Az Interliber díszvendégét, a Kossuth-díjas írót, drámaírót és fényképészt Serdarević a kortárs európai irodalom egyik legjelentősebb alkotójaként mutatta be a közönségnek. Ezen szavak természetesen nem légből kapottak, Nádas ugyanis nemzetközi szinten is magasan jegyzett művész, akinek neve időről időre felmerül az irodalmi Nobel-díj várományosai között is.
A Horvátországban elsősorban Xenia Detoni műfordítói munkájának köszönhetően is népszerűnek mondható szerzővel az Interliber színpadán ugyan első ízben beszélgetett Serdarević, közös munkájuk azonban régre nyúlik, hiszen az általa vezetett Fraktura Kiadó gondozásában jelentek meg Nádas korábbi művei is szerbhorvát nyelven. A kiadóvezető meg is emlékezett erről, ugyanis nem is olyan rég volt szerencséjük hasonló pódiumbeszélgetés keretében bemutatni az országban Nádas Rémtörténetek című regényét is.
„Most azonban egy rövidebb terjedelmű, ám hasonlóan izgalmas és fontos műről beszélgetünk” – tért az esemény tárgyára Serdarević. Kezdésként felvetette a szerzőnek azt a – bizonyára sokszor előkerülő, de megkerülhetetlen – kérdést, hogy vajon mely művészeti ágat tartja saját alkotói szempontjából elsődlegesnek Nádas Péter: az írást vagy a fényképészetet?
Nádas messzebbről közelítette meg a kérdést, általában az emberi észlelésre és kommunikációra visszavezetve a megoldást. „Az ember előbb lát, aztán gondolkodik. Utána jön egy nagy szünet a fejlődésében, és csak eztán kezd el írni.” János evangélistát idézte vitatkozótársául, aki szerint „előbb volt a szó” – ez azonban Nádas szerint nem igaz, mivel a képek mindenképpen megelőzik az írásbeliséget az egyén életében, ugyanúgy, ahogyan „a gondolat is megelőzi a szót”. Az, hogy számára fő mesterséggé a szavakkal való foglalkozás vált, leginkább kihívás ebből a szempontból:
„A képeket kell szavakká formálnom, szavakkal értelmeznem.”
Ehhez kapcsolódóan Serdarević bevonta annak a kérdéskörét is, hogy az epikai műfajokban mennyiben lehet vagy kell engedni a ritmusnak, legyen az a szavak, mondatok lendülete, vagy nagyobb struktúrákban gondolkozva a történetvezetés művészi gonddal szerkesztett tempója. Nádas szerint „a gondolat össze van kötve a szavak zenéjével”. Ennek okán azonban felmerül az a probléma, hogy – és ez kifejezetten a szavakkal dolgozó alkotóknál áll fenn – az ember néha nem tudja, hogy „azért mond-e valamit, mert az jól hangzik vagy pedig azért, mert valóban azt akarja mondani”. Meglátása szerint bár a szavak ritmusával való játék főleg a költők dolga, az epikai műfajok szerzőinél is „önértéke van” a taktus megtalálásának, a megfelelő dinamika megkomponálásának.
Regényei monumentalitására térve a művész elmondta, hogy bár nagyon ügyel a részletekre, azaz „a tárgy nálam az elsődleges”, de előre látja a struktúrát, ami aztán kibontakozik az apróbb részekből. Természettudományi hasonlattal élve így vallott a nagyregények szerkesztéséről:
„Ahogyan a fizikusok is tudják, a világunk vizsgálatában az anyagnál sokkal fontosabb a struktúra.”
Ugyanakkor leszögezte: az, hogy ő írás közben már látja a később keletkező nagy egészet, nem magától értetődő – ez tapasztalat kérdése, amelyet kizárólag olvasással lehet megszerezni. Az olvasás fontosságáról ehhez kapcsolódóan Nádas tömören fogalmazott: „Olvasás nélkül nincs irodalom. Meg élet se nagyon van, de azért gyakoroljuk.”
A művek kompozícióját taglalva kitértek a csend jelentőségére. „Ahogyan a csillagászok rájöttek az utóbbi időben: azelőtt csak a fényt, annak a forrását látták, azonban köztünk és a fényforrások között ott van az a végtelen sötétség, ami ugyanúgy valami. Szó sincs arról, hogy az semmi lenne, noha bizonyára van semmi is a világegyetemünkben. Az biztos, hogy a csend sem egyenlő a semmivel – ugyanúgy fontos kompozíciós elem, ami kikerülhetetlen. Két szó és két betű között is szünet van. Még ha az olvasó emberek hozzá is szoknak a betűkapcsolatokhoz, ettől függetlenül ott van bennük a szünet.”
Serdarević az utolsó kérdéseinek egyikében arra kérte Nádast, reflektáljon arra, hogy mennyiben befolyásolja az alkotást a digitális világ. „Analóg író vagyok, akit a digitális korszak egyrészt nem hagy békén, másrészt pedig elcsábít. Az asztalomnak két része van: az egyiken ceruzával és tollal írom a kéziratot, a másikon pedig számítógépre viszem fel digitális formában azt, amin dolgozom. Zseniális német lektorom, Ingrid Krüger mesélte nekem, hogy ténylegesen meg tudja állapítani, mely kötetkéziratokat írták valóban kézzel. Mert a digitális kézirat már egy szerkesztett kézirat – tudományos munkáknál ez járható út is –, és ez átüt a szövegek szövetén. Azonban ha az ösztönénünkről van szó, már kérdéses, mennyiben használhatunk digitáliákat.”
„Az ösztönélet ábrázolásához ugyanis szükségünk van a belső látványra, a fantáziára, ami szintén képekből áll. De mivel a képernyő maga is egy kép, így az egyik kép bezavar a másiknak, mint ahogyan az egyik hang is interferál a másikkal” – mondta Nádas Péter. Zárásként Serdarević megkérte, meséljen a vidékre való költözéséről is (Nádas Péter a Zala vármegyei Gombosszegen él). Mint Nádas mondta, a feleségével önellátó életmódot folytatnak, „ahogyan Esterházy mondta, én vagyok az utolsó »paraszt író«”. Állatot azonban nem tartanak, mivel az teljes embert kívánna, úgy pedig nem jutna ideje az alkotásra.
A vidéki élet tanulságaként a természeti környezethez való visszatérést tartja: „Az emberek abba a hiszembe ringatják magukat, hogy a természet, a fák, az állatok, azok más dolgok, mint ők. De ez nem így van: azzal teljesen azonosak vagyunk mindannyian. A testünk a természet része. Így tehát, ha az ember a kertjében van, akkor is azonos magával, meg akkor is, ha a bőrében van, mert egészen egyszerűen nem tud máshol lenni. Még ha »épített bőrök veszik« is körül – például, ha New Yorkban él –, akkor is a természetben él. Nem látok külön természetet és külön kertet: ez a közkeletű különbségtétel csupáncsak illúzió.”
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
