Az írónő legújabb regénye az életmű nyíltan önéletrajzi vonulatához tartozik, az elbeszélő gyerek- és ifjúkorát meséli el. A korábbi hasonló művekhez képest lényeges különbség a szülők által örökbe fogadott Cili föltűnése. Az ő alakja és története új távlatokat ad a ? például az Ókútból ismert ? rendhagyó családi élet és a két háború közötti debreceni világ ábrázolásának. A Zentáról menekült ?trianoni árva? szerepeltetése történelem és személyes sors szoros összefüggéseire is rámutat. Abból a tényből pedig, hogy Cili hiányzott a korábbi hasonló írásokból, könnyen belátható, hogy Szabó Magda számára az önéletrajzi jelleg nem jelent dokumentumszerű pontosságot. Ám a Für Elise nemcsak a korábbi művekhez kapcsolódik (az önéletrajziakhoz jellegében, számos egyébhez pedig azáltal, hogy megemlítődnek a kötetben), hanem egy elkövetkező könyvhöz is: a fülszövegben az írónő a regény folytatását ígéri. A már megjelent kötet által bemutatott időszak az elbeszélő születésekor, 1917-ben indul, és érettségije után zárul. A tervek szerint a második rész 1939-ig fogja követni az életutat. Talán ez a lezáratlanság teszi egyszerre zavarba ejtően és varázslatosan lebegővé a regény számos mozzanatát. Sok előreutalásról nem derül ki, hogy igazából mire vonatkozik, a ?hallgatás pecsétjének? ígért feltörése legföljebb nagyon érintőlegesen tár föl eddig rejtegetett titkokat, és a cím jelentése és jelentősége is ? lényegében ? homályban marad. A homály ugyan részben eloszlatható, de ebben keveset segítenek az általános megfontolások. Mondhatjuk például, hogy a címként kiemelt Beethoven- darab a Szabó Magda-i életmű egyik alapvonására utal: egyszerre klaszszikus értékű és közkedvelt. Az értelmezést azonban mindenki csak saját maga számára végezheti el. A fülszövegben ír erről a szerző: ?Anyám szerint az emberiség milliárd és milliárd Eliséből áll, s mindegyikük kihallhatja Elise dalából a neki szóló személyes üzenetet, kérdést vagy utasítást, ami Elisének, annak az eredetinek is mondott valamit, de mond nekünk is, mindenkinek közülünk. [?] hadd ajánljam eddig fel sosem tárt esztendőim végre rögzített történetét az Ismeretlen Olvasónak. Hallja ki csak ő is Elise szövegtelen dallamából a neki szóló üzenetet.?
A regénybe sűrített, ritmusával és gazdagságával sodróan élvezetes életanyag könnyen kizökkenti az öntudatosodni kívánó értelmezést a megszokott összefüggések keresésekor. Nincs egyértelmű logikája a vezérmotívumok, irodalmi és mitológiai utalások, jellemzések hálózatának. A regény által folyamatosan felkínált értelmezéslehetőségek hol gyengítik, hol erősítik egymást, az olvasót jelentésadásra késztetik, de nem zárják rövidre a műben megelevenedő világ életszerűségét.
Érdemes a regény néhány kulcsszavát és motívumát megvizsgálni, mert fontos vonatkozásokra hívják fel a figyelmet, bár nem rajzolnak ki egyértelmű rendszert. A szerző feltűnő gyakorisággal emlegeti a sorsot (a Párkákat, Anankét, a végzetet) és a színházat, szerepjátszást. Kevésbé meghatározó, de egyes jelenségek megítélésében visszatérő kifejezés azok ?vállalhatósága?. Több szereplőnek (apjának, Cilinek, egy osztálytársának) van ellenállhatatlan, ?mitológiai kisugárzása?. A klasszikus műveltség, azon belül is elsősorban az irodalom pedig állandó világértelmezési mintát ad az elbeszélőnek.
A sors irányítja a szereplők életét. Az elbeszélő és Cili két különféle viszonyulást testesít meg az életüket meghatározó erővel szemben. Cilit az ?elsődleges jóság?, a szeretet, a belenyugvó passzivitás jellemzi, a fiatal Magdolnát a műveltség, a képzelet, az alkotó aktivitás. Cili biedermeier jelenség (biedermeier ágyat is kap ajándékba!), mindenki azonnal megszereti, Magdolna állandóan összeütközésbe kerül a családon kívüli nevelőivel, bár akadályozói mellett mindig föltűnnek a ? meselogika szerint elvárható ? segítők is. Cili boldogtalan lesz, és korán meghal, Magdolna viszont értelmezni és alakítani tudja a sorsát műveltsége és alkotó képzelete segítségével. A regény azt sugallja, hogy a vágy és a képzelet ki tud lépni a sors szabta merev keretek közül, legalábbis tartalommal tölti meg ezeket a kereteket. Mind a keretek, mind a tartalom mibenlétének és alakíthatóságának felismerésében segít az elbeszélő szokatlan műveltsége. Az antik mítoszok, a mesék, az irodalmi művek mintául szolgálnak az archetipikus helyzetek felismeréséhez, a helyzetek jelentéssel való megtöltéséhez. A történetek folyamatos átfogalmazása, az otthoni színielőadások és az életben játszott szerepek ezeket a felismeréseket bontakoztatják ki. Több mellékesnek ható utalás, például a Szózat előnyben részesítése is Magdolna sorsalakító elszántságát demonstrálja: ?a Szózat az én valódi kedvencem, rendületlenül utasításával, a Himnusz tőlem, a személytől nem kér semmit, odaenged Isten kegyelmének.?
A felemlegetett nevek és művek három irodalom ? a latin, a magyar és a német ? teljességet sugalló kánonát rajzolják ki, valamint a korszakos jelentőségű vagy stílusteremtő alkotókat idézik meg (Homéroszt, Shakespeare-t, Tolsztojt, illetve a dekadens Oscar Wilde-ot, a nőíró Brontëkat) és a népszerű irodalom nagyságait (Karl Mayt és az Elfújta a szél szerzőjét).
A rendkívüli kisugárzású emberekben egy-egy őselv képes a sors, a körülmények logikája fölé emelkedni: Ciliben a jóság és a becsület; az apában ?valami alapvető, hihetetlen emberi tisztaság?, ?alapvető emberi jósága és ártatlansága úgy sugárzott, mint az elemek?; az osztálytárs ?Pálma meg sose tanul semmit, de mitológiai kisugárzása még a kisasszonygyár szigorát is megbénítja, műveletlen, az is marad, nem okos, csak elbűvölő, mint egy ókori istennő, egy Ceres, föld és pokol látogatója, a tavaszi szél, valami élet a tudományosan steril falak közt?. Ezek a nagy kisugárzású emberek azonban az adott világban sérülékenyek, hamar boldogtalanná válnak.
Ha más-más módon is, de mind a passzív, mind az aktív alakok számára az érzelmek felfokozottsága jelent kiutat a sors személyiségrontó meghatározottságából és végességéből. Az erős érzelmi töltetű kifejezések (téboly, gonosz, áldás, átok stb.) és a nagy energiájú, kiélezett helyzetek gyakorisága jelzi, hogy az elbeszélő számára az igazi életet mindenekelőtt a személyiséget megmozgató, kiteljesedni késztető érzelmek jelentik. A belső értékeket, értelmet és érzelmet összefogó események, szövegek, jelenségek bizonyulnak ?vállalhatónak?: ?értelmes lelkész beszélt érzelmeinkig ható, vállalható, munkára késztető, szorgalomra intő szöveget?; ?amilyen sikerült a fiúcserkészek indulója, olyan vállalhatatlan a mi himnuszunk?; ?ha Dódi nem ért valamit, nem vállalja, vagy azonnal átírja színdarabbá?. Néha nemcsak a silányság, hanem a túlzott érték is szétzilálhatja a személyiséget, vállalhatatlan: ?Cili ezen az estén olyan vállalhatatlanul szép, olyan búzatábla szőke, olyan kék szemű, mindene tökéletes.? A személyiség egészéhez kapcsolódó érzelmekben valami örökkévaló villan föl az elbeszélő számára, és ez az élmény alapozza meg művészetfelfogását is: ?ma már tudom, nem az indított el későbbi utamon [?], hanem a felismerés, hogy van érzés, ami örökké megmarad, de csak a művészet segítségével rögzíthető.?
Mindezt a mitikus és archetipikus merítésű modellt kiegészíti ? bizonyos beállítottságú olvasók esetében akár ki is szoríthatja ? a szintén hangsúlyos lélektani és történelmi-társadalmi motiválás. Hiszen mítoszi léptéket sugallnak a történelmi események is (világháború, országcsonkítás), archetipikus élményekhez vezethetnek az ösztönök, az átöröklés homályos mozdulásai, a felfokozott érzelmi töltetet indokolja a megidézett életkor és az emlékezés elégikussága. A pusztán racionális magyarázatokat azonban szétzilálja a stílus és a szerkezet csapongása. A többértelmű megfogalmazások, a jelen és a múlt között villódzó, az előre- és visszautalások homályosságával nemegyszer elbizonytalanító elbeszélés nem engedi eluralkodni sem a racionalitást, sem az elégikusságot. Ebben a közegben még a ? ritkán, de előforduló ? nyelvi és elbeszélői hibák sem válnak túlzottan zavaróvá. (Az előbbire példa a ?rajtaveszett az akción? és a ?valami nem tisztázott? kifejezés ? ?rajtavesztett? és ?nincs tisztázva? helyett ?, az utóbbira Babits előzmények nélküli odarángatása a 10. fejezet végére: ?Csak nagyon fiatal tud olyan eszementen boldog és boldogtalan lenni, mint akkor én voltam. Babits persze tudta ezt is, a tavasz, az évszakbeli meg az életkori tavasz kiszolgáltatott, tanácstalan szomorúságát.?)
Az idősíkokat folyamatosan váltogató elbeszélés az elbeszélői tudatot is előtérbe állítja. Szabó Magda, egyik tanulmánya szerint, ezt tekinti a modern regény lényegének: ?az új regények a szubjektív időt ábrázolják?, hősük ?az emberi tudat, emlékképeivel, érzelmi intenzitásával, előre- és hátracikázó gondolataival?. A regény utalásainak tükrében a személyes tudat azért abszolutizálható, mert képes benne megjelenni a világ teljessége, az idősíkok tudatbeli egyidejűsége a mítoszi, isteni teljes időt is megjeleníti. (Ennek fényében árnyalható például a mesélőnek az a kifejezése, hogy ?Isten, aki az én lelkemben él?.) Innen szemlélve az egyes szereplők csak az egységes tudat különböző megnyilvánulásai. Erre is számtalan utalás van a műben. Leginkább Magdolna és Cili esetében tűnik fel, hogy egy személyiség két, ellentétességében összetartozó oldaláról lehet szó, de például a családi átöröklés, folyamatosság emlegetése is ? többek között ? erre hívja fel a figyelmet. A tudatelemek személyes átéltsége fontosabbnak bizonyul, mint külszíni helyessége, ezért van igaza a regényben például a kislány Magdolnának, aki, a hittanító vénkisasszonyokat megbotránkoztatva, Jézust a hortobágyi halgazdaságba képzeli.
A mű általánosan értelmezhető, átfogó hatású szervezőelveit lépten-nyomon az értelmezés kereteit szétfeszítő, a szöveget azonban gazdagító, talányossá tevő motívumok és témák kísérik. A szereplők nagy részének hasadtlelkűsége Tímár Mihály és a Kékszakállú alakjának fényébe vonva lerázza magáról a készenlétben tartott társadalom-lélektani közhelyeket. Még jellemzőbb az a háromszögtörténet, amelyben a tanár, a tanárnő és a diáklány viszonya a nevek révén (Ágoston András, Adél, ?Csinszka-fejű?) Adyhoz kapcsolódik, de ennek jelentősége homályban marad, ráadásul egyfajta rózsaszimbolika is kíséri a történetet (Adél ?fagyott rózsaszál?, ?Csinszka? ?lépte nyomán nem rózsa, de tüske fakad?, a tanár és a diáklány ?vadrózsasátor alatt? csókolóznak). A jelentésadás alól kibújó részek nem bosszúságok, hanem ingerlő kihívást jelentenek az olvasó számára. Hiszen lehet, nem is kell mindenben általánosítható értelmet keresni. A személyes jelentőség pedig talán csak abban áll, hogy a sors forgandóságait, a csalódások ?előhalálait? úgy éljük meg, hogy felkészülve fogadhassuk az igazit: ?átszenvedett előhalálaid menynyei üzenetek [?] Ne csapásként értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem ?elő?, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés.?
