Hétköznapi ember számára a kulturális emlékezet leginkább a nemzeti örökség fenntartását célzó intézkedéseket, megemlékezéseket jelenti, a kultúra egészének értelmezése szempontjából azonban ennél sokkal gazdagabb jelentéstartalma van. A kultúratudomány mit nevez kulturális emlékezetnek?
Amit mostanában kulturális emlékezetnek hívnak, és valóban széles körben használják – anélkül azonban, hogy definiálnák, és anélkül, hogy különböző más fogalmakkal összevetnék –, valamivel korábban társadalmi emlékezetként emlegettek. Igazából arra vonatkozik, hogy minden kultúrában vannak olyan fogalmak, intézmények, amelyek megadják az önmeghatározás kereteit, és ezt nem az egyén, hanem a társadalom egészére vetítik ki. Tehát a kulturális emlékezet vagy a társadalmi emlékezet szerint mindenkit, aki magyar, olasz vagy angol, ezen belül értelmeznek, ezen belül határozzák meg, hogy milyen magyarnak, olasznak vagy angolnak lenni. Vagyis azt lehet mondani, hogy kulturális emlékezet objektíve létezik, függetlenül attól, hogy én megfogalmazom-e, vagy sem, a különböző időperspektívákat leképezve. Létezik a múlt, a jelen és a jövő, és minden kultúra meghatározza saját múltját, jelenét, sőt a jövőjét is. Faticinumnak vagy vaticinumnak nevezzük azt a jelenséget, amikor utólag, a már megtörtént események után határozzuk meg a múltbeli jövőt: például a második világháború résztvevői a háború után közlik, hogy ők már előre látták, mi fog történni és megmondták előre, hogy háború lesz.
Honnan ered a kulturális emlékezet fogalma? Mióta használjuk?
Két elmélet által került be a köztudatba ez a fogalom. Egyrészt a kiváló német ókortudós, Jan Assmann foglalkozott először a kulturális emlékezet kategóriájával: különböző fajtáit mutatja be Egyiptomban, a zsidóknál, a görögöknél, és kiderül, hogy ez a jelenség működik, csak hát ahány kultúra annyiféle módon alakítja és működteti kulturális emlékezetét. A másik elméleti keretet a francia művelődéstörténet adja: az utóbbi évtizedekben nagyszabású empirikus kutatást végeztek Pierre Nora történész kezdeményezésére, amelyben az emlékezet helyeivel foglalkoztak. Azokkal a minden kultúrában megfigyelhető jelenségekkel, intézményekkel, épített anyaggal, amit nagyon frappánsan az emlékezet helyeiként neveztek el. E tekintetben szerencsére mi is jó munkákat tudunk megemlíteni. Az egyik első magyar monografikus áttekintés az emlékezet helyeiről a kolozsvári néprajzkutató, Jakab Albert Zsolt disszertációja volt a Kolozsváron található emléktáblákról, feliratokról. Miközben ott járunk el mindennap, nem is gondolnánk, hogy a környezetünkben ezerszámra vannak az emlékezésnek helyei.
A Jan Assmann-féle kulturális emlékezet kategória egy bizonyos típusú kutatási anyagra vonatkozik, minthogy Assmann egyiptológusként elsősorban az ókori kultúrákat kutatta. Érvényes ez a fogalom a későbbi korok és más kultúrák értelmezésére is?
Az Assmann-féle kulturális emlékezet és a Nora vezette francia kutatásból származó emlékezet helyei kategóriák mindegyikében az építménytörténet és a mindennapi élet kereteinek meghatározása jelenik meg, és számtalan jelenséggel foglalkozik. Ilyen értelemben mindkét fogalom alkalmazható más kulturális kontextusok értelmezésére is, hiszen tartalmaz általános elméleti alapvetéseket. Az egyik ilyen közös vonás, hogy megkülönböztetik egymástól a jó emlékezetet és a rosszat: a jó emlékezet a múltra vonatkozik, azt pozitívnak tekinti, sőt glorifikálja, a rossz emlékezet pedig tagadja vagy elhallgatja azokat a múltbeli jelenségeket, amelyekről tudomása van ugyan, de nem szeretné felidézni és továbbadni. Az emlékezetnek ugyanis kulturálisan megerősítő szerepe is van, amit a mindenkori kultúrpolitika szabályoz különböző intézkedésekkel, gesztusokkal, eseményekkel. Többek között ezért készítették el nemrégiben Kölcsey és a Himnusz tiszteletére azt az arannyal bevont emlékérmét, amilyenhez hasonló tárgytípus a világ minden táján létezik és mindenhol szimbolikus értéke van. Az emlékérméket már a római császárok óta ismerjük, és már ők is azt fejezték ki az emlékérmék kiadásával, hogy ahhoz, amit az érme szimbolizál, ragaszkodnak, fennmaradásra szánt értéknek tartanak.
Melyek a kulturális emlékezetet működtető legfontosabb intézmények?
Már az első kutatások is kimutatták, hogy egy társadalomnak sok olyan intézménye van, amely többek között a kulturális emlékezet megfogalmazását erősíti. Ilyen például az írás. Amíg nincs kulturális emlékezet, addig nincs szükség írásra sem, mihelyt megjelenik az írás, azonnal a kulturális emlékezetet alakító tényezővé válik, és ez a két jelenség erősíti egymást. A másik olyan kategória, ami a kulturális emlékezetet fenntartja, az a jogrendszer – különösen olyan kultúrákban, mint például az angol, ahol szokásjog élt. Angliában nagyon sok per ma is úgy zajlik, hogy a precedensjog alapján kimutatnak egy hasonló esetet és az azzal kapcsolatos döntést a múltból, és ezt használják az aktuális ügy értelmezésére, rendezésére. Egy következő kulturális intézmény, ami a kulturális emlékezetet táplálja, a temető. Nagyon pontosan tudjuk, hogy már az emberiség korai korszakaiban is tudatosan összegyűjtötték a halottakat, bizonyos szertartások szerint temették el őket úgy, hogy később hozzáférhetővé váljanak a kulturális emlékezet számára – erre szolgálnak a különböző sírjelek ma is. A név ugyancsak a kulturális emlékezet tipikus megnyilvánulása. Több európai kultúrából is ismerjük azt a névadási gyakorlatot, miszerint a keresztnevet az apa nevével együtt említik: ilyen az orosz, de a skandináv népek közül az izlandi, hozzánk közelebb lévő pedig a román. Izlandon mai napig nincs a mi fogalmaink szerinti családnév. Továbblépve az intézményesülés következő szintjére, a mindenkori oktatás lesz a kulturális emlékezet következő szervezője, hiszen ezen keresztül szabályozzák különböző korokban, hogy mit kell feltétlenül továbbadni a következő generációknak. A képző- és alkotóművészetek ugyancsak a kultúra kereteit örökítik tovább, hiszen bár az alkotás maga többnyire egyéni teljesítmény, a tartalmi és gondolati keretek közösségi témákat, problémákat fogalmaznak meg és kulturális mintákat tárnak fel. Épített örökség tekintetében pedig igen széles a skála: minden színház, templom, árkád és viadukt, de még a csatornafedők jelzésekkel ellátott vasöntvényei is a kulturális emlékezet részét képezik.
A kulturális emlékezetről mondhatjuk, hogy egyéni szinten is működtethető, vagy csupán közösségi kontextusban nyer értelmet?
A kulturális emlékezet saját maga fontosságát hangsúlyozza, és a saját kultúrát sokkal jobbnak tartja, mint bármelyik másik kultúrát. Ugyanakkor sok mindent mintákból vesz át: például a földalatti vagy az olimpia tipikusan olyan elemei, amit valahonnan máshonnan kölcsönöztünk. Körülbelül 30 évvel ezelőtt Európa-szerte mesélték azt a történetet, hogy az UNESCO vagy az Egyesült Nemzetek pályázatot írt ki az egyes országok számára, hogy írjanak egy áttekintést az elefántról. A franciák könyvének címe Az elefánt szerelmi élete volt, az angoloké Hány elefántot lőttem?, viszont a norvég könyv, amit az elefántról írtak, azt a címet viselte: Norvégia és mi, a norvégok. A magyar elefántkönyv arról szólt, „magyar elefánt a trianoni határon”. Ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások többet árulnak el a kulturális emlékezetről, mint gondolnánk. A kulturális emlékezet tehát olyan kulturális „termék”, ami egyéni szinten is leképeződik, hiszen fenntartása az egyén közösségi működése során valósul meg.
Eddig arról beszéltünk, hogy a kulturális emlékezet „felülről” szerveződik, a mindenkori politikai és kulturális vezetés által. Ezek szerint az egyéni emlékezet csupán „közlekedőedény” ennek fenntartásában, vagy képes egyéni szintről is bevinni elemeket a kulturális emlékezet kincsestárába?
Minthogy az egyént a szocializáció során megtanítják arra, hogy ő kicsoda, a tudása sem csupán egyéni, hanem közösségi tartalom, ami a társadalom kulturális emlékezetéből származik. Az, hogy mi kerül bele az egyéni emlékezetbe, erősen kultúrafüggő: Magyarországon a kulturális emlékezet mozdíthatatlan eleme Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és még bőven sorolhatnánk. Franciaországban, Angliában – vagyis a nagy európai nemzeteknél, akiknek igen erős kulturális emlékezetük van, az írók és a költők alig jelennek meg ezen a síkon. Talán Shakespeare az egyetlen olyan szerző, akinek bérelt helye van az angolok kulturális emlékezetében. Tehát egyfelől egyéni teljesítmények is bekerülnek a kulturális emlékezetbe, de kultúrája válogatja, mi válik fontossá a továbbörökítésre.
Van-e korszakok szerint értelmezhető különbség a kulturális emlékezet átörökítésének módjában?
A kulturális emlékezet igen rafináltan működik. Pierre Nora egyik példája arról szól, hogy a 19. század vége felé, amikor Franciaországban igen gyorsan zajlik le az indusztrializálódás, különböző litográfiák készültek a jó és a rossz erkölcsű embertípus ábrázolására. A dolgos, szorgos munkás a Mennyországba kerül, a lumpen kocsmatöltelék, aki veri otthon a gyerekeit, a Pokolra jut – mindezt grafikusan ábrázolták, vagyis vizuális alternatívákban fejezték ki a normát. A kulturális emlékezet tehát nem azt fogalmazza meg, ami számokban kifejezhető, hanem alternatív mintákat kínál. Ez ma sincs másképp. A kulturális emlékezet másik jellemző vonása ugyanis, hogy amikor önmagát megfogalmazza, az eltérő formákat is hangsúlyozza. A kulturális emlékezet gyakorlati működésének egyik hétköznapi példáját a magam életéből tudom mondani: amikor a környékre költöztünk a 80-as években, és elkezdtem a 61-es villamossal közlekedni, akkor a 60-70 év körüli asszonyok közül csupán néhányan vetettek keresztet, amikor a villamos a templom előtt elhaladt. A rendszerváltás közeledtével egyre többen, majd a rendszerváltás után ismét drasztikusan lecsökkent a keresztet vető asszonyok száma. Azt nem tudnám megmondani, hogy azért kevesebb a keresztvetés, mert kevesebb a vallásos ember a környéken vagy, mert a vallásgyakorlás nyilvános gesztusainak normája változott. Nyilván a lakosság is cserélődik, de jól látszik, hogy a kulturális változás a kulturális emlékezet tartalmainak változásaiban nyilvánul meg, és ilyen értelemben koronként valamennyit változik az átöröklés módja is.
A kulturális emlékezet tehát a szokásokban, a népszokásokban is megnyilvánul – így kapcsolódik össze egyéni és közösségi tudás. A klasszikus néprajzi szokáskutatás anyaga a 19. századtól vizsgálja a magyar szokásanyagot, ami viszont mára szinte teljesen eltűnt. A szokások kikopása a gyakorlatból a kulturális emlékezet kiüresedését is magával hozza, vagy felülről irányítva, tudatos kultúrpolitikai intézkedésekkel még fenntartható a kulturális emlékezet?
Nem egyszerű a válasz, hiszen eleve két különböző irányú tanulási folyamatról beszélünk: a „klasszikus” népszokásokat a család és a helyi közösség tanította meg a gyereknek, így nevelődött bele a gyakorlatba, a nevét is így kapta, ami a közösségi működésben nyerte el kulturális jelentését, jelentőségét. A szervezett kulturális emlékezet pedig az intézmények felől közelít, azok által rendezi a leginkább nemzeti szinten átörökítendő kulturális tudást. A kettő nyilván összefügg, de látnunk kell, hogy a klasszikus népi kultúra eltűnése után is élő, sőt erős kulturális emlékezetünk maradt. Egyrészt az intézményrendszernek köszönhetően, másrészt viszont a népi kultúra mellett a kultúrának más rétegeit is ismerjük, például a populáris kultúrát, a magaskultúrát és a különböző rétegkultúrákat. Nyilván ezek is kulturális emlékezetünk részeit képezik, hiszen láttuk: a magyar kulturális emlékezetben kiemelt helyen szerepelnek például íróink, költőink, zeneszerzőink, alkotóművészeink.
