Gács Anna Szijj Ferenc Szuromberek királyfi című könyvéről

Ha igaz az, hogy a prózában egy jól eltalált szereplőnév már önmagában is félsiker, akkor még inkább állnia kell ennek a mesére. Vannak megszerethetetlen nevek, és vannak első hallásra rabul ejtők. Vannak üresen kongók, és vannak olyanok, melyek egy szempillantás alatt megteremtik világukat.

   
   A Szuromberek királyfit olvasva az lehet az érzésünk, hogy ha a könyv másból sem állna, csak a benne szereplő nevek, elnevezések sorolgatásából, már akkor is nyert ügye (ügyünk) lenne: a főhősök, Szuromberek és Sziromka Mária, a felhőjogi tanulmányait sajnálatos módon félbeszakító óriás, Esze Ottó, Söptei Gyula, minden barnamedvék ősatyja, a gonosz mókusfarkas, a búvárruhába öltözött berberfóka, a bantu algakertész, Tollbucsin főstábgenerális, Veszelinovics Árvácska, a bébiparadicsom, a jobb sorsra érdemes barguzinlámpa, a Peripác-tenger és végül, de nem utolsósorban a villanásnyi szerepet játszó, de számomra messze a legkedvesebb középfülű pöcesárkány ellentmondást nem tűrően léteznek, képtelenségükben plasztikusak és maguktól értetődnek. E majdnem háromszáz oldalas meseregény egyediségét és egyéniségét elsősorban tehát a névteremtés és elnevezésalkotás kivételes találékonysága és mesevilág-teremtő képessége adja; a történet, a fordulatok és tanulságok szinte mellékesnek tűnnek a nevekhez képest.
   

    Nem minthogyha Szijj Ferenc szépséges és mulatságos, sokszor édes (lásd középfülű pöcesárkány), de sosem gejl meséje nélkülözné a kalandot s a hagyományos mesei mintákat. Nem, sőt igen sokféle mesei műfajból merít: Sziromka Mária lidérckirály általi kegyetlen elrablása s a földön (sárfellegváron), vízen (mélyvíziváron) és levegőn (felhőkányaváron) keresztül vezető kiszabadításának hármas tagolása például tündérmesei ihletésű, a fejezetbeosztás és az alcímek inkább már ifjúsági kalandregényekre emlékeztetnek, a modern mesét idézi a fantasztikum bőkezű adagolása, Sziromka Mária alattvalói pedig, akik csatlakoznak Szuromberekhez a nagy kalandra - a modern műmesék másik markáns vonulatát követve -, jól ismert mai embertípusokat testesítenek meg. (Megjegyzem, a mellékszereplők karakteres esendőségéhez képest Szuromberek talán kissé halovány: a pozitív hősök arctalansága jut neki.) Kár, hogy Roskó Gábor rajzai keveset adnak vissza ebből a sokféleségből és a nevek képtelen szépségéből az amúgy igen színvonalas kiállítású könyvben. A rajzok, ha jól látom, maguk is arra tesznek kísérletet, hogy az itt és most típusait fantáziaelemekkel keverjék, s egyszerre mutassák meg e figurák és összetákolt harci eszközeik szeretetre méltó voltát és esetlenségét, de valahogy jelzésnek majd minden ábrázolás sok, elképzelési javaslatnak viszont kevés, vagy legalábbis az én szememnek kevéssé meggyőző.
   
    Ezeken a műfajokon túl Szijj Ferenc a kétesebb karriert befutott tanmeséktől és állatmese-példázatoktól sem riad vissza, ám anélkül használja fel őket, hogy tanulságok levonására vetemedne. Az egykor demokratikus, most azonban a Lidérckirály teljhatalma alatt sorvadozó Lidércország, ahol az ellenség állandó fenyegetése miatt az uralkodó nem tud az alattvalók életszínvonalának javításával foglalkozni, afféle politikai tantörténet színhelye is lehetne, ha a diktatúra földalatti ellenzéke - név szerint Zimbab, a zombi, Mameluk, a múmia, dr. Vépiné Hosszúperesztegi Róza, a vámpír és Bogár Zoli, a lószarvasbogár (a középfülű pöcesárkány politikailag sajnos teljesen felvilágosulatlan) - nem fogna első megszorongattatásakor azonnal önigazolási vallomás írásába, s általában idiotizmusa bármiben is különbözne Lidérckirály udvartartásáétól. A Szuromberek királyfi kissé szokatlan módon bevonja ugyan játékterébe (játszóterére) a politikát, de elsősorban mint a hülyeség birodalmát, melyben a csetepaték inkább a Gyaloggaloppra hajaznak, mint a helyes és a helytelen kormányzás híveinek ádáz harcára. Lidércország ellenpárja, Szabad Királyi Sziromkaország, illetve Királyi Szabad Berekország nem demokratikus, hanem idilli; ám ezt a megzavart, majd helyreálló idillt még a hőstettek véghezvitele után sem az elnyert jutalom (házasság, fele királyság vagy bármi ilyesmi) fémjelzi, hanem egész egyszerűen - s igen merészen - az önfeledt futkározás, a két főhős legkedvesebb tevékenysége. A mese tehát végeredményben nem szolgál semmiféle instrukcióval, még ha evidenciában tart is bizonyos érdemeket és értékeket: leginkább a bátorságot, a szeretetet és a barátságot, no meg a futkározás szabadságát.

    Aligha lehet egykönnyen megválaszolni, mi késztetheti az írókat arra, hogy komoly felnőtteknek szóló szövegeik után meseírásra adják a fejüket - saját szülői élményeik, egy nagyobb és nyitottabb közönség reménye vagy valami más, ki tudja. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a kritika manapság nem szokott különösebb figyelmet fordítani a mesékre az életműben (ami érdekes módon a gyerekversekre nem mindig érvényes), s a mesét, a romantika nem igazán gyermekeknek szóló hatalmas mesetermése után, legalábbis Magyarországon, nem szokás a voltaképpeni irodalmi műfajok közé sorolni, sem saját rangján foglalkozni vele. Szijj Ferenc esetében mindenképpen szembetűnik, hogy mennyire másnemű ez a könyv, mint általában a prózája. Nem pusztán amiatt, hogy ez eddigi leghosszabb szövege (bár ha az ÉS hasábjain ebben az évben közölt tárcasorozat kötetté kerekedik, talán hasonló terjedelmű lesz, mint ez, és kevésbé szűkszavú, mint korábban publikált elbeszélései), hanem mert a Szuromberek királyfi gazdagon berendezett, szereplőktől hemzsegő világa, melyben a két főszereplőn kívül mindenki állandóan beszél, mellébeszél, hozzáfűz, magyaráz, értelmez, hajtogat, ismétel (vagy pöcög, mint a középfülű pöcesárkány), köszönőviszonyban sincs felnőtt prózájának kafkaian torokszorító, lepusztult kisemberek minden irónia ellenére is felettébb komor monológjait sorakoztató dikciójával. A mesei karakterek a maguk monomániáival, változni képtelen alkatukkal, önállótlanságukkal mintha a "felnőtt" próza némelyik figurájának napfényes oldalai lennének.
   
    Ez az atmoszférikus különbség s a nyilvánvalóan eltérő közönség ugyanakkor korántsem azt jelenti, hogy a mesekönyv ne volna rendkívül nagy műgonddal és irodalmi tudatossággal megírva - ami a kortárs sikermesékről nem mindig mondható el. A Szuromberek királyfi tele van a már sokat dicsért szóalkotásokon túl is nyelvi finomságokkal és poénokkal, a félreértés, a rosszul értés szüntelenül visszaköszönő motívum és humorforrás benne. Ha ehhez hozzávesszük a mesekönyv szokatlanul nagy terjedelmét, azt, hogy a cselekményt minduntalan megszakítja valamelyik szereplő értetlenkedése, tehát az események messze nem olyan tempóban következnek egymásra, mint a mai mesék és gyerekregények többségében, akkor persze az is világos lesz, hogy élvezetéhez meglehetősen biztos olvasni (vagy szülők esetében felolvasni) tudás, illetve meseismeret szükségeltetik, szóval nem egészen kicsi gyermekeknek való olvasmány. Azoknak viszont, akiket jó korban talál meg, túl azon, hogy elbűvölően szórakoztató, mégiscsak szolgál valamiféle instrukcióval: miközben megmutatja, hogyan képes különös névmágiája révén, a mindennapokból összekotort szavak újrahasznosításával felépülni egy autonóm világ (benne a középfülű pöcesárkánnyal) - olvasni tanít, nem kisiskolás fokon. A gyerekirodalomnak erről a funkciójáról akkor sem lenne szabad megfeledkezni, ha darabjai amúgy nem nagyon remélhetik, hogy bebocsáttatnak a "nagy" irodalom szuromberkeibe.
   
*
ÉS - XLV. ÉVFOLYAM, 49. SZÁM, 2001. december 7.