Fekete J. József: Írónő Zomborból: Vasagyi Mária

Első elbeszéléskötete a mai vajdasági magyar próza minden bizonnyal egyik legjobb tollú szerzőjévé avatta Vasagyi Máriát. Korai még azt állítani, hogy az új évezred első évtizedének legnagyobb honi irodalmi felfedezése, de az már biztos, hogy bár öt évre, de akár távolabbra is visszamenőleg nem jelentkezett ennyire friss, ennyire pallérozott és ekkora felkészültséget magába foglaló író a Vajdaságban. Vasagyi Mária szövegei nyelvükben és hangulatukban egyaránt karakteresek, összetéveszthetetlenül egyediek, a Topolya-, Zombor- vagy még inkább Bácska-központú tematikájuk mellett természetes közvetlenséggel mutatják fel a szerzőnek a sokkal szélesebb körre kiterjedő művelődéstörténeti, természettudományos, folklorisztikai, néprajzi, zenei, nyelvi műveltségét, jól kamatoztatható tájékozottságát és bravúros nyelvi tehetségét. Elbeszélései nem szórakoztató alkotások, képtelenség könnyed bágyadtsággal elmerülni történeteinek sodrásában, a bájosan archaikus szóhasználata és szürrealisztikus távolságra kalandozó meseszövése nem csupán a vendégszövegek, vagy vendégszövegként feltüntetett subtextusok által való megszakítások nyomán válik figyelemkövetelő írásművé, hanem a történetek realitástartalma, hivatkozási síkjának vonzata is elutasítja a könnyed műélvezetet.

Ám ki is a szerző? Irodalmi körökben bizony tanácstalanul dugták össze fejüket a könyv olvasói. Most találkoztak e névvel először, esetleg az Üzenet hasábjain, ha nem lapoztak át az ismeretlen név alatt megjelent szövegen. Fordítóként nem ismeretlen, de ki emlékszik egy fordító nevére? Valójában, ki is Vasagyi Mária, akit Zomborban, szülőhelyén inkább Székely, vagy Brankov Máriaként ismernek?

- Ezerkilencszázhatvanegy tavaszán elküldtem néhány versemet a szabadkai 7 Napnak, noha nem voltam biztos abban, hogy megütik a mércét, sőt, tartottam egy elmarasztaló kritikától a Szerkesztő válaszol rovatban, ezt pedig, alaptermészetemből eredően nyilvános szégyennek véltem volna. Így esett választásom a pszeudonímomra, anyám Vasmegyéből jött családjának előnevére. A versek a lapnak megfeleltek, első megjelent soraim lettek. Hamarosan úgy éreztem, mégse a költészet az a műfaj, amelyben valamelyest is jeleskedhetnék. Hosszabb-rövidebb prózát kezdtem írni, nekem azonban egyik sem tetszett, minőség tekintetében amelyik szerintem esetleg közlésre megfelelt volna, annak a témáját nem tűrte a kor szabad gondolatot gúzsba kötő szelleme. Ilyen volt az árulónak kikiáltott s ráadásul származása miatt is népellenségnek tartott egykori malomtulajdonos tragikus haláláról írt Lisztesember, a Vihar a marxizmus tanításába belegabalyodott apával szembeforduló fiú gyötrelmeivel, a Kőmadonna, amely a monostorszegi templom szobrába szerelmes török hadfi haláláról regélt és a csodákról, amelyek azután történtek, sőt a helység és a templom Dunába pusztulását is folytatódtak. Közben műfordítással gyakoroltam az írást, stilisztikai, szóhasználati stb. készségfejlesztés volt valamennyi fordításom, ugyanakkor a kezdet éveiben a jobb szövegek által kitekintettem a világba, tájékozódtam néhány újabb irodalmi áramlatról. A nyolcvanas évek végéig a Hídban, Magyar Szóban, 7 Napban, majd a kilencvenes években a szabadkai Üzenetben jelentek meg fordításaim a délszláv irodalomból, valamint elhangzottak az Újvidéki és a Kossuth Rádió irodalmi műsoraiban is, mígnem elérkezett az idő, amikor úgy éreztem, másként, tömörebben, kerekebben írnám meg a fordítás folyamatában emiatt akkor már sokáig hánytorgó írást, végül azon kaptam rajta magam, hogy hozzáírok az eredetihez vagy elveszek belőle, s ez a szabadság azt jelentette, a műfordítói hűség felmondta nálam a szolgálatot, abba kell hagynom ezt a mesterséget.

Közben irodalomtörténésznek készültem. Családi és más okokból nem sikerült. Egyben néprajzi gyűjtést is folytattam 1970-től, a Duna mente és Bácska szellemi néprajzával foglalkoztam, elsősorban népzenével. Jártam a terepet, publikáltam a gyűjtésem és kutatásaim eredményeit sorban, először a Zomborban megjelenő Dunatáj hetilapban, ahol egy ideig lektor voltam. Gyűlt az anyag, mígnem 1980-ban Apatinban megjelent Föld, föld című könyvem, kisebb válogatás szlavóniai, baranyai, bácskai magyar falvak általam lelt szellemi néprajzi kincséből. Publikáltam az újvidéki Hungarológiai Közleményekben, csakhogy a munkám nem kellett a Hungarológiai Intézetnek, semmiféle projektumba nem vettek be, bármennyire is szerettem volna.

Életterem nagyocska koromig a Zombor - Kiskőszeg - Topolya háromszög volt. Zomborban születtem, itt jártam iskoláimat, nyaranként, egészen levélsárgulásig viszont Kiskőszegen gyógyítkoztam kóros soványságomból, sikertelenül, mert a Duna jobb partján emelkedő löszhegy, amelyre a falu épült, nem volt elég magas ahhoz, hogy zsenge tüdőmet a levegője áldásosan megfürössze, ráadásul a hegybeliek körében - sokan barlanglakók voltak - alattomosan lefészkelt a tébécé. Életes világával viszont a hegy, amelynek éke a szőlőtőkék és a violás, dáliás, kukacvirágos kertek voltak, gondolataimba és álmaimba ma is naponként visszajár s majdan talán írásaimban és helyet kap. A régészek, numizmatikusok kincsesbányája, a Castrum helye, ahonnan a Mecsekig ellátni és a zombori Szent István templom kettőstornyáig és még azon is túl, történelmi viharok kavarta vidék, ahol római, szkíta, magyar, orosz, német, török, szláv és ki tudja még hányféle nép és törzs sarjainak ároklott el vére, csaknem egész Eurázsia képviselve érezheti magát e hegyen az idő mínusz végtelenjének egy bizonyos pontjától kezdve a a múlt század valahány vérontásáig, de ott porladoznak csontjaik a bélkésen elhaltak temetőiben is. Első gyűjtésem ide vezetett. (Később megtudtam, hogy a harmincas években Kodály Zoltán sugallatása Kiss Lajos is innen indult gyűjteni.)

Kiskőszeg! A homokból puszta kézzel indított források jéghideg vize a kőbánya alatt a part közelében. A szőlőskert, ahova teliholdkor visszajár egy aga a kincséért, oda, ahol drágakővel megrakott aranyhintót rejt a sárgaföld. Szűrrealizmus? Lehet, hogy innen, ezekből a képekből ível át több mint fél évszázad után is az írásaimba? Vagy a hegyoldalhoz tapadó parányi ház tornácának falát ékesítő valószerűtlen tengerparti tájból? Az abszurdumból, amely a (velencei?) tenger fazékkékje és a Duna sárgazöld vize között feszült? A ragyogó nedvdús gyümölcs, az erőtől pattogó szőlőlevél és a lopakodó és már-már mindenütt látatlanul is jelen levő halál fény-árny ellentétéből, ott a Szamárszurdokban?

Az életem alakulását és világképemet meghatározó harmadik hely Topolya, úgyszintén sárga földjének nehéz szagával, örökfolyó kutakkal, reggelig tartó, cigánybandás mulatságokkal, eltűnt gazdagságról suttogott történetekkel, széthasított hegy meredélyéből lógó hajjal és csontokkal. Kettévágott sír belsejébe tekinteni pedig annyi, mint idegen házba tolakodni s olyasmit meglátni, ami nem rám, a világban járkálóra tartozik. Ebből viszont könnyen alakítható egy virtuális világ, ebből a képből, akár egész novellát is lehet szőni köré.

Kamaszkoromban pár évre Eszék is bekerült napjaim folyásába a középzenede hűvös épületének idegen szellemével, de ugyanott Bach Francia szvitjével és a Goldberg-variációkkal, év végi vizsgák szívdermesztő félelmével, sikertelen órákkal, eltévesztett vonat keserű füstjével, a szőlő ízével, amellyel a fapados kupéban megkínáltak, a Dunával, amikor a késő este hazafelé robogó vonatból a gombosi hídról letekintve ízlelgettem vizének egyedi illatát. Hamarosan ezután Újvidék nyitotta az életemet behatároló sokszög újabb oldalát, a Tanszék a komolykodó hallgatókkal, éppen befutó titánokkal, majd Budapest a híres könyvtáraival, a hangversenyek, a kiállítások. Végül Apatin, s ott a FÉSZEK, az otthon, amelyet majd másfél évtized múlva oda kell hagyni, és ismét Zombor, a drága Lombos, a Pangara az Úz folyócskával, a Duna haldokló maradékával.

Szépirodalmi jellegű írásait idehaza az Üzenet kezdte közölni, ugyanaz a folyóirat, amely korábban műfordításait, zene- és képzőművészeti esszéit is hozta. Első közlésre szánt novellájának kiérleltsége azonban még a lap szerkesztőjét is meglepte. Hogyan fordult az évtizedeken át halmozott művészettörténeti, zeneismereti, folklorisztikai, történelmi, természettudományos, pszichológiai tudás, a könyvéből kisugárzó műveltség egyszerre szépirodalomba? Mi késztette az első elbeszélés megírására?

- Mindig érdekelt az a láthatatlan, titokzatos valami, a "belső érzék tárgya", amit egyszerűen léleknek nevezünk. Még a gimnáziumban pszichológiai témájú novellákat írtam, szűkszavú kurta írásokat. Magyartanárom javító szándékkal meg is jegyezte, hogy írásaimban sok a balladai félhomály. Akárhogyan is igyekeztem, másképpen nem tudtam írni. Az a félhomály mindig ott maradt a sorok között. Akkor már túl voltam a Dumas-, Traven-, s az elsőként kezembe került, apám könyvtárában virító, búzavirágkék vászonkötésű Mereskovszkij-könyvek hajnalig tartó olvasásán. Még Dosztojevszkij, Solohov, Steinbeck, Maupassant volt akkor a generációm divatos olvasmánya s az enyém is. Később, az egyetemen ismét mindennapi olvasmányom lett - már üdvtörténeti megvilágításban is - a Biblia, követte a Korán, Homér, a nagy eposzok, mint a Mahábhárata, Rámájana, Kalevala, aztán Dante után Valéry, Flaubert, Aragon, Camus, Baudelaire, de Hörderlin, Goethe, Lenau, Heine, Rilke, Ady is ott voltak, hogy csak néhányat említsek a nagyok közül, akiknek szerettem volna a bőrében lenni, már ami az írást illeti. Aztán Dali! Nemcsak a képei, hanem a versei is.

Életem során alkalmam volt zenei és rajzművészeti tanulmányokba merülni. Ellestem a zeneszerzőktől és az előadóktól, hogyan kell mértéket tartani íráskor, hogy minden kép, szín, hang, szó, gondolat, pont stb. és mindaz, ami a sorok között olvasható, a helyén legyen az írásban. Hogy az olvasó fejében meg se forduljon a kérdés, mit akartam mondani (irodalomtanárok diákfaggatása, ó!), mint ahogyan Bartókot hallgatva se vetődik fel a kérdés, mi a mondanivalója. Azt érezni és ezáltal tudni kell, bármiféle magyarázat nélkül.

Gondolom, esetemben nem annyira tudásról, mint sok mindenre kiterjedő tájékozottságról lehet szó. S hogy mi késztetett az első elbeszélésem megírására? Az, ami ma is az írásra parancsol: csillapíthatatlan belső inger, konkrét dolgok megírásának kínzó kényszere, s amíg a munkához nem látok, szenvedek tőle, mint a nyűgös gyerek szűnni nem akaró visításától, földön fetrengésétől, ha valamit nem teszünk úgy, ahogyan ő akarja. A homo sapiens egyik alapvető tulajdonsága, hogy képes behelyezni magát mások világába, s ezt szívesen teszi, így éli más emberek (lények) életét, akár egyszerű pletykabeszédre fülel, akár monodrámát néz kiváló előadásban. Így az olvasó. Hát még az író! Ahány szereplője, annyi élete van egyidőben. Másként nem írhatna. Lényegében minden művészetnek, alkotásnak ez a mozgatóereje, ez az akár csak egy percre beleegyedés a szereplők, az előadók és általuk az író és a zeneszerző, a kép és közvetítésével a festő létébe. Írók, művészek, hallgatóság, műélvezők - homo viverens mindahány. Így vagyunk képesek rövid létünk alatt több életet is megélni. Isteni csoda ez, transzcendens jelenség.

A Silentium album kötetben közölt öt fejezet tulajdonképpen öt külön álló, de a szereplők élettörténetét időrendben nyomon követő novella. A Forum Könyvkiadó ezt a történetbeli szoros egybekapcsolódást kisregényként értékelte, műfaji megjelölésként ezt tüntette fel a kötet alcímében. Erre rájátszott az a szerzői szerkesztés is, hogy a kötet záró mondata ugyanaz, mint amivel a könyv kezdődik, tehát a szöveg visszatér a saját kezdetéhez. Módom volt eredetiben is olvasni az elbeszéléseket, és tudom, az első megjelentetést követően is tovább dolgozott rajtuk. Erre amiatt szánta el magát, hogy minél egységesebb könyvet adjon ki a keze alól, vagy egyébként is folyamatosan dolgozik az írásain?

- Folyamatosan dolgozom az írásaimon. A fiókban rejtező régieket sokszor átdolgozom, az újat is valamennyit legalább tízszer átírom, elveszek belőlük, hozzáadok, mígnem, akár a festő, azt mondom: Elég, mert elrontod! Egy vonással se többet! Viszont a megjelent írásokon is változtatok, ha szükségesnek látom.

Félix ükapa, Fülöp dédapa, Jusztin nagyapa, Énekes dédanya családtörténete kezdetben követhetőnek tűnik, majd a családfa lombosodásával egyre szerteágazóbbá válik, rávetül a bácskai népesség jelentős csoportjára. Ugyanakkor a család hirtelen jött szerencséjét, majd két egyhasi testvér életre szóló rivalizálását a beszélő a huszadik század első felének történelmi tablójává szélesíti, amelyen, igaz, csak a háttérben és jelzésszerűen zajlanak a sorsfordító események, a háborúk, a határmódosítások, a változó államformációkhoz tartozó pénznemek cseréje, a zsidóüldözés, ami természetesen mind kihat a családtörténet szereplőinek életére is. Ennek a folyamatosan kibontakozó családtörténetnek személyesen érintett szereplője a múltat megszégyenüléseivel és ritka felmagasztosulásaival együtt megidéző elbeszélő, aki tulajdonképpen maga köré építi a történeteket. Mennyiben olvasható a Silentium album önéletrajzi ihletésű szövegként?

- A Silentium album elsődlegesen önéletrajzi ihletésű. Amit megírtam, nagyrészt valóban megtörtént, velem, velünk, szűkebb környezetemben, nemrég, vagy a múltban. Kivéve persze a zárónovella eseményeit és a lióhanautákkal való találkozást, ez fikció ugyanis, a nevek, a hegy, a növényzet, a csigák, a tragikus végű óceánjárás, a potyautas félvér asszony mindenórás állapotával. Attól kezdve, hogy a "világszéles vízen vándorlást", majd a varázsló halálát írtam, azoknál a részeknél Liszt Halálgondolájának zongorazenéje szólt fülemben, csakhogy ott a velencei temetőbe vezetett a víziút, miközben a lélek beleolvad a végtelenbe, hogy a kozmikus lét új kategóriáját képezze. Én az óceán földi végeláthatatlanságát és a furdalásos őrült lélek mérhetetlen messzeségbe enyészését kapcsoltam egybe. Én magam vagyok az a lélek, mint ahogyan az idős Liszt azonosul a Gyászgondola második változatában az elhunyt barát, Wagner tovatűnő lelkével. Én vagyok a lióhanauták varázslója, de Mór, a hontalan tengerész, Eszter, a lepkefüttyhangú elbeszélő, Fruzsina, a hatalmas testű mesterszakács és színházalapító is, Grünberg, akit a családban nem szeretnek és akit elvisz a halálvonat, Énekes dédanyám, a szabadban éneklő, a bölcs Fülöp dédapa, aki szavára senki se hallgat, a gőgös nagyasszony és Senki Örzse, Trilla Kamilla, akinek sajátos világába már nem érnek el anyja szavai.

Erőteljes művészi adottság és tehetség, szenvedélyes alkotási ösztön szükséges ahhoz a tömörített kibontáshoz, amivel Vasagyi Mária él elbeszéléseiben; minél inkább rövidre zárja a szálakat, amennyire csak sejteti az eseményeket, annál inkább gazdagodik a kép, az összefüggések megvilágosodnak, a történetfonalak összeszálazódnak. Ez az a balladai félhomály, amiről gimnáziumi elbeszélései kapcsán tett említést. A 2002. évi Szirmai Károly Irodalmi Díjat odaítélő bizottság így értékelt: "Vasagyi Mária látomásos elbeszélései új színt jelentenek a vajdasági magyar irodalomban, egyedi módon forgalmaznak meg rendhagyó sorsokat, beleszőve e táj néprajzi jellegzetességeit is. Történelem, mitológia és a valós sors groteszkségei elegyednek a családtörténetként is olvasható szövegekben, amelyek végül is világunk reális és torz képét is megmutatják. Elbeszéléseiben Vasagyi Mária ezeddig szokatlan nyelvi eszközökkel is dolgozik, ami külön varázsa szövegeinek." Új, tehát rendhagyó világlátást fogalmaz meg történeteiben. Van ennek a kiválóra sikeredett művészi megformálásnak valami példa értékű előképe olvasmányai között, vagy egyszerűen csak olyan könyvet írt, amilyet olvasni szeretett volna?

- Nem mondhatnám, hogy példaképek bűvöletében vagy hatása alatt dolgozom. Erősebben hat rám a zene (jelenleg Ligeti György, Cage, Schönberg művei), mint bármilyen irodalmi alkotás. Inkább érvényes esetemben, hogy "olvasmányt írok magamnak", amely talán másokat is érdekel majd. Hegel, Kant, Szókratész, Platón, Nietzsche filozófiája viszont állandó olvasmányaim közé tartozik, de érdekel Popper János bölcselete is, zsenge ifjú korom óra pedig a taoizmus.

Prózaírásának két nagyon jellemző tárgymegközelítési módszere az irónia és a groteszk. Ezen elidegenítő szűrők alkalmazása által válik elbeszélhetővé a családtörténet. Így csak az írhat, akiben lobog az élet szeretete, aki az apróságokban is megleli a maga örömét, aki nem feketében látja a világot. Amennyire ismerhetem a magánéletbeli gondokkal való megterheltségét, helyzete a legkevesebb optimizmusra ad okot, illetve ha igen, akkor az az optimizmus a küzdelem felvállalásához szükséges. Honnét merít erőt az alkotó energiák táplálásához, amikor körülményei mindent elnyelő fekete lyukhoz hasonlatosan magukba szívják napi tevékenységét?

- Életszeretet lobogása? Nem éppen. Számtalanszor kerültem mélypontra, a teljes megszűnést óhajtottam olyankor. Családi adottságom viszont az erőszakosságig fokozódó kitartás. Hétéves koromban apám úgy tanított meg úszni, hogy a Ferenc-csatorna kellős közepébe dobott, mint egy kiskutyát, és én dühösen vettem tudomásul, hogy odalenn vagyok s az iszapba fúródott a testem. Amikor felszínre érve haragomban sírvafakadtam, apám felnevetett: Hát nem azt mondtad, át akarod úszni a Dunát? Hogy képzelted legyőzni azt a nagyvizet? Vagy tíz évre rá, amikor átúsztam a Dunát Kiskőszegnél, az örvényeket kerülgetve eszembe jutott, mit mondott apám. Akkor értettem meg, hogy számtalan kisebb-nagyobb veszélyt, bosszúságot kell megélnünk ahhoz, hogy az igazi nagy élményhez eljussunk.

Honnan eredeztethető a szürrealizmus iránti vonzalma?

- Főként gyermekkori élményekből eredően. Írás közben azonban nincs idő eldönteni, na most következik egy szürrealista rész. Bejön magától.

Kötetének elbeszélője a bácskai embert meghatározó jellegzetességként jegyzi a birtoklás ösztönét, ami születésétől a sírjáig végigkíséri, nem csupán a nyomorból való kilábalás reményét éltetvén lelkében, hanem egyenesen értelmet adván létének: "a juss, a föld, a mezsgye, az enyém" alapfogalmai ennek az életnek. Ilyen, tipikusan bácskai, "kígyóként sustorgó pökhendi család" az elbeszélő által megjelenített família is. A földhöz ragadt, vagyonhoz ragaszkodó család és a hozzájuk kapcsolódókkal megtörtént esetek megírása közben, noha azok olykor misztikus, mágikus feloldást nyernek, szinte népmesei fordulatokat vesznek, kitűnik, hogy Ön nagyon sok személyt ismer, rengeteg történetet hordoz magában épületekről, településekről, sorsokról egyaránt. Hol ennek az ismeretanyagnak a forrásvidéke?

- Nem annyira személyeket, mint egész sorsokat figyelek, történelmi és társadalmi és egyéb nagy horderejű változások hozadékát. Nyitott szemmel járok, de csak azt rögzítem agyamban, ami érdekel. Asszonytársaim főzőcske-tanácsai nem kötik le a figyelmemet, de ha elmondják egy-egy recept történetét, esetleg anekdotáznak mellé egy keveset, arra már felkapom a fejem. Emberismeretem is gyermekkoromba nyúlik vissza. Minél mélyebbről merítek az időben, annál inkább sikerül eltávolodnom a személyektől, a történettől, s úgy már könnyebb az írás.

Történeteiben erősen hangsúlyozott a zsidó hagyományvilág, ami összefogó, továbbvivő erőként jelenik meg, ugyanakkor egy másik vonalon pedig a zsidóság el nem fogadásában csúcsosodik ki, el egészen odáig, hogy részben egyes szereplőket a holocaust néma szemlélőjeként felelőssé tesz a részvéttelenségben, a hallgatólagos jóváhagyásban. Közvetlenül érintettnek tűnik ebben a kérdésben.

- Kisrészt genetikai, de inkább tapasztalati oka van zsidóhagyomány-tiszteletemnek. A zsidógyűlölet sajnos családomban is él, s még csak azt se mondhatom, hogy lappang. Vannak, akik helyeslik a holocaustot, ám, mivel sikertelen kísérletnek tartják, mert a zsidóság teljes kiirtása nem sikerült, nem restellik kifejezni efölötti elégedetlenségüket. Az utálkozás és a gyűlölet megnyilvánulásai, amelyeket a könyvemben leírtam, szintén családom egyik-másik ágában, szűkebb környezetemben keserítették életünket. A magyarságnak, de Európa más nemzeteinek is jelentős része még mindig nem fogja fel, nem is akarja, mi történt a zsidósággal a vészkorszakban, sőt, az utóbbi 1800 év alatt. Nemcsak az anyaországban, hanem ideát is sokkal több a zsidógyűlölő - nemcsak magyarok! -, köztük sok magát értelmiséginek tartó személy, mind gondolnánk. A gyerekeimet gyakran éri kellemetlenség, tilalom, megjegyzés, megalázás a származásuk miatt. Egyesek a magyarságuk, mások a sémi származásuk miatt orrolnak rájuk, részesítik őket hátrányos megkülönböztetésben még aprócska koruk óta. Ami pedig a részvétlenséget illeti: nem vonható felelősségre egy egész nemzet a zsidók tragédiájáért, de a nemzet egyes csoportjai és személyiségei igen. Az antiszemitizmust mindemellett úgy kell megélni, mint természetes tényt, mert amíg egyetlen egy zsidó is él a földkerekségen, addig fennáll a zsidógyűlölet szégyenteljes jelensége.

A történetek jelentős mennyiségű néprajzi anyagot mozgatnak, hol - kiválóan szerkesztett - betétekként akasztván meg a történet-mondás folytonosságát, hol pedig meseszerű, sőt, már mitikus jellegű és erejű fordulatokkal téve elviselhetőbbé a történetbe foglalt kíméletlen realitást. Hátborzongató, igazi remeklés a Mezsgyék című fejezet temető-leltára, ami nem egyéb, mint egy föld alatti családfa, amelynek ágait a birtoklásvágy tépte meg, az a vagyonosodási szándék, aminek folytán Fülöp dédapa teteme már nem kerülhetett be a családi kriptába, a gyásznép groteszk civakodása után a hozzátartozók - mint a fekete humorú neorealista filmek statisztái - elindulnak sírhelyet keresni az elhunytnak. Visszatérvén a néprajzi elemekhez, kezdve a Kőkecske történetétől a temetőfalon lelt üzenetekig, világos, hogy a valós elemek a saját (és bizonyára mások) néprajzi gyűjtéséből származnak. Ám az Efemeridák című szövegében, alapos csillagászati és navigációs előtanulmányok után a beszélő, Eszter, apja naplójának segítségével ismeretlen helyekre vezeti olvasóját, ószövetségi világvége-epizódba csöppenti, de ebben a levélből és naplóból épülő, egymás mellett elbeszélő dialógusban is érzékletes tabló rajzolódik ki a tragédiáktól pusztuló, félzsidó családról. Gondolom, ebben az esetben fiktív dokumentumokat épített a szövegbe.

- Részben saját, részben mások gyűjtéséből választottam néprajzi elemeket. Hatalmas anyag állt rendelkezésemre, vigyáznom kellett, nehogy túl sokat merítsek belőle, hiszen eszem ágában se volt néprajzi jellegű szövegeket írni. A csillagászati előtanulmányok még gyerekkoromban kezdődtek, apám ugyanis hallatlanul nagy asztronómiai tudással rendelkező szenvedélyes csillagfigyelő volt, de sokat tanultam tőle a természeti jelenségekről, az anyagban történő mozgásokról is. Az Elmo tüzéről tőle hallottam először. Persze, hogy a tünemény is szerepet kapott az átokhajó sorsában. A navigációs ismereteimet viszont olvasótermi munka előzte meg.

A kötetet záró írás, a Silentium album visszacsatol a nyitó elbeszélés kezdőmondatához, közben a beszélő végérvényesen leszámol a családi tablón megjelenőkkel, viszonylagossá téve azok valós és elbeszélésbeli életét, sorsát, számot adva az elbeszélő kényszerű kíméletlenségével, amivel a "visszafordíthatatlanul megszűnt létben létezésükkel" megbékélni nem tudó família cselekedeteit kendőzetlenül tárta az olvasó elé, tudván, hogy "elérkezett az időkön és történéseken és cselekedeteken töprengés ideje". Mintha a családregény szereplői azt mondanák: vissza az egészet, semmi se úgy történt, ahogy elmondtad. Az így kiteljesülő könyv figyelmesen szerkesztett elbeszélés-füzér, egy alakuló családregény kőkemény magja. Milyen újabb meglepetésre készül Vasagyi Mária? Folytatja a bácskai családtörténetet, vagy esetleg teljesen más irányba fordítja történeteinek folyását?

- Még Fruzsináék világában élek, ám új utakra készülődöm. Lehet, hogy indulás előtt kicsíráztatom azt a "kemény magot", amit a könyvem képez. Hiszen a családtörténet továbbszövögetése sok meglepetést tartogat számomra, a kíváncsiság pedig nem hagy nyugton. A meglepetések majd írás közben érnek, amint előbújnak a tudatalattimból vagy a tudatfelettimből vagy honnan. Két újabb, időket és tereket átszelő hosszabb prózát körvonalazok, már-már a részletek is elősejlenek. Csakhogy egyidőben nem írhatom mindhármójukat, a fruzsinást és a két újabbat, nehezen élhetnék három-négy időben és mindegyikben vagy húsz-harminc életet amellett, hogy itt, a nagyonis földi valóság sűrűjében tengetem életem s hordozom a sors által rámszabott testből folyton elvágyódó lelkem.
Lejegyezte: Fekete J. József