Jhumpa Lahiri az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi ígérete. Az 1967-ben Londonban született szerzőnő debütáló novelláskötete 1999-ben jelent meg, s már ekkor díjeső hullott a fejére. Megkapta a Pulitzer-díjat, a New Yorker elsőkönyveseknek alapított díját és a PEN Hemingway-díját. Elbeszéléseit közölték A LEGJOBB AMERIKAI NOVELLÁK című kötetben, valamint O. Henry-díjra is jelölték.
A díjeső nem csupán Lahiri rendkívüli tehetségét ismeri el, hanem azt az érdeklődést is jelzi, amely manapság a szerző alaptémáját, a Nyugaton boldogulni igyekvő indiaiak sorsát körülveszi (de mondhatnánk kínaiakat, afrikaiakat, sőt akár magyarokat is, hiszen jól tudjuk, hány millió honfitársunk kereste egy életen át a hazai ízeket, őrizte foggal-körömmel anakronisztikusnak tűnő szokásait odaát, az Újvilágban). Sokan foglalkoznak ezzel a témával, többnyire azok, akik maguk is megszenvedték az emigránslét keserveit. Elég, ha csak Salman Rushdie-ra utalok itt, akit KELET, NYUGAT című könyvének novelláiban és több regényében is rögeszmésen foglalkoztat ez a helyzet, vagy Lahiri földijére, a szintén bengáli Amit Chaudhurira, aki ugyancsak sokszor érinti a témát. Az ő hőseik egytől egyig indiaiak, első vagy második generációs bevándorlók, ösztöndíjasok, feleségek, akik többkevesebb sikerrel keresik helyüket egy számukra szinte teljességgel idegen világban, Anglia vagy ? még inkább ? Amerika olvasztótégelyében.
Hiszen lássuk csak A BAJTOLMÁCS (INTERPRETER OF MALADIES) című kötet novelláit, melyeknek csupán töredéke hagyja említetlenül ezt a sorsot. Az IDŐSZAKOS ÁRAMSZÜNET (A TEMPORARY MATTER) fiatal házaspárja az esténként rájuk köszöntő néhány órás áramszünet hatására ébred rá, hogy jellegzetesnek vélt amerikai életük csupán rutinlét. Az AMIKOR MR. PIRZADA HOZZÁNK JÁRT VACSORÁZNI (WHEN MR. PIRZADA CAME TO DINE) című novellában egy kislány meséli el Mr. Pirzada, a pakisztáni ösztöndíjas történetét, aki még Kelet-Pakisztánból jött el, hátrahagyva feleségét és hét lányát, majd egy új országba, Bangladesbe tért vissza.
A kötet címadó novellája, A BAJTOLMÁCS a könyv egyik legszebb darabja. Főhőse, Mr. Kapászí, aki tolmácsolással és idegenvezetéssel keresi a kenyerét Kalkuttában, egy amerikai családot kalauzol el a konáraki Naptemplomhoz. A családfő Amerikában élő indiai, de felesége és gyermekei igazi amerikaiak. Mr. Kapászí boldogtalan házasságban él, s mivel az amerikai asszony bevallja neki, hogy egyik gyereke nem a férjétől van, úgy érzi, az asszony vonzódik hozzá, s az ő révén talán Amerikába menekülhet házsártos felesége elől. Végül azonban keservesen csalódik, hiszen az asszony csak azért avatta a bizalmába éppen őt, mert mást nem talált, akinek kiönthette volna a lelkét.
A SZEXI című novella ismét Amerikában játszódik. Főszereplője indiai lány, aki időnként egy barátnője fiára vigyáz, s a fiúval folytatott beszélgetései döbbentik rá, hogy szerelmi kapcsolata üres és semmitmondó. A MRS. SEN alaphelyzete szintén a gyerekfelügyelet, csak itt egy amerikai kisfiút bíz egyedül élő anyja délutánonként egy indiai vendégprofesszor feleségének a gondjaira. Ismét két idegen világ találkozik össze, a kisfiú érdeklődve figyeli, ahogy Mrs. Sen az amerikai házban megpróbálja megőrizni Indiát s az indiai szokásokat, ami végül természetesen kudarcba fullad, s az asszony összeroppan.
Az ÁLDOTT E HÁZ (THIS BLESSED HOUSE) talán a kötet legmulatságosabb darabja. Fiatal hindu házaspár költözik egy amerikai házba, ahol az asszony egyre-másra keresztény relikviákat (feszületet, rózsafüzért, Krisztus-képet) talál, s ezeket mind a kandallón helyezi el, akár egy oltáron. Férje nem érti s ellenzi ezt a buzgalmat, de a nő mintha így azonosulna lassan a házzal, a környezetével, Amerikával. A kötet utolsó novellája, A HARMADIK ÉS UTOL SÓ KONTINENS (THE THIRD AND FINAL CONTINENT) mintegy összefoglalását adja az emigránslétnek. Főhőse elmeséli, miképp válik indiaiból lassan amerikaivá úgy, hogy előbb Londonban, majd Amerikában küzd az önálló egzisztencia megteremtéséért.
A Holmi figyelmes olvasója mostanra nyilván ráébredt, hogy az elmúlt években e novelláskötet darabjai közül kettőt, sőt egy másutt megjelent elbeszéléssel együtt (KINEK MI KÖZE HOZZÁ? ? NOBODY?S BUSINESS, in: THE BEST AMERICAN SHORT STORIES, 2002) hármat is olvashatott magyarul kedvenc folyóiratának hasábjain, s ezekből képet alkothatott arról, milyen pompás novellista Jhumpa Lahiri. Sok kritikus várta ezek után szkeptikusan az első regényt, mely A NÉVROKON (THE NAMESAKE) címmel 2003-ban jelent meg, és minden szkepszist azonnal eloszlatott. Mert bár a művön látszik a novellista-alapállás (ezért közölhetünk most itt egy önmagában is remekül megálló részletet), Lahiri képes regénypalotát, sőt ? templomot építeni, s egy család történetén bemutatni a fent már vázolt emigránssorsot.
Asók és Ásimá Ganguli Bengálban igazi, hagyományos házasságot köt, melyet szüleik hoztak össze, s nekik semmi beleszólásuk nem volt a dologba. Az esküvő idején azonban Asók már elnyert egy amerikai ösztöndíjat, úgyhogy az ifjú házasok Bostonban rendezik be új életüket. Bengáli barátokkal bengáli összejöveteleket tartanak, minden idegszálukkal az óhazához kötődnek, különösen az asszonyok. Ásimá teherbe esik, a születés és az utána következő hetek történetét az alábbi részletben olvashatják. A részlethez csupán annyit szükséges még tudni, hogy Asók egyszer, még Indiában vonatbalesetet szenvedett, és az mentette meg az életét, hogy a katasztrófa időpontjában Gogol egyik művét olvasta. A többiek, akik lefeküdtek aludni, mind meghaltak. Asók ennek emlékére nevezi el gyermekét Gogolnak az itt közölt részletben.
A könyv igazi főhőse egyébként ez a gyermek, akinek nem csupán a második generációs bevándorló sorsával, a Rushdie által emlegetett kötelekkel kell megküzdenie, melyek húzzák Keletre, Nyugatra, és neki bizony választania kell, hanem ezzel a névvel is, amelynek eredetéről csak nagyon-nagyon későn, már szinte felnőttként szerez tudomást, addig azt hiszi, apja csupán a Gogol iránti rajongásból nevezte el őt kedvenc írója után. Tizennyolc évesen még nevet is változtat, hogy az egyetemen és az életben már ne Gogol legyen, ám a hozzá közel állók mindvégig e néven ismerik, hiszen senki nem rejtőzhet el sem a szerettei, sem önmaga elől.
Jhumpa Lahiri tiszta, eleven, döbbenetesen pontos és áttetsző stílusú könyve egyedi, lebilincselő élmény. A szerző valahol a regényben Dosztojevszkijt idézi, aki azt írta, mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk elő. Ha ez a mondás valakire igaz, akkor az a valaki pontosan Jhumpa Lahiri!
