Még most is rendszeresen kijár a pályára?
Minden kedden kijövök. Megkapom a heti programot: edzések, mérkőzések…
Néz is edzéseket?
Igen, időnként. A csapat mellett az utánpótlást is figyelemmel kísérem. De nem szólok bele. Mit okoskodjak? Már a fiataloké a pálya, azok meg azt gondolják, hogy a mi időnkben még szögletes volt a labda. Én is voltam fiatal, és ugyanígy tartottam. Mondjuk nem hittem 71 évvel ezelőtt, amikor apám először elhozott ide, hogy ennyi idősen is ide fogok járni.
Amikor 1952-ben bekerült a Fradi kölyökcsapatába, már látszott, hogy a futball önnél egy életre szól, vagy inkább csak kedvtelésnek indult?
Van, akinek a tehetsége azonnal szembetűnő, én viszont évek alatt – gyakorlással, sok játékkal – jutottam szépen fokozatosan előre. Miben voltam tehetséges? Hogy sokat tudtam futni, és szerettem is. Eleinte nem tudatosan, de mindig ezt lovagoltam meg. Vigyáztam az erőnlétemre, tudtam, hogy úgy kell élni, éjszakázni, csajozni, piálni, hogy másnap az edzésen is teljesíteni tudjak.
Az egész családja Fradi-drukker volt, mégis, amikor az édesapja gyerekként megkérdezte, hova menne focizni, az Újpesti Dózsát említette. Miért?
Mert Szusza Ferenc nagy kedvencem volt. 1951–52-ben nem úgy volt, hogy ha gyerekként kilyukadt a cipőm, kaptam másikat. Ragasztgattuk, spárgával kötöztük át, hogy le ne essen a lábamról. Iskolába menet minden utamba kerülő követ, kavicsot rugdostam. Édesapám megelégelte ezt, és azt mondta: Tönkreteszed az összes cipőd, inkább elviszlek valahova futballozni. Hova akarsz menni? Szusza Feri bácsihoz – vágtam rá. Ő nemcsak kiváló játékos volt, hanem filmben is szerepelt, így mind ismertük. Később találkoztunk a pályán is. A Dózsa ellen játszottunk, amikor az edző, Tátrai Sanyi bácsi azt mondta: – Gyula, ahova a Szusza megy, te követed. Szoros emberfogás. Mondtam: – Jó, jó, Sanyi bácsi, de mindenhová? – Ha kimegy a vécére, te vidd utána a papírt! – felelte. Aztán Szusza odament a kispadjához, és kérdezte az edzőt, hogy mit csináljon, ez a Kicsi állandóan jön utána. Azt mondta az edzőjük: – Fuss többet! – Ennél többet nem lehet! – csattant fel. 1-0-ra kaptunk ki, és szabadrúgásból Szusza Feri bá rúgta a gólt.
Apám persze a dózsás bemondásomra közölte: megyünk a Fradiba. A 75-ös troli végállomásánál volt a gyakorlópálya, oda jött ki a több mint száz gyerek. A pályán nem fértünk el, így a fák között rúgtuk a labdát, nem csak egymásnak, a fáknak is nekiszaladtunk néha. Száger Misi bácsi volt az edző, hihetetlenül jó szeme volt a fiatalokhoz. Engem odahívott: – Holnap is gyere! – mondta. Egészen máshogy működtek akkor a dolgok. Ha egy kövérkés gyerek érkezett, akinek nem igazán ment a futball, javasolta, hogy menjen bokszolni. Senkit nem küldött el, és ez szerintem nagyon fontos. A legkisebbek a Kölyök 3-ba kerültek, onnan mentünk feljebb a Kölyök 2, Kölyök 1-be. Én gyakran „visszajátszottam” a kisebbeknél, ha nem voltak elegen. Mindegy volt, csak focizzak.
Sok beceneve volt a csapatban: a Kicsitől a Matyiig. Hogyan kapta őket?
Nézzen rám, a Kicsi a termetem miatt magától értetődően ragadt rám. Hívtak kínainak is, voltam Matyi – Rákosi miatt –, vagy Tüdő, mert nagyon jól bírtam a futást. Rákosiról jut eszembe, hogy amikor később Szepesi Gyuri bácsi születésnapját ünnepeltük, jó volt a hangulat, én pedig odamentem hozzá: Gyuri bácsi, én nagyon szeretlek téged! – Menj a fenébe! Tudod, hogy én nem voltam fradista – mondta. – Attól függetlenül nagyon szerettelek. – De miért? – kérdezte. – Mert amikor közvetítetted a Fradi–Honvéd-meccset, soha nem mondtad azt, hogy „Ejnye, Rákosi, mit csinálsz, Rákosi!”. Mindig megbecsültem, hogy játszhattam. Mentem egyre feljebb, aztán hamarosan jött Albert Flóri is. Három évvel volt fiatalabb nálam, kapaszkodott utánam, aztán persze megelőzött az ifjúsági csapatban.
Közben tanult és dolgozott. Hogyan lett kalauz?
Eredetileg autószerelő akartam lenni, az akkor is divat volt. Elmentünk édesapámmal, de nem volt felvétel. Papa azt javasolta, maradjak otthon egy évet. – Mit csináljak? – kérdeztem. – Elvagy, segítesz itthon – válaszolta. Én viszont aggódtam, hogy a haverok esetleg rosszba visznek, megkóstolom a könnyű életet, és mi van, ha túlságosan ízlik? Úgyhogy nemmel feleltem. Tizennégy-tizenöt éves voltam. Elmentem inasiskolába villanyszerelést tanulni. Ám annak nem lett jó vége, ha ma ránézek a lámpára, már félek. A Nagy Lajos király útján volt a Villamos Erőmű Tervező és Szerelő Vállalat, oda jártunk. Egyik alkalommal a gyárban bekapcsoltam a gépet a kapcsolótábla köszörüléséhez, és hanyatt vágódtam. Zárlatos lett. Akkor elhatároztam, hogy elvégzem, a papírt elteszem, de nem érdekel. Végig is csináltam a két évet. Ami fontos, hogy amikor az iskolába felvettek, kaptam kabátot, öltönyt, szóval azért nagy üzlet volt az!
Amikor végeztem, gondolkodtunk a családdal, mi legyen. Édesapám javaslatára mentem kalauznak. De az nem olyan volt, mint manapság. Hátul kellett felszállni, és kapaszkodni az oszlopba, közben jegyeket lyukasztani, pénzt kezelni. Egy évig dolgoztam a buszon –1956 szeptemberében szereltem le –, de a végén már nagyon kivoltam. Délutánonként edzésre jártam, délelőtt pedig hét-nyolc órát ácsorogtam a buszon. Édesapám volt a buszsofőr, jártunk ki a 31-essel Árpádföldre. Kifelé ritkán volt utas, és papa mindig mondta, hogy feküdjek le. Hátul jó hosszú ülések voltak. Ha a megállóban állt valaki, kiabált hátra, hogy keljek fel. Hajnali négy órakor ébredtünk, Édesapám vállára dőlve utaztam a Récsei autóbuszgarázsba. Egy-két óra körül „szereltem le”, aztán mentem ki a pályára. Vasárnap délelőttönként volt ifimeccs, délután pedig dolgozni kellett mennem. Hajnali egyig. Szóval otthagytam. Aztán 1957-ben elvégeztem a hivatásos gépjárművezető-tanfolyamot, és a Fradi odatett a marhavágóhíd garázsába. Nyolcan dolgoztak ott szerelők, én voltam a mindenes.
Alkalmazkodtam. Ez volt a nagy szerencsém. – Nézzen ide, ez a maga kocsija – mondta a szerelő. Amerikai gyártmányú teherautó volt, olyan magas volt az első kereke, mint én. Aztán a tartalékcsapatból egyre többet kerültem az elsőbe, és igen sokat hiányoztam. Azt mondta: – Tudja mit, nem adom oda az autót, dolgozzon inkább itt, a garázsban! A kollégák néha megkértek, hogy menjek át a vágócsarnokba sült húsért. Akkoriban a szurkolók még éltek-haltak a csapatért. Pénteken már kérdezgették: – Kicsi, mi lesz az eredmény? – Honnan tudjam? – feleltem. De tisztában voltak vele, hogy ott vagyok a csapat közelében. Közrefogtak, és ment az esélylatolgatás. Hétfőn ismét összejöttünk, kitárgyaltuk a hétvégi meccset. A főnök megelégelte: – Tudja mit, ne is jöjjön be ide, mert hogy egy ember nem dolgozik, az rendben van, de hogy a többit is feltartja! Beiratkoztam hát a vendéglátóipari technikumba, ott lett érettségim is. Otthon szoktam főzögetni, bár imádom a zacskós kaját.
Mit főz szívesen?
Rántott húst sült krumplival. Krumplipürét soha, mert évtizedekig ettük, ez volt vasárnaponként a meccs előtti ebéd.
Mikor lett hivatásos futballista?
Igazából sosem kaptam ilyen szerződést. A Fradiban nevelkedtem, egy ideje már ott dolgoztam, ahogyan mondtam, a garázsban, itt-ott. A munkakörömhöz azt írták: sportállás. Nem voltak olyan szerződések, mint most. Mondjuk ha el akartam volna menni a Fradiból, akkor nem engedtek volna el, vagy egy évet várnom kellett volna, míg máshová szerződöm. Ha viszont a klub ki akart volna rúgni, abban a pillanatban elküldhetett volna.
A gólokra emlékszik inkább, vagy a kihagyott helyzetekre?
Egytől egyig emlékszem a gólokra, mondjuk nem rúgtam annyit, mint Albert Flóri. A kihagyott helyzeteknek kevésbé örülök, de én mindig értékeltem, amim volt. Engem a kis célok vittek előre. Eleinte be akartam kerülni az első csapatba, sikerült. Aztán a válogatottba, sikerült. Hamar kiderült, hogy nem a gólrúgás az erősségem: én ötből berúgtam kettőt, Flóri ötből hatot. Rájöttem, hogy jobb, ha beadom neki a labdát. Ezt annyira megszoktuk, hogy futottam a szélén, föl se kellett néznem, adtam be, tudtam, hogy Flóri jön keresztbe, kapus jön ki, sutty a labda, Flóri kérkedik, a kapus meg még mindig keresgéli a labdát.
Albert Flóriánnal és Szűcs Lajossal legendás hármast alkottak a pályán, és a privát életben is jóbarátok voltak. Mi kovácsolta össze ezt a csapatot?
Lajos később került a Fradiba, ő Dózsa-nevelés volt, aztán eltöltött egy évet Dorogon. Milyen érdekes a sors: volt egy félfordulós bajnokság az NB I-ben, és az utolsó meccset pont a Doroggal játszottuk, és abban a csapatban játszott Szűcs Lajos. Előtte Szegeden kikaptunk, aztán gondoltuk, Dorogon simán megnyerjük a meccset, ahogyan mindig, ám ott is kikaptunk 2-1-re. Én összekötő voltam a csatársor és a védelem között. Hátramentem segíteni 1-1-nél. Jött a labda, Mátrai Sanyi kapásból el akarta rúgni, én meg elfordultam, nehogy eltaláljon, erre a hátamról pattant le éppen Szuromi elé, aki berúgta a Dorognak. Így elbuktuk a bajnokságot. Jött Lajos a Fradihoz, Flórival befogadtuk. Mondtuk neki: – Te, ez a Fradi, itt jól kell játszani, és ha mindig nekünk adod a labdát, akkor te is jó játékos leszel. Ez nagyon tetszett neki. Ő hozzám hasonlóan hajtós volt, és Flóri ezt szerette. Szoros barátság alakult ki köztünk.
Sosem zavarta, hogy Albert Flórián a Császár, és közben a munka jelentős részét önök végezték, mégis ritkábban kerültek a reflektorfénybe?
Nem, mert ő tényleg Császár volt. Flóri olyan volt, akár a testvérem. Amikor külföldre utaztunk, akkor mindig egy hálókocsiban aludtunk, ő lent, én fönt. Amit nem csíptem, hogy mindig zsugáztak, és közben cigarettáztak. Bár olyan nagyon ez sem zavart, ha most adna nekem öt percet, ebben a fotelben el tudnék aludni. Flóriék is itt laktak a József Attila-lakótelepen, ahol a szüleim. Az egyik edzésen ültünk a régi pályán, amikor Flóri azt mondta: – Kicsi, ha felhívjuk a mamádat, csinál palacsintát? Mondom: – Persze. Felhívtam édesanyámat: – Flóri szeretne beszélni magával. – Csókolom, tetszik csinálni palacsintát? – Persze, mikor jöttök? Gyertek azonnal! Édesanyám még olyan igazi, jól megpakolt vastag palacsintákat készített, Flóri bepuszilt hármat-négyet, aztán ment. Amikor edzők voltunk együtt, bár papíron ő volt a vezetőedző, megkérdeztem: Albert nem vetkőzik le? Hargitai elvtárs azt felelte: – Hogy képzeli, Gyula? Flóri reprezentál. Pedig nem nagyon szeretett interjút adni sem, alig várta, hogy szabaduljon.
Azt mondja, a tehetsége abban rejlett, hogy jól futott. Közben kiváló csapatjátékos volt, remekül mérte fel az erőviszonyokat, egyensúlyra törekedett.
Szerintem ez nagyon fontos dolog. Ma egészen máshogy játszanak a csapatok. A mi időnkben ez volt a fő, mindenki hajtott a másikért, segítettük egymást jóban-rosszban. Dalnoki Jenő balhátvéd volt nálunk, és amikor fiatalon bekerültem, azonnal mondta: – Kicsi, ha valaki bánt, szólj, majd jól felrúgom! De soha nem volt rá szükség. Pedig 1957-ben rögtön kihagytam életem első tizenegyesét. Az Üllői úton játszottunk a Salgótarján ellen. Tizenegyes. Dékány Ferenc csapatkapitány mondta: – Kicsi, te rúgod. – Jaj, Feri bá… Iszonyúan izgultam, minden forgott körülöttem. Nekimentem, gyorsan elrúgtam, de a kapus már előre megágyazott magának a sarokban, és ott várta a rúgást. Soha nem rúgtam több tizenegyest. Az első csapatban játszott első mérkőzésemen viszont szereztem egy gólt a Szombathely ellen.
A Pipacs bár legendás törzshelyük volt. Sokat jártak mulatni?
Eljártunk, de mindig én vezettem, sosem ittam alkoholt. A Pipacs bárban sok időt töltöttünk, nekem viszont a Zenta utcai Kisrabló volt a kedvencem. Egy zongorista játszott kellemes félhomályban. A Pipacs is népszerűnek számított, a Dózsa is odajárt. Amikor mi vidéken játszottunk, ők előbb odaértek. A zongorista egy őrült fradista volt. Amikor mentünk be, egyből elkezdte játszani a Fradi-indulót, a dózsások nem győztek pfujolni.
A Kádár-korszakban egy kiváló és népszerű – ám politikailag kevésbé jól fekvő – csapat tagja volt. Futballistaként kivételezett helyzetben voltak?
Politikával sosem foglalkoztunk. Engem mindig az emberek érdekeltek: ha valaki rendes volt, szerettem; ha szemét, távol tartottam magam tőle. Volt olyan, hogy sorsdöntő meccsre készültünk, és mentünk a vezetőséghez, hogy nem lehetne-e kicsit meglocsolni a pénzt, hogy jobb díjazásunk legyen. Végh Aladár volt az elnök – nagyon jó fej ember volt –, azt mondta: – Nézzék, ha maguk nem győznek, Szabolcsban akkor is terem a burgonya. Igaza volt. Novák Dezsőről sem tudtuk, hogy jelent. Tisztában voltunk azzal, hogy ki volt nagy kommunista, de sosem csináltunk ügyet belőle, mert lényegében egy húron pendültünk.
A szülei tanúi voltak a sikeres korszakának?
Hogyne, jöttek vidékre is a meccseimre szurkolni. Megígértem édesanyáméknak, hogy nem nősülök, amíg az ő helyzetüket rendbe nem teszem. Sikerült nekik szerezni egy lakást a József Attila-lakótelepen, és vettem egy Trabantot, amivel mindig jöttek a meccsekre. Papa nagyon élvezte. Mindig kérdezték tőle a lelátón: – Gyula bácsi, hogy állunk fel? Elmondta, amit én előző este az edzőtől hallottak alapján meséltem neki. Előfordult, hogy nem úgy álltunk fel, ilyenkor mondta utána: – Az anyád szentségit!
Ami viszont a politikai helyzetről jut eszembe, amikor Salgótarjánban játszottunk, és riasztás volt a megyében, hogy jön a Fradi, zöldek, nyilasok, mondták, sorra igazoltatták a szurkolókat. A szüleim kocsival jöttek, pár haverral mentek be a lelátóra, amikor odalépett édesapámhoz egy civil rendőr, hogy igazolja magát. Édesanyám után szólt, mindig nála volt minden, elővette az iratot, de édesapámat bevitték a rendőrségre. Olaszországból hoztam neki egy háromgombos zöld inget, ez csípte a szemüket. Nekem nem szóltak, lement a mérkőzés, és amikor mentem megkeresni a szüleimet, látom, hogy anyám és a húgom is sír. Elindultunk a rendőrségre, de pár méter után jött szembe a papa, a cipőfűzője kiszedve, arca bedagadva. – Képzeld, egy olyan kicsi pali, mint te, akkora pofonokat adott! – mondta nekem. Nagyon megviselte a dolog.
1973-ban lett edző az ifjúsági csapatnál. Mi érdekelte az utánpótlás-nevelésben?
A fiatalítási láz a csapatunkat is elérte, éreztem, hogy egyre többször kihagynak, nem cserélnek be. Behívatott Harót János elnök úr, aki saját bevallása szerint sem volt sohasem fradista, a Honvédnak szurkolt. – Figyelj ide, abba kellene hagyni a focit! Húzódoztam, úgy éreztem, még van bennem egy-két év. Mire azt ígérte, hogy akkor lehetek az Ifi1 edzője. Gondolkodási időt kértem, ám amikor másnap visszamentem, azzal fogadott, hogy átgondolta: kezdjem inkább a fiatalabbaknál az Ifi2-ben. Mondtam, hogy szó sem lehet róla. – Megígérem neked, hogy jövőre te leszel az Ifi1 edzője – tette hozzá. Mondom: – Jani bácsi, írásba add azt, hogy jövőre te leszel a Fradi elnöke. Erre megadta magát, így kerültem az Ifi1-hez.
Az utánpótlás-neveléshez elengedhetetlen, hogy az ember szeresse a fiatalokat, és ne ezeket a bezzegszövegeket nyomja. Flórival közösen kezdtük, aztán mivel ő többnyire reprezentált, bevontam a munkába Szűcs Lajost. Megesett, hogy megígértem a fiataloknak, hogy ha jól játszanak a hétvégén, a hétfőjük szabad. Viszont döntetlent játszottunk, hétfőn edzés. Flóri fia is benne volt a csapatban, és megsértődött. A Gyáli úti tartalékpályán dühében belerúgta a labdát a kerítésbe. – Fiatalember – mondtam –, fáradjon befelé. Az apja látta, de azonnal közölte, hogy ne mondjak semmit, én tudom, mi történt, ő ebbe nem szól bele.
