Aki szenved a színpadon, azt nézni is szenvedés

Ön erősen kötődik a KaposFesthez azon túl is, hogy a fellépője. Hogyan kapcsolódott össze a karrierje és a fesztivál története, a benne való közreműködése, és mi az oka, hogy elkötelezetté vált e mellett az ügy mellett? Egyáltalán miért tekint rá ügyként, és nem csupán mint egyik fesztiválra a sok közül, amelyeken a foglalkoztatott művészek sokszor jóformán lényegtelen mellékkörülményként tekintenek arra, hogy épp milyen városban vagy országban vannak?  

Várdai István és Baráti Kristóf hívott meg először kilenc évvel ezelőtt. Már első alkalommal is azt tapasztaltam, hogy bár a minőség nemzetközi, az emberi kapcsolatok terén talán még intenzívebb és bensőségesebb hely, mint a külföldi fesztiválok általában. 1996-ban, 18 évesen mentem először külföldre tanulni, és 22 év alatt kiderült, hogy hiába a nemzetközi karrier, számomra semmi sem válthatja ki Magyarországot. Ezért 2018-ban a családommal együtt hazaköltöztem: az igazi barátságokért és az emberi kapcsolatok mélységéért.

A KaposFest az élvonalbeli magyar fesztiválok egyike, és az, hogy nem budapesti, egyfajta meghittséget kölcsönöz neki. Nekem a külföldön érzékelt távolságtartóbb működéshez képest nagyon jólesik a közönséggel való személyesebb kapcsolat.

Hogyan mélyült el a fesztiválhoz fűződő kapcsolata? Mi magyarázza, hogy „kaposfestes arc” lett? Hogyan folyik bele az előkészítésbe, javasol-e szerzőket, darabokat, vannak-lehetnek-e kérései, és úgy általában mit jelent a szorosabb kötődése a csak egy-egy évben fellépő művészekéhez képest?

Bár sok mindenben kikérik a véleményemet, nem vagyok a KaposFest zenei vezetője vagy programjának összeállítója. De mivel ezt a munkát közeli művészbarátaim végzik, akikkel „egy tőről valók” vagyunk, tetszik, amit végül kitervelnek. Gyakran meg is kérdeznek, hogy van-e valami, amit esetleg játszani szeretnék, ha pedig valakinek a meghívásában gondolkodnak, akit ismerek, szívesen segítek a kapcsolatfelvételben. Biztos lehetek abban, hogy amikor a véleményemet kérik, nem udvariasságból szólítanak meg, hanem mert valóban érdekli őket. Tapasztalatom szerint külföldön erre sajnos nincs garancia; sőt néha még arra sem, hogy a mosolyok őszinték. Ezért is nehéz odakint integrálódni, hiába vagyok kedves. Ez azzal együtt is így van, hogy a magyar zenészek a világ élvonalához tartoznak, és amikor megtudják, hogy magyar vagy, felcsillan a szemük, körülbelül úgy, mintha azt mondanád, hogy Bentley-vel érkeztél. Magyar zenésznek lenni külföldön eleve rangot jelent. A Berlini Filharmonikusoknak én voltam az egyik reklámarca, mivel a színpadon, játék közben mindig mosolyt, a zene átélését látták az arcomon. A KaposFest éppen azért annyira különleges a külföldi közreműködői számára, mert ott ezt az érzelemdús és őszinte magyar teret, a mély emberi kapcsolódás lehetőségét tapasztalhatják meg. Kaposváron igyekszünk meggyógyítani, amit a pénz és a politika tönkretesz.

Az idei fesztiválon mely fellépéseinek, szerzőknek és daraboknak örül különösen?

Nagyon várom Brahms c-moll zongoranégyesét, mert ha létezik olyan, hogy emberközpontú zene, Brahms zenéje szerintem annak a felső foka. A c-moll zongoranégyes pedig olyan mű, amely arra tanít, hogy a legfontosabb feladataink között kell lennie az egymásra figyelésnek, a kölcsönös tisztelet megadásának; mindannak, ahogy a világunknak ideális esetben működnie kellene. Vegyes csapattal lépünk színpadra, amelynek a francia zongoraművész Julien Quentin is tagja lesz, aki a kamarazene amolyan jolly jokere. Julien szuperintelligens és szociális zseni, aki mellesleg szemfényvesztő gyorsasággal olvas lapról. Rendkívül sokoldalú is: a jazzben, a popban, a technóban és más alternatív zenei stílusokban is otthonosan mozog, sőt néhanapján még DJ is. Brahms zongoranégyeseit egyébként épp tavaly vettük lemezre a Hungaroton kiadásában Várjon Dénes zongora-, Giovanni Guzzo hegedű- és Perényi Miklós csellóművész, valamint az én közreműködésemmel.

Rebecca Clark brácsára és zongorára írt szonátájának is örülök, annak pedig különösen, hogy a kiváló Onutė Gražinytėvel fogom játszani, akit csak Kaposváron ismerek majd meg. Remélem, hogy a vele való munkával újabb példáját adhatjuk annak, milyen hatékonyan és szervesen tudnak a KaposFesten közreműködő művészek egymással kapcsolódni akkor is, ha korábban még nem találkoztak.

Vissza tud-e emlékezni, hogy mikortól kezdte magát a KaposFesthez tartozónak érezni?

Talán amikor harmadjára vagy negyedjére hívtak vissza. Akkor afféle családi érzetem támadt a többiekkel, és világossá vált, hogy ez jóval több munkakapcsolatnál. Ahhoz hasonló élményről van szó, mint amikor a diák egy hosszú hét után hazamegy a kollégiumból, az édesanyja a kedvenc ételével várja, és ő úgy érzi, étel még soha nem esett ennyire jól. Ilyen, amikor egy hosszú nap végén együtt ülünk a Kapos Hotel teraszán, hallgatjuk Lalikáékat (ifj. Sárközy Lajos és zenekara – a szerk.), és otthon vagyunk: ez a KaposFest-érzés.

A kilenc év alatt bizonyára ön is változott, és a KaposFest is. Az, hogy az alapokat illetően továbbra is összecsengenek, csupán szerencse, vagy valami mélyebb oka lehet?

Szerencsére a fesztivál szervezőivel az év többi részében is kapcsolatban vagyok, nemcsak augusztusban, ezért együtt változunk; tudjuk, kivel mi történik, ismerjük egymás gondolkodását. Régi bajtársakként tekintünk egymásra, és mindig örömmel konstatáljuk, hogy milyen könnyű az együttműködés.

Hogyan tekint a fesztiválra mint élő, alakuló, változó rendezvényre; milyen gondjaiba, megújulásaiba, trendjeibe látott bele az elmúlt években?

A Covid után nehéz volt visszatérni és újra koncertekre csábítani a közönséget. Az ukrajnai háború óta pedig az anyagi források fogyatkoztak meg, és ebből támadtak már olyan gondok, hogy például lesz-e forrás egy tengerentúli művész utaztatására. De szerencsére mindig sikerült megoldást találni.

Melyek az idei KaposFest legfőbb szerkesztési szempontjai? Mit tükröz a választott szerzők és művek sora? 

A KaposFestnek számomra a sokszínűsége, a változatossága és a merészsége a legfőbb erénye. Olyan műveket is műsorra tűz, amelyekről addig még nem is hallottam, és szívesen illeszti a programba modern szerzők munkáit, akik szerintem egyre jobbak, a munkáik egyre élvezetesebbek. Az, hogy a KaposFest nem koncentrál egy bizonyos stílusra vagy korszakra, az én szememben a széles látókör jele. „Mindenevő” maradt, vagyis a koncertjein mindenki megtalálhatja a számára legszimpatikusabb „fogást”. Emberközeli, „svédasztalos” nyári zenei élményt kínál.

Volt egy olyan ismerősöm, aki gyönyörűen énekelt, de nagyon nem szerette, ha közben valaki látta, ezért azzal viccelődtünk, hogy majd olyan koncerteket szervezünk neki, amelyek során függöny mögül szerepelhet. De persze tudjuk, hogy ez megvalósíthatatlan, mivel minden koncert és fesztivál élményösszesség, amelyhez a művészek karaktere, az atmoszféra, a társaság, sőt kiterjesztett értelemben az is hozzátartozik, hogy utána kiülünk egy teraszra és elcsevegünk róla. Tehát nemcsak a hangzás az, ami számít, hanem a nagy egész. Ez olyasmi, amit én a legerősebben a KaposFesten szoktam átélni, mert ott minden mindennel összefüggeni látszik, és minden elem egymást erősíti. De nem lehet, hogy ez csak illúzió? Nem lehet, hogy azoknak a szigorúbban ítélő műélvezőknek és muzsikusoknak van igazuk, akik úgy gondolják, a vegytiszta zenén túl minden csak sallang, szemfényvesztés? Hogyan élik meg ezt önök, akiknek azontúl, hogy a koncerteken nagy koncentrációval jelen kell lenniük, további „kötelezettségeik” is vannak: például interjút adni, a kaposvári utcán a koncertet értékelő bérletes közönséggel beszélgetni és úgy általában a klasszikus zene ügyét képviselni.

Szerintem mi csak részben vagyunk zenészek, mert az alapfeladatunknak a társadalom felemelését tartom. Ami pedig a vegytisztaságot illeti, a klasszikus zenében az élő koncert a mérvadó, ahol az emberek a szemükkel is hallgatnak; látnak bennünket, akár a tökéletlenségeinket is. De azt is megtapasztalhatják, hogy kedveljük egymást, és örömmel játszunk együtt. Ezek, úgy gondolom, mind hozzátartoznak a teljes zeneélvezethez, a koncertélményhez.

Eszerint azok, akik a vegytiszta és szent zenéért emelnek szót, és üres látványosságnak, show-nak bélyegeznek minden mást, csak huhogók? Miért ne lehetne jogos az a felvetés, hogy a klasszikus zene olyasmi, amiért az előadóinak is, a hallgatóinak is meg kell szenvedniük, mert igazán mély interpretációk és befogadói élmény csak ennek révén keletkezhet?

Szerintem azt az előadót, aki szenved a színpadon, nézni is szenvedés. Az önkínzás semmire sem vezet, a zene pedig nem lehet csak egy szűk elité. A szenvedést ábrázoló, nehéz műveknek van létjogosultságuk, de elsősorban mint mementóknak, amilyenek például Pendereckinek az Auschwitzban és a varsói felkelésben meghaltak emlékére írt művei. Ezek a darabok olyanok, mint mikor egy szülő azért szigorú a gyermekével, hogy embert faragjon belőle. Mert gyakran a szenvedésen keresztül fejlődünk. A bohóckodást, a harsány show-elemeket nem védem, viszont mindent, ami a zene jobb megértését, a zenei mondanivaló hatékonyabb átadását szolgálja, üdvösnek tartok.

Szívügye a fiatal tehetségek felkarolása, szenvedélye a tanítás, amivel valami többet is megpróbál átadni, mint szakmai tudást. Engem ez a kaposvári mesterkurzusait figyelve mindig kicsit zavarba hoz, mert olyan határozottságot, lehengerlő erőt érzékelek, amelynek egy növendék számára pró és kontra egyaránt perdöntő jelentősége lehet. „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg.” Mi teszi önt ennyire magabiztossá, és milyen szerepet oszt magára a növendékei fejlődésében? 

A professzorokat korábban csak az érdekelte, hogy mi van a zenével. Hogy a növendék hogyan reagál arra, amit mondanak neki, az nem. Sőt még olyasmit is mondogattak, hogy aki nem bírja a „leckéztetést”, az nem is alkalmas zenésznek, aki viszont túléli, az kellőképpen fel lesz vértezve a muzsikusi pálya összes további nehézsége ellen. Ennek a kegyetlen hozzáállásnak nincs többé létjogosultsága. Emberközpontúnak kell lennünk; segítenünk, emelnünk kell a növendékeinket. És az egyént kell nézni, hozzá kell alkalmazkodni, nem pedig mindenkivel egy kaptafára foglalkozni. Az én praxisom azt bizonyítja, hogy a növendékek kilencven százalékának igenis lehet segíteni. Akinek pedig nem, azt el kell tanácsolni, de csakis emberségesen. Egy zenepedagógus pszichológus, pszichiáter, vagy épp szülőt pótol. Minden növendékhez meg kell találni azt az egyedi zárba illő kulcsot, ami által megnyílik az út a segítség számára.

Feltűnő a KaposFest fiatalodása is, ami a közreműködőket illeti. Ennek mi a háttere, és ez hogyan alakít a fesztivál arculatán? Ezt azért is kérdezem, mert múlt évben volt egy revelációm: hogy a színpadon ülők átlagéletkora már jóval alacsonyabb a nézőtéren ülőkénél, és ez olyan válságjelenség, amelyet mindenképpen kezelni kellene. Egy hangulatában fiatal, sőt kicsattanóan üde fesztivál nézőinek is egyre fiatalodniuk kellene, nem?

Szerintem egyáltalán nem kell attól félnünk, hogy elfogy a közönség! Tudja, hányszor hallottam már ezt? Nem fognak elfogyni, mert a fiatalok is megöregszenek majd, ezért mindig lesz utánpótlás. Most még más érdekli őket, de idővel majd megérnek rá. Amíg értéket tudunk nekik nyújtani, nincs baj.  

Az pedig, hogy egyre több fiatal fellépőnk van, nagy büszkeségünk. Az új zenészgenerációk egyre tehetségesebbek, mi pedig szívesen biztosítunk számukra Kaposváron lehetőséget az ismertté váláshoz. Bízunk bennük, tiszteljük őket, és egyenrangú kollégákként tekintünk rájuk.