I
ISMERŐS ÉS VADIDEGEN
?Semmi sem hullik szét olyan gyorsan, mint egy kor illata, pedig voltaképp ez fogja csak össze valamennyi részletét; és ugyanakkor hány részlet kell ahhoz, hogy ez az aura megteremtődjék!?
(Heimito von Doderer)
Számos példa: Rakovszky Zsuzsa, Térey János, Vörös István munkái bizonyítják, hogy a mai magyar lírikusok egy része a nagyobb ívű epikus formák vonzásába került. Ennek oka lehet egyrészt az a hallgatólagos műfaji hierarchia, amely a világteremtő nagy könyvet, a regényt helyezi a csúcsra, másrészt az adott szerzők pályáinak belső logikája. Mindenesetre a TÜNDÉRVÖLGY-gyel most Kukorelly Endre is a regényíró költők sorába lépett, és az új mű kétségkívül az eddigi pálya legnagyobb szabású vállalkozása. Arra a kérdésre, hogy milyen értelemben tekinthető összegző munkának, annak függvényében lehet választ adni, hogy milyen mértékben kapcsoljuk a lírai művekhez, illetve hogy milyen mértékben származtatjuk a lírai művek sajátos gondolkodásmódjából és szövegkezeléséből a regény gondolkodásmódját és szövegkezelését. Izgalmas értelmezési szempont lehet, hogy a TÜNDÉRVÖLGY milyen mértékben haladja meg ? írja fölül, dolgozza a saját előtörténetévé ? a lírai művek teljesítményét: vajon az ott felhalmozott poétikai lehetőségek kiteljesítését viszi-e véghez, vagy sokkal inkább a Kukorelly-líra mellett van a helye, a versek problémafelvetéséből és költői eljárásaiból jócskán építkező, de mindezeket az eljárásokat egészen más célra használó, merőben új közegbe helyező műként. Jómagam inkább az utóbbi nézőpont felé hajlok, és amikor a lírai munkák bizonyos jellegzetességei felől igyekszem megközelíteni a kötetet, hangsúlyozottan szem előtt kívánom tartani a belső címlapon, mindjárt a cím alatt található műfaj-meghatározás igénybejelentését, miszerint a TÜNDÉRVÖLGY: regény, s mint ilyen egyértelműen valamiféle nagystruktúra létrejöttére irányul.
A TÜNDÉRVÖLGY önéletrajzi jellegű, egyes szám első személyű mű, ahol az elbeszélő a felnőttkorból visszatekintve kiskamasz- és ifjúkori emlékeit eleveníti föl. A helyszín többnyire az érett Kádár-korszak Magyarországa. Az emlékezés folyamata mozaikszerű, sem időbeli, sem a teljes művön végighúzódó logikai rendet nem követ. Az önéletrajziság efféle ?szétszórása? sajátos erővonalakat hoz létre a regény világán belül. Az elbeszélt események folyamatos mozgását, fortyogását szigorú külső forma ellenpontozza, kilenc fejezet, mindegyik szintén kilenc részre osztva. Ez azonban jobbára váz marad: annak az erőfeszítésnek a jele, ahogyan az elbeszélő igyekszik rendet teremteni a rendetlenségben, keretek közé szorítani az emlékezet uralhatatlan és strukturálatlan működését. Mindaz, amit és ahogyan leír, ?pusztán az emlékezettől függ. És mitől függ az emlékezet?? (155.)
Mindez a Kukorelly lírai munkáival kapcsolatban felvetődött időtlenség fogalmának új aspektusát is magával hozza. A TÜNDÉRVÖLGY-ben nem működnek dramatikus struktúrák vagy sablonok: ?Nemigen emlékszem, nyaraltam, utazgattam, nincs történet.? (20.) ?Egy történet van. Tele, üres. Teli és üres. Tele üres helyekkel? ? amelyeket adott, esetenként újra és újra előszedett elemekkel igyekszik betölteni az elbeszélő. (343.) Az emlékezet működését ennélfogva a tautológia irányítja, mint ahogy pár oldallal később be is jelenti: ?Lesz olyan, amit többször is összeszedek, máshogy nem megy.? (346.) Ez az időtlenség érzékletesen idézi meg a kor mozdulatlanságát, ugyanakkor ezen a ponton némiképp veszélyes játékot űz a szerző: amikor ugyanazok a történetek, események többször is felbukkannak, méghozzá ugyanabban a formában, tehát az ismétlődés ténye nem változtat rajtuk, nem helyezi őket más fénytörésbe, akkor akár az olvasó türelme is kockán forog. Lehet, hogy a regényben nincs Julien Sorel, csak mondatok vannak, de az olvasó mégsem csupán mondatokra kíváncsi.
Persze az is előfordul, hogy az újra és újra megjelenő motívumok szerepe egy ponton váratlan fordulatot vesz. Ilyen például a földrengés motívuma, amely a kezdőjelenettől fogva szinte az egész regényen végighúzódik, hogy aztán a 348. oldalon, amikor az elbeszélő kisfiúnak a leckét kell bebifláznia, a következő, egyszerre bornírtan iskolás és az adott összefüggésben erőteljesen költői mondat formájában kerüljön elő: ?Miért alkalmasak a földrengéshullámok a Föld mélyének kutatására.? Vagy ilyen a felláció motívuma, ami a nőkkel való kapcsolat már-már meghökkentő gyakorisággal visszatérő eleme. Aztán a regény vége felé az elbeszélő az iskolai mosdóban észrevétlen szemtanúja lesz a fizikatanár pedofíliájának: a motívum pervertálódik, és ezáltal visszamenőleg is más helyi értékre tesz szert. Ezek azok a momentumok, amikor a tautologikus szerkesztésmód egy-egy váratlan fordulattal képes új tartalmakat magába emelni. Számos esetben azonban mindez elmarad, és ugyanazokat a történeteket-történetfoszlányokat olvassuk többször egymás után, némi megrökönyödéssel.
Az időtlenség érzetét kelti az is, hogy a regénybeli figurák voltaképpen nem változnak, az elbeszélői tekintet egyfajta statikus állapotban vagy szerepben rögzíti őket. Az elbeszélő nem árul zsákbamacskát: ?Amire visszaemlékszem, azt előbb még ki kell találnom? ? jelenti ki. (39.) A regény teljes világa ennek a nézőpontnak van alárendelve, amely, Márton László találó megfigyelése szerint, tulajdonképpen két nézőpont: a regénybeli kiskamaszé, illetve a rá
visszapillantó felnőtté. (FOLYAMATOS MECCS. Magyar Narancs, 2003/27.) Az így létrejövő, erősen tárgyias viszony nem engedi, hogy a szereplők egyéniségekként jelenhessenek meg. C., a női ?főszereplő? nem egy személy, hanem több nőből összeálló figura, ha úgy tetszik: ?a nők?. A gyerekkori játszótársak szintén mindvégig idegenek maradnak: ?velük játszom, velük nem beszélgetek. Hanem futballozunk. [...] Van, akinek nem is tudom a rendes nevét, a legtöbbnek nem.? (65.)
Egyfajta távolságtartó, fürkész pillantás irányul az apa alakjára is. A világháborúból hadisebesültként hazatérő, majd leszerelő katonatiszt, aki magába zárkózva, mintegy belső száműzetésben éli az életét, a fiú hangosan soha fel nem tett kérdéseinek a kereszttüzében áll. ?Leszerelt, nem civil. Hogy úgy mondjam. Valamilyen értelemben? (99.) ? állapítja meg a fiú, aki ezt a bizonyos értelmet igyekszik megvagy felfejteni. Az apa figurája zárkózottságból és megközelíthetetlenségből épül fel, fontos döntéseinek a motívumairól nem nyilatkozik, és szemmel láthatóan túl van élete minden fontos eseményén. Hivatali teendők, kertészkedés a hétvégi telken ? miközben a fiú hiába kutatja az autonóm én kialakításának a mintáit. Nincs köztük valódi kapcsolat, párbeszéd, eltekintve talán a könyvek nyújtotta szemérmes kapcsolattól: az apa hozza haza az ifjúsági regényeket a könyvtárból a fia számára, és felolvas neki a WINNETOU-ból.
?Ha beszélek az apámhoz, hozzá tartozom? ? szögezi le a fiú, mivel a beszélgetés teremti meg a valódi kapcsolatok lehetőségét: ?szeretetvágyat és szeretetet gyárt. Szeretet-gyár?. (364.) Mindehhez képest a regény formája monológ, és ez a formai vonás egyszerre teremti meg és hordozza magában a TÜNDÉRVÖLGY immanens tragikumát, a főhős magányának eleve meghatározott kereteit. Ebből az ürességből zeng vissza a kérdés: ?Nem folyton másvalaki tekintetébe kapaszkodom?? (362.), némileg reménytelen és kétségbeesett hangfekvésben. Ezt az egzisztenciális reménytelenséget erősíthetik a női ?főhősre?, C.-re vonatkozó részek. Az ő több személyből összegyúrt, mégis arctalan figurájában a női nemhez fűződő, végletesen tárgyias viszony testesül meg: ?Nőkkel pedig nem is tudom, hogy beszélgetek-e. Hogy amikor beszélgetek, ahhoz a nőhöz való viszonyom nem szűnik-e meg magától.? (363.) A monologikus elbeszélői világteremtés önmagán kívül semmilyen más személyiséget nem enged érvényesülni vagy egyáltalán megjelenni. Mindez azonban nem csupán formai vonása, hanem egyben tárgya, központi problémája, generátora is a regénynek.
Ebből a szempontból különösen érdekes LevTolsztoj CSALÁDI BOLDOGSÁG-ának a következetesen végigvezetett motívuma. A Tolsztoj-mű tematikailag nem, inkább csak a címében jelölt fogalom alakjában kerül elő Kukorelly Endre regényében. Ugyanakkor a regény bizonyos értelemben mintha a CSALÁDI BOLDOGSÁG inverze volna: a TÜNDÉRVÖLGY, szemben Tolsztoj remekművének a női nézőpontot monológformában megkonstruáló lélektani bravúrjával, nem ismer női szemszöget, a testi megközelíthetőségen kívül nem vázol fel másfajta ? akár ellenséges vagy feszült ? viszonyt. És nem ismer fejlődést, nem ismeri a személyiség kibontakozásának, felépülésének a drámáját ? szintén csak ellentétben a paratextusként megidézett szövegekkel, a Tolsztoj-művel vagy Kierkegaard VAGY-VAGY-ával. A nevelődési regény árnyéka azonban mégis rávetül a TÜNDÉR VÖLGY-re.
Arról, hogy a TÜNDÉRVÖLGY olvasható-e nevelődési regényként, már az eddigi, közvetlenül a kötet megjelenését követő recepcióban is eltérő álláspontok bontakoztak ki. Márton László fent említett kritikájában azt mondja, hogy nem a fejlődés vagy a nevelődés íve határozza meg a szerkezetet, mivel a regényben nincs fejlődés, nincs mozgás: ?a határtalannak bizonyuló elbeszélői szubjektum nem hajlandó önmagát önmaga tárgyává alakítani, s így az elbeszélői pillanatot is határtalanná tágítja?. Ez a megállapítás Dérczy Péter olvasatával száll vitába, amely szerint a TÜNDÉRVÖLGY egyszerre családregény, szerelmes regény és nevelődési regény is. (A TELJESSÉG VÁGYA AVAGY HARMONIA PRAESTABILITA. ÉS, 2003. május 16.) Dérczy állítása szerint a felnőttkor ?felől nézve jelennek meg visszaemlékezésszerűen a múlt, a történettöredékek eseményei, alakjai, kijelölve így bizonyos útját az önmegértésnek és az önmegalkotásnak?.
Véleményem szerint a TÜNDÉRVÖLGY fő színtere épp ez a ?bizonyos út?, pontosabban úttalanság. A nevelődési regény teleologikus struktúrájából mindössze az elmozdulás vágya vagy kényszere marad meg, miközben a környezet mozdulatlanságra, egy helyben toporgásra kényszeríti a hőst. A közelebbi család magatartása olyan tartást és olyan formákat sugall, amelyek a következő generáció számára részben vonzók ugyan, de továbbvihetetlennek bizonyulnak, részben pedig ? mint például a bridzsparti közben folyó kommunistázás és zsidózás ? értelmezhetetlenek. A tét valóban a nevelődési regények voltaképpeni tétje, az énné válás, a probléma pedig nem kevesebb, mint a többiek ? a minták, a formák, a kapcsolatok ? hiánya. A család és a családtól szintén bizonyos távolságot tartó apa ebben a (részben nyilván politikai gyökerű) hallgatásban közös nevezőre kerül: ?Nem direkt elfelejteni, csupán nem beszélni, nem megbeszélni, szemérmesen, mégis flottul működő családi stratégia, nincs persze kimondva. Látszik rajtuk a mély meggyőződés, nem illik föltétlen a dolgokat agyonbeszélni, eltűnnek azok úgyis maguktól. El is tűnnek. Királyi út a felejtés...? (158.)
A Kádár-rendszer által felkínált kompromisszum, illetve a korszak ebből (is) következő kollektív amnéziája páratlanul erős színekkel jelenik meg a könyvben. Ennek az ábrázolásnak meglátásom szerint az a legfőbb erénye, hogy a dolognak nem a politikai vetülete kerül előtérbe, tehát nem a közhatalom válik a konfliktus fő tétjévé, hanem a mérleg másik serpenyőjébe kerülő magánboldogság. Kukorelly a kádári kiegyezés hazug mivoltát a magánszféra részleges, elvileg nyereségként elkönyvelt autonómiájának az elégtelenségén demonstrálja ? noha a regény ezt a politikai olvasatot közvetlenül nem teszi a témájává, csupán megteremti ennek az értelmezésnek a kereteit: ?Titkos, hosszan kitartó, lelassult anyag, lassú méz, [...] erős formák, erős határok is, kívül pedig a nem mihozzánk tartozó, veszélyes, lehet, hogy nem is annyira veszélyes részek. Lejárt a hét, szombaton kihéveznek a szüleim, anyukám a szomszédban barátnőzik, apám fekszik a nyugágyba, úgy, hogy a diófa ne vessen árnyékot rá. Kész, nem kell más, becsukta a szemét, látszott rajta, hogy így megfelel neki. [...] Belül, befelé, lehunyt szem, nem várt semmit.? (275.)
A nevelődési regény tétje ez esetben a Bildung elmaradása, illetve lehetetlensége. ?Nem mondott semmit, nem emlékszem, hogy bármit komolyan megbeszélt volna velem? ? olvassuk az apával kapcsolatban (276.), majd innen jutunk el a kiábrándító következtetésig: ?Nem nagyjából, hanem egészen feladta, és látszott rajta, hogy megfelel neki, jó így, könnyű, hogy édes íz feladni.? (277.) Hogy mi következik mindebből a nevelődésre nézve? ?Valamivel érdekesebb, hogy én miért maradtam itthon. Fogalmam sincs, őszintén szólva. A szörnyen rossz, hiányos, a szeretet ingoványára alapozó neveltetés miatt. Nem mozdulni, nem kiszakadni, az érzelmektől ilyen erősen megbabonázva, a kilátástalanság óriáskígyójától bűvölten. Ahogy attól a bizonyos ellustító családi boldogságtól feloldódik, aminek ellenállnál, boldogan semmibe veheted, mert semmi az, amiben vagy.? (278., kiemelés az eredetiben.)
Kukorelly Endre az én megalkotásának eleve adott kudarcát ? mely a szoros logikai kapcsolatban áll a tautologikus szerkesztésmóddal ? mégis képes diadalra fordítani. A regényből dől a kor illata, ez az áporodott, ismerős illat. Megdöbbentő felfedezés volt számomra, hogy, noha a saját kiskamaszkoromat két évtized választja el a szerzőétől, minden mozzanat ismerősnek tűnt. Nem csupán az idő eltöltésének strukturális azonosságaira gondolok (habár ebben a tekintetben is a kulturális szocializáció figyelemre méltó azonosságai figyelhetők meg: ?Kijövök, körülnézek, némi szédülés, nulla lovagkor, gyorsan vissza. Otthagyom, megyek a boltba, ebédeltünk, mindez aránytalanul nehezen sikerül, túl érdes felület, kora reggeltől belesüllyedek a könyvembe, nincs kedvem kikerülni onnan. Szinte azonnal délután lesz, egybeáll az egész. Úgy látszik, kihasználtam a szünidőt, de mire.? ? 272.), hanem sokkal inkább arra az értelmezési és alkalmazkodási kényszerre, amely talán nem generáció-, hanem korszakfüggő lehetett: ?Ami történik velem, a helyzetnek, amibe kerülök, nincs köze ahhoz, amit csinálok. Nem csinálok semmit. Hanem létezik bizonyosfajta rend, és azzal foglalkozom, hogy nem tudom, mi az, nem is kerülgetem, inkább, amikor lehet, nem figyelek oda. [...] Nem fogom fel, mi működteti, mindenesetre működik, én meg úgyis azt teszem, amit a többi.? (100?101.)
Nem kifejezetten szociológia, szociográfiai vagy bármiféle korfestő hűségről van szó, ugyanakkor Kukorellynek mégis sikerült a mondatokból összeraknia egy ?ismerős és vadidegen? világot. Ez a kifejezés a regény 267. oldalán található, és nem lehet eldönteni, mire vonatkozik: a Budapest utcáin bóklászó hülye lányra vagy magára a városra. A legvalószínűbb megoldás az, hogy mindkettőre. A TÜNDÉRVÖLGY-ről sem mondható el, hogy egy korszak vagy egy világ pontos rajza, esetleg tablója volna, de az, ami egy ilyen tabló esetében a legfontosabb, maga az atmoszféra, pontos és érzéki módon jelenik meg benne. Ismét viszszajutottunk oda, ahonnan elindultunk: a költőiség kérdéséhez. Amennyiben oda a regény enciklopédikus teljessége, Kukorelly a formátlan, tautologikus, töredezett nyelvhasználat költőisége által teremt valami nagyon hasonló, lényegében azzal egyenértékű totalitást. Gyanúm szerint a TÜNDÉRVÖLGY akár még abban is segítségünkre lehet, hogy végre felhagyjunk a mimézis fogalmának szitokszóként való használatával.
Keresztesi József
