 |
megállapította, tőlem még ilyen jó írást nem olvasott. Nagyot nézett, amikor a végeredmény kialakulása után felfedték a jeligéket, és kiderült a valódi szerző kiléte. A történtekből egy kis aforizma formájában vonta le a következtetést, amelyet baráti fricskaként nekem is elmondott. Így hangzik: "Balla D. Károly legjobb műveit Penckófer János írja." Nevettem rajta, bár a az élc, enyhén szólva, nem túl hízelgő rám nézve... A kisregény ellenben (illetve: dehogy ellenben!) valóban remek. Kicsi alapítványunk is a 2000. esztendő legjobb kárpátaljai irodalmi teljesítményének tartotta, szerepe volt abban, hogy Jánosnak odaítéltük az azévi KÁRMIN-díjat. (Nem Kármán, hanem Kármin, mivel betűszó: KÁRpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj.)
A Hamuthert lehozta előbb a kolozsvári Korunk, majd a három díjazott pályamű egy kollektív kötetben is megjelent (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000).
Amikor az idén megláttam a Könyvhét újdonságai között, helyeslően bólintottam: az írásmű bőven megérdemelte, hogy önálló könyv alakjában végre méltó formát öltsön.
*
Egy sommás megállapítás szerint a világ nem összeesküvés, csupán van. A most újraolvasott Penckófer-regény mintha épp az ellenkezőjét állítaná: átláthatatlan és kibogozhatatlan összeesküvések szövevénye az élet. Pontosabban a főhős Hamuth Ernőé. Még pontosabban: ő ekként éli meg mindazt, ami a kisregényben vele történik. Az olvasó pedig töprenghet azon, vajon mennyi az igazság a közismert kelet-európai szállóigében: amiért üldözési mániád van, attól még lehet, hogy valóban figyelnek.
Arról ugyanis, hogy Hamuth Ernőnek van-e üldözési mániája, lehet vitatkozni, de hogy ízig-vérig kelet-európai pasas, az vitán felül áll, mégpedig abból a fajtából, akinél ez nem földrajzi, hanem sokkal inkább mentális meghatározottságot jelent. A mi Ernőnk ugyanis megfelelő mértékben frusztrált, kicsit aberrált is, és eléggé hiszékeny balek ahhoz, hogy önmagán beteljesítse mindazt, amit egy Budapestre érkező határon túli magyar "szegény rokontól" elvárható. Szinte mindegy, piti apróságokról van-e szó, arról, hogy orosz-ukrán honfitársai elszedik a pénzét a vonaton, avagy arról, hogy áttelepült ismerőseit végiglátogatva és adataikat feljegyezve, majd pszichológusának mindenről részletesen beszámolva akaratlanul is hozzájárul a titkos erők (maffia?) információs bázisának a kiépítéséhez - egyre megy, mert bármit tesz vagy bármit mulaszt el megtenni, minden és mindenki őellene szövetkezik. Ő pedig csak sodródik, vergődik a történésekben, és nemhogy egzisztenciális, de érzelmi kapaszkodói sincsenek, kiszolgáltatottjává válik barátságnak, szerelemnek, testvéri köteléknek. Szinte egyetlen vigasza a világ nagy káoszában, ha visszaréved legnagyobb szexuális élményére, amikor egy ligetben meztelenül futott szemben a széllel, mint valami faun, és így juttatta férfitestét örömhöz.
Mindezt a szerző helyenként már-már krimibe illő talányossággal adja elő. Közlésmódja pontosan kidolgozott, stílusa egységes. A mondatok ugyan formailag szerzői narrációként jelennek meg (egyes szám harmadik személy), azonban valójában belső monológok, azok a szövegek, amelyeket Ernő fogalmaz meg a benne Szüntelenül Beszélő VALAKI vagy VALAMI (mindenütt így van szedve!) számára, magyarázatul, önigazolásul - egyszerre enyhítő és terhelő vallomásként. Zajlik mindez a Penckófer teremtette roppant feszes szerkezeti keretek között, többek között egy sajátos késleltetési technika segítségével: hogy mi volt a vonaton, azt a főhős a Sunshine bárban adja elő; a bárban történteket a nővérének meséli; hogy mit mesélt a nővérének, arról a pszichológusának ad számot; és hogy miről számolt be a pszichológusának, azt "a hetesben" (feltehetőleg egy diliház kórtermében) mondja el. Így aztán a cselekmény időrendje és az elmondás egymásutánisága egymásba játszik, tovább növelve a szöveg lélektani feszültségét - és azt a sejtetést, hogy minden történés mögött a szervezett bűnbanda átgondolt, de kifürkészhetetlen haditerve áll.
Eközben amilyen mértékben egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Hamuth Ernő csupán üres váz, hangtölcsér, eszköz, közvetítő, öntudatlan médium, ugyanolyan mértékben egyre eldönthetetlenebb, hogy kinek a médiuma: a benne szüntelenül beszélő VALAKIé vagy az ukrán-orosz maffiáé. A bent és kint egyszerre megfoghatatlan egér józsefattilai paradoxona egyre súlyosabb teherként nehezedik a főhősre - és talán az olvasóra is.
Az utolsó fejezet aztán lazít a feloldhatatlanságon valamennyit. Ám el is mélyíti azzal, hogy a szerző az utolsó tízegynéhány oldalon már nem Hamuth Ernő, hanem a pszichológus fejéből néz ki.
És mire is lát rá a lelkek titokzatos doktora? Először is egy ügyes kis távcső segítségével rálát a Sunshine bár bejáratára, a pokol kapujára. Úgy tűnik ugyanis, a szálak egy része abban a mulatóban fut össze. A valódi gócpont azonban a lélekkurkász lakása, az ő feje, az ő számítógépe, amelyben nem csupán a mindenre kiterjedő adatbázis terjeszkedik, hanem digitális testet ölt a gátlástalan kreatív fantázia is. Az egyszerre szent és gyilkos alkotásvágy, amely, többek között, létrehozza - mint egy közbülső munkafázis végtermékét - a hamuther.doc nevű fájlt.
Az igazi rejtély az, hogy vajon ez dokumentumfájl maga a regény-e, vagy netán egy olyan állomány, amellyel Hamuth Ernő tudatát felülírják. Erre azonban már hiába várjuk a választ a hetes kórteremből.
*
Könyv szerzője: Penckófer János
Kiadás: Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2002.
1120 Ft
*
Penckófer János
Nagyszőlős, 1959. jan. 2.
Szülővárosában érettségizett, 1982-ben az ungvári állami egyetemen szerzett bölcsészdiplomát.
96-99 között a debreceni KLTE PdD-képzésében vett részt.
1993-tól a Hatodik Síp (Budapest-Beregszász) szerkesztője.
Önálló kötetként egy vegyes műfajú könyve, egy verseskötete és egy regénye jelent meg. Tanulmányaival, könyvkritikáival, teljes életműveket feldolgozó kismonográfiáival a kárpátaljai magyar irodalom egyik legjobb szakértőjévé vált az elmúlt években. Verseit a Hitel, a Magyar Napló, az ÉS, a Bárka közölte.
Beregszászban él feleségével. |
