaszolok neki zenében és gondolatban egyaránt.

Fotók: Hegyi Júlia Lily