Legutóbbi, Magamat rajzolom középre című regényed főszereplője, Alapi Gergely, egy szegedi kisfiú rumlis értelmiségi családban nevelkedik. A későbbiekben, már felnőttként kacifántos kalandokba keveredik a világ túlfelén. Te magad is a „hírös városban” születtél. Adódik a kérdés, hogy mennyi átfedés van a hősöd és a saját sorsod közt.
A terep és az idő tényleg ugyanaz. Eltérés, hogy – spoiler alert! – Gergely megszívta, én nem. Nekem jó volt a gyerekkorom, neki rossz. De ennyi igazságtalanság hátha az író részéről is belefér. (Ha Gergely adna interjút, lehet, hogy épp fordított válasszal próbálna kijönni a helyzetből.)
Szövegeiddel kapcsolatban a kritikák gyakran emlegetik a „minimalista” jelzőt. Ha egyetértesz vele, megvilágítanád, mit értsünk ezen a kifejezésen?
Valóban többször írták ezt, de nem tudom, érvényes-e rám ez a címke. Félig-meddig azt remélem, hogy nem. A minimalista műalkotás legjobb definíciójának azt tartom, hogy redukálja, mi kerül be a képkivágásba. Így például az irodalom területén gyakran él a következményes én megjelenítésével. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy egy figurát trauma vagy egyéb formatív esemény ér, de a szöveg csak később kezdődik el. Nincs flashback, az olvasónak az utóhatások megismeréséből kell rájönnie, mi baja vagy bajuk van/volt a bemutatott karakter(ek)nek.
A korábbi évtizedek magyar szépirodalmi produktumainak jelentős része a szövegközpontúság jegyében fogant. Egy ideje viszont újra teret nyert a történetmesélő próza. Minek köszönhető ez? Talán az olvasóközönség kicsit ráunt a nyelvi szépségekben tobzódó alkotásokra?
Valóban egyre több olvasója van a közvetlen, beszélt nyelvi, történetcentrikus alkotásoknak. Elsőre az jut eszembe, hogy ezt mintha a befogadó figyelmének, türelme határainak szűkülése hozná magával. Várom, hogy ezzel ellentétes tendenciák is beinduljanak, és ne faljon fel mindent az egyszerűsödés, a lektűrösödés.
A magyar és külföldi irodalmi hagyományból kiket tekintesz elődeidnek, és miért?
Felsorolni sem lehet. Nagyon sok boldog irodalmi ősöm van. Viszont azt vettem észre, hogy 1800-as évek előtt írt szöveget ritkán olvasok. Képtárakban is ugyanezt érzem, sőt ott még szűkebb ez a mezsgye. Mintha sajnos – vagy nem sajnos – be lennék zárva az elmúlt maximum kétszáz év művészetébe, ahonnan egyedül a jó régi zene jelent kijáratot.
Első köteted a 2012-ben megjelent Egon nem fáradt című novelláskönyv volt. A hozzád hasonlóan a 21. század elején induló, nyelveket beszélő, világlátott írói nemzedék életkoránál fogva is nyitottabb a nagyvilág dolgaira, és talán szélesebb perspektívával rendelkezik, mint az elődök. Miben különbözik ez az írónemzedék az előzőktől?
A média általi megelőzöttség, illetve a web 2.0 nyelvezete biztosan sok mindent átalakított, és markánsan azonosítja e nemzedék alkotásmódját. Az is egyértelmű, hogy én ritkán írok olyat, ami csak Magyarországon játszódhat vagy csak magyarok a szereplői – nem kizárt, hogy ez változni fog. Sokan mások viszont nyilván másképpen vannak ezzel. Összességében remélem, hogy az ország- és kontinenshatárok egyre átjárhatóbbá válása, a mennyiségileg sok és minőségileg heterogén kulturális cserefolyamat mindinkább be fog szűrődni mindenféle műalkotásba, mert az fokozza a sokszínűséget.
Egy beszélgetés során kijelentetted: ha a prózád némelyik mozzanata társadalomkritikának tűnik, ez nálad a lustaság jele. Ezt hogyan értetted? Azt is mondtad, hogy tudatosan egyik művedben sem törekszel tükröt tartani a társadalom elé. Miért?
A társadalomkritikus mű, ha jól értem, inkább típusokról, általánosságokról szól, a minimalista megjelenítés pedig egyedi személyeket és körülményeket ábrázol. Bár az is lehet, hogy ezek nem az alkotás, hanem a műértelmezés során létrejövő hangsúlyok. Mindenesetre több melóval jár, ha részletesen ki kell találni valami furcsa karaktert és eseménysort, mint ha csak azt szeretném elgondolni, hogy egy adott helyzetben nagy valószínűséggel mi történne. Számomra jutalmazóbb ez az előbbi, munkaigényesebb változat, illetve a végeredménye. A mai családregény verhetetlen szultánja, Jonathan Franzen nyilatkozta valahol, hogy nem azt akarja megírni, mit csinálnak a szereplői a hétköznapokban, hanem egészen bizarr, álomlabor jellegű körülmények közé szeretné navigálni őket.
A tengő-lengő, bulizgató, füvező értelmiségi figurákról szóló, a reáliákhoz kötött történeteiden túl fogékony vagy transzcendens, olykor rémtörténetbe hajló szövegelemek megalkotására is. Az előző, A kígyó feje című regényedben vámpírok is szerepelnek. Ez a kétféle közeg hogyan kerül egymás mellé?
Azért szeretek természetfeletti vagy legalábbis az emberi percepció perifériáján megjelenő témákkal foglalkozni, mert írás közben számomra is mindig kiderül ezekről valami. A környezetemről, a generációm hétköznapjairól pedig részint azért írok, mert könnyű témának tartom, és foglalkoztat. Azonkívül nagyon izgat a két réteg kapcsolata, vagyis az, hogy az irracionális és valószínűtlen dolgok hogyan tudnak betörni a dögunalmas valóságba.
Az olvasók visszajelzése és a kritikai visszhang mennyiben befolyásol?
Nagyon szeretem a visszajelzéseket, és az idők folyamán hála istennek lettek „kedvenc” olvasóim és kritikusaim, akik mindig valami érdekeset mondanak, miután elolvasták az újabb könyvemet. Persze már maga az a tény is hízelgő, hogy valaki a következőt is elolvassa. Sokat tanulok ebből a kölcsönhatásból, de inkább áttételesen: mások szavaiból szűröm le, hogy mik az írásaimnak azok a sajátosságai, amelyektől a jövőben szeretnék megszabadulni.
Egy helyen említed, hogy a neves pályatárs, Kukorelly Endre régóta barátod, kikéred a véleményét a frissen megszületett műveidről. Mit ad neked ez az íróbarátság?
Kukorelly Endre történetesen egy évben született az édesapámmal. Egyetemista fejjel furcsa mód úgy éreztem, Endre gondolkodásmódja jóval közelebb áll az én generációméhoz, mint apáméhoz. Aztán én is tempósan öregedni kezdtem, és árnyalódott a korkülönbség kérdése. De alapvetően maradt a benyomás, hogy kvázi egykorúakként tudunk szót váltani egymással. Miközben Endrének sok területen ezer és három tapasztalata van, nekem meg még mindig nagyságrendekkel kevesebb.
Írói munkásságoddal párhuzamosan előbb az Európa Könyvkiadó főszerkesztője voltál, most ugyanezt a pozíciót a 21. Század Kiadónál töltöd be. Hogyan válogatod ki, hogy mit érdemes magyarra fordítani?
Amikor lektűrt akar vásárolni a könyvkiadó, akkor a sablonos tárgyak és megoldások jelentenek jó pontot, amikor viszont irodalmat, akkor kiszámíthatatlan könyvekre vadászom.
Karinthy Frigyes az Így írtok ti című halhatatlan remekművében kollégái vélt alkotói módszerein élcelődik. Eszerint Baudelaire csak úgy tudott írni, ha reszelőt tartott a hóna alatt, Diderot az ágya alatt írt, és közben a fejét sósavas tálba mártogatta, Heine pedig egy falnak támasztott csőben lefelé csúszva költötte a verseit. Neked van valamiféle hóbortos inspirációd?
Egy-két éve a szomszédunkban született egy kisbaba, de a család aztán néhány héten belül elköltözött a lépcsőházunkból. Általában eltereli a figyelmemet az emberi beszéd, de a baba gőgicsélése kimondottan inspirálóan hatott rám írás közben.
Egy interjúdban említed, hogy egyszerre több könyvterv is jár az eszedben. Ezek közül mi az, amivel legközelebb megleped az olvasóidat?
Szeretnék ifjúsági történetet írni. Már el is kezdtem: egy kislányról szól, aki szereti a sci-fiket, és éppen egy űrhajósról olvas.
Könyvfotók: Cser Kiadó
