Harcos Bálint: Az emlék-Petri

Az emlék-Petri

Kilencszázkilencvenegyben, tizenötévesen ismertem meg Petrit - ismeretség alatt értve itt mindazt, ami nem hús-vér személyes. Bátyámtól - aki már tudta az efféle foglalatosság iránti igényemet - hirtelen megkaptam a spenótszínű könyvet, az első összegyűjtött Petrit, és mellé Fodor Géza zsebbe való könyvét, a Petri György költészetét. Bátyámnak semmi fogalma nem volt, kiről van szó; nekem - ha lehet - még ennél is kevesebb. (De miket, kiket olvastam én akkoriban, szent Isten! Erre: nem emlékezni jobb.) Mindössze leemelte a könyvet egy bolti polcról, érdekesnek találta, gondolta, próbáljam meg. Kortárs. Soha többet nem kísérelt meg hasonlót. Ilyen horderejűt, amit még nem ismertem, többet már nem talált. De ez a szerencse és az ösztön ritka pillanata volt.
   Kell-e mondanom: Petri elsőre nagyon nem tetszett. Aztán nagyon. Nem tartható igaznak az állítás, hogy ami (elsőre, valaha) nagyon nem tetszik, az valamikor nagyon is fog: számtalan ellenpéldám van erre. Nem tetszett valami, most se tetszik, és nem látok rá bárminő jelet, hogy valaha is tetszeni fog. De ha valami nagyon nem, majd nagyon igen: azt nem veszítem el többé. - Petri azóta jelen van. Tandori mellett ő volt az - az élő apa-korabeliek közül -, aki nyelvileg és attitűdben alap-érvénnyel tudott hatni rám. (Őket már csak egy szűkebb mezsgyén tudta követni Oravecz és Tolnai.) Nyelvében a pontosságával és graciőzitásával, lepusztultságával és líraiságával; alakként az egyszeri személy szabadságával, és azzal, ahogy csak követte ezt undor, szerelem, tisztelet bárki-bármi iránt.
  

A megdöbbentő mégis az, hogy - az oly sok részeredmény, álvereség, félgyőzelem mellett - Petriből minden átjött. Nem tudom, mi volt az első pont, írásjel, szó, amellyel megnyert magának, de egy idő után egyes helyszínekről, tárgyakról sorai jutottak (és jutnak) eszembe. Ekképp: ha Duna-rakparton járok, ahol leülni nem lehet, megoldásként azóta csak a Magyarázatok nyitóvers-passzusa mutatkozik: "holott kikötőbakokra leroskad / holott sajgó lábakban / vészterhes visszerekben / ejtőzik talán rejtezik". Ha netán szűk, de nagy belmagasság szobába tévedek, lehetőség szerint fél-idegen lakásban, neve nyomban "élére-perdült-gyufásdoboz szoba" lesz, a Nagyon szerettem ezt a nőt versből: ennél pontosabban ugyanis ezt nem lehet megfogalmazni, csak ilyes álomszerű, oly meghitt térérzékeléssel. - Ez a legmagasabb, ami egy költészettel megeshet, hogy szókinccsé válik.
  

A Petri-versek akkoriban - semmiképp sem különös módon - nyaranta érték el hatásfokuk maximumát. Alapmondatok sorjázhatnának emitt. Ahogy "üvegolvasztó hőben" baktatva, nem rosszkedvűen, inkább rosszkedvet vágyva tapasztalatként jelentkeztek az effélék: "Hülyén, kábultan bolygok utcahosszat, / keresvén az elrontanivalót. / Valami aljasság, bűncselekménymegvalósítás, ilyesmi, / de ebben a rohadt melegben nem jut eszembe semmi"; távolabbról akár: "Szappanízű gyümölcseit / megérlelte bennem ez a nyár." Ismerjük.

Ismerjük.
   Álljon itt külön két nyári helyszín és időpont, melyeket az emlékezet a maga bosszantó öntörvényével kivált megőrzött. 1994 nyara Tihanyban. Délután apám, öcsém beszélgetnek a teraszon, én a dögmelegben az ágyon alvást színlelek. Valami megmagyarázhatatlan düh fog el, hogy ezt a gyalázatot el kell viselnem, hallgatnom kell az üres fecsegést, hogy mindehhez közöm van. Hogy mégis odahallgatok. Magamban a már akkor se túl kedvelt Három Sárb Ódler első szonettjét mondom, az Azt hiszikből: "Nagy ember vagyok-e? Szent vagyok-e? / És e kérdések érdekesek-e?", majd: "Vagy tartózkodjunk? Igen? Nem? S mitől? / () Szabad-e elcsevegni bármiről?", és: "Szabad-e bármit nem gondolni el? / És ha nem, ki büntet meg és mivel? / És ha szabad, ki mondja, hogy szabad? // Lehet-e soha nem igaz szavad?" stb. Ez nyilván így nem történt meg. Az emlékezet mégis egymás mellé tördelte e kettőt, a hallgatózást és e sorokat, korántsem véletlenül. Van értelm

- Egy évvel később, 1995 nyár végén egy Róma-környéki apácarend kaszárnyájában voltunk elszállásolva. Kínosan gereblyézett kertjében üldögéltem sokat. Nekem ezt most már mindig a Mi jön még? kezdőverse, a Szezonvég jelenti: "talpunk alatt vakító, friss sóder csikorog; / és hülő tündöklésben: / a poros muskátlik, piros padok". Noha sóder helyett murva volt, a pad nem volt piros, végképp nem voltak ott muskátlik.
   Mégis. Eltagadhatatlanul idetartozik még a Valami ismeretlenből az Ábránd, amely ott, és azóta is alapvers - de belőle nem az, hogy: #8220;jöjjön a megváltó sehol"; nem: csak az, hogy "készületlen s mindenre készen / üldögélek a napsütésben". Ott üldögéltem, ugye.
   Kérdés, mi volt az, ami ezt a tizenhét-tizennyolcéves-forma kamasz személyem nyűgözte? Mi volt akkor Petri titka? Legfőképp: a distancia. A távolságtartás. A Delphoi jóssal szólván: a mentesség. Végülis: a szabadság. Lett légyen szó szerelemről, hatalomról, politikáról. Aztán elegáns gőgje, undora, megvetése. Figyeljük meg. Petri sohasem frusztrált. A világot bizonyos nagyvonalúsággal kezelte. De ez a mentesség mindentől távol tartotta - vagy a végén (sajnos!) csak próbálta tartani - magát. Evégett tudott olyan nagyon pontos lenni. Nem szenvedélymentes volt, nem közönyös. Petri titka egyszeri, megismételhetetlen személyiségében van, és ez nem leírandó, nem elemezendő. Ezt akarta.
  

Legfőképp - miként már említve volt - a váratlan líraisága célzott meg, emlékszem, a lerontott, dögletes környezetben felbukkanó hirtelen tisztaság. Legyen most csupán a fizikai tisztaság. Nem a túljátszott, direkt, berímelős Napsütötte sávra gondolok; ott túlságosan is tudta, mit csinál. Inkább az olyan tiszta víz, tiszta levegő versekre, ébredésre, mosdásra, napozásra, akár hirtelen a Magyarázatokbeli Most újból, a Körülírt zuhanásból a Levegő II, a Tényleg, miért a reggel az Azt hiszikből, vagy az Örökhétfőt kezdő versek. Sorolhatnám a példákat vég nekül. Az emlék-Petri azonban különösképp őrizget egy helyet, a Valahol megvan három olvadásos-havas tél-elő-utó darabját: a Reggeli kávézást, a Februári hajnalt és a Valahol megvant. Ez utóbbinak látnunk kell a végét:

Nem, ez korábban volt,
fordulva tűnt el a
tó a fenyő mögött,
míg te leballagtál
a kőlépcsőkön,
az idény utáni hajnalokon.

(Ezután lett a kis
"ház a hóban".
A kályhában megomló
szén
vörös csendje.)

Sírig el tudnánk társalogni erről a meghitt zárójelről, és hogy a kis "ház a hóban" külön idézőjelbe van bújtatva. A hóban kis ház van, a házban kályha, a kályhában szén. Az emlék-Petri megvan.