Szilágyi Zsófia: Motívumok a pusztulásra

   
   Éppen 20 éve jelent meg először Szilágyi István regénye, s két évtized elegendő időnek bizonyult ahhoz, hogy a Kő hull apadó kútba kilépjen a szűk értelemben vett kortárs irodalomból. Kritikák, folyóiratcikkek már nem születnek róla, a mű jelentőségéről, értékéről folytatott diskurzus lezárult. Ezt a diskurzust vitának semmiképpen nem nevezhetnénk, hiszen senki nem kérdőjelezte meg az 1975-1976-ban megjelent kritikák és néhány későbbi tanulmány ítéletét, amely alapján a Kő hull apadó kútba helyét egyértelműen a XX. századi magyar regényirodalom legjobb darabjai közt kell keresnünk. Már az első kritikai reakció (Kabdebó Lóránt, Új Írás, 1975/11. 110-112.) alapos epikai teljesítményként értékelte a művet. A következő évben a könyvet nevezték az év regényének (Pomogáts Béla, Tiszatáj, 1976/3. 97-99.), az utóbbi évek legjelentősebb prózaírói teljesítményének (Czére Béla, Kortárs, 1976/7. 1160-1163.), és önálló regénymintának az elmúlt 10 év magyar regényirodalmában (Kulcsár Szabó Ernő, Kritika, 1976/3. 21-22.). Két tanulmányíró a kritikusokénál tágabb időperspektívából szemlélve még nagyobb rangra emelte a regényt: Kiss Mihály (Irodalomtudományi és stilisztikai tanulmányok, szerk.: Láng Gusztáv és Szabó Zoltán, Bukarest, 1981. 154-163.) a modern regényirodalom európai mércével mérhető darabjaként, Bertha Zoltán pedig az újabb erdélyi irodalom világirodalmi jelentőségű remekeként írt a könyvről (Gond és mű, Budapest, 1994. 67-109.).
   
   A regény kortársi értékelését húsz év eltelte után sem kell módosítanunk: a Kő hull apadó kútba ma is több irodalomtörténeti érdekességnél, a hetvenes évek erdélyi regényirodalmának egy reprezentáns darabjánál. A regény értékét mi elsősorban a szöveg szigorú strukturáltságában, a különböző regényszintek csaknem maradéktalanul megvalósuló egységében látjuk, hiszen a regényjelentés egyaránt leírható a szüzsés és motivikus szinteken, vagy a szereplők belső monológjai, ill. az elbeszélő esszéisztikus szövegrészletei alapján. A regénynek talán éppen ez a sajátossága az, ami miatt a mű nem egy irodalmi áramlathoz kapcsolható, hanem a "jó regény" általános kritériumaival rendelkezik. A szöveg érzékelhetően magas szintű megírtságának okát kereshetjük a regény keletkezésének történetében is. Szilágyi István öt év alatt háromszor írta újra a regényét, és addig dolgozott rajta, míg tökéletesnek nem érezte. S ha arra keresünk magyarázatot, miért nem lett a Kő hull apadó kútba fontos regény helyett megkerülhetetlenül fontos mű, a XX. századi magyar irodalom áhított "nagyregénye", szintén a megírtság fokát kell megvizsgálnunk.
   Szilágyi István regényének ugyanis talán egyetlen hibája az, hogy kissé túlírtnak tekinthető - a műben tettenérhető egy "kilógó jelentésszféra" (Kabdebó kifejezése), amelyet az írói kommentárok képeznek, helyenként a kelleténél jobban uralva a szöveget. Ezek a regényrészletek nem egy többé-kevésbé körülhatárolható elbeszélő, hanem maga az író, Szilágyi István szövegeinek tűnnek. Úgy látszik, mintha Szilágyi István nem bízna az autonóm szövegvilág erejében, s ezért a regényjelentést explicit módon esszéisztikus írói "kiszólások" formájában is az olvasó tudtára igyekszik hozni. Szilágyinak ez a törekvése még inkább megfigyelhető következő regényében, az Agancsbozótban, amelynek szövegét, a kritikusok és olvasók véleménye szerint, már-már szétfeszítik az írói kommentárok. A Kő hull apadó kútba esetében még nincs szó arról, hogy ezek a részletek veszélyeztetnék a szöveg egységét, de nélkülük talán még nagyobb művé válhatott volna a regény.
   
   A kritikák és a csekély számú tanulmány mind a regény elemzésével kívánja alátámasztani értékítéletét - ezt kíséreljük meg mi is a regény motívumszerkezetének vizsgálatával. S tesszük mindezt azért is, mert a regényről szóló viszonylag rövid terjedelmű munkákban az elemzők leggyakrabban úgy járnak el, hogy felvetnek minden érdekes, végiggondolásra méltó problémát, eltekintenek azonban a részletkérdések kidolgozásától. Általában a regény kisebb egységeinek (pl. a motívumoknak) vizsgálata marad el; az elemzők inkább a nagyobb egységek felől közelítve (pl. cselekmény, időszerkezet) ill. külső párhuzamok segítségével próbálják a műegészt megragadni.
   
   A regény motívumairól legtöbbet G. Kiss Valéria (Alföld, 1988/9. 67-76.) és Kiss Mihály már említett tanulmányában olvashatunk. A motívumok ezekben a munkákban pusztán a más regényszintek alapján kialakított regényértelmezést kiegészítő, gazdagító elemekként szerepelnek. Kiss Mihály a motívumokat az "időszabdalási technika" egyik alapeszközeként tárgyalja, s közülük a fejedelem és a kőhordás motívumát emeli ki. G. Kiss Valéria nemcsak felsorol motívumokat, hanem csoportosítja is őket, a regényen kívüli szempontok szerint. "Végül a motívumok mitikus erőtérbe rendeződnek, amely tárgyi elemekből (kő, kút, disznó, szekér), bibliai és mitológiai összetevőkből (csipkebokor, húsvét, olló, kőhordás, boszorkány), romantikusan értelmezett történelmi modellből (fejedelem), hiedelem- és folklorisztikus mozzanatokból (böjt, liliom, tükör, táltos), pszichopatológiai szimptómákból (álmok, látomások, automatikus cselekvések, spontán rejtekezés) és a szín- és névszimbolika változataiból építkezik." (i. m. 76.)
   
   Az alábbiakban azt kívánjuk bemutatni, hogyan lesz a halál regény motívumszerkezetének központi eleme. A halál motívumkörének vizsgálata elvezethet minket a regény belső jelentéséhez. A mű a motívumok szintjén is szigorúan rendezett, sőt, benne valamennyi regényszint organikus egységet alkot. A motívumrendszer egyes elemei egymást értelmezik, vagyis a motívumok jelentését regénybelső párhuzamok alapján kívánjuk megtalálni. (Nem az egyes motívumokkal kapcsolatos köznapi vagy kulturális asszociációkat keressük tehát, hiszen a regény motívumai kapcsolatba hozhatók ugyan velük, ám mégis sajátos, csak erre a műre jellemző jelentést kapnak.)

   
   
   A halál motivikus megvalósulásaival ill. kapcsolataival a regény első, négy fejezetből álló egységében találkozunk elsősorban. Ezt a regényrészt, amely a cselekmény jelenidejében Dénes halálától a kőhordás kezdetéig tart, egy prózaversszerű betét határolja, amelyben számos, a halállal szemantikailag (temetés, gyászhintó), vagy a regény egészének ismerete alapján (fekete és piros ló - ld. Szendyné temetésének leírását) összekapcsolható motívum található.
   
   "Fekete meg piros lovak vontattak gyászhintót
   Fecskék hulltak cséplőgép dobba
   Agyag emésztett temetési menetet."
   (Kő hull apadó kútba, Bukarest, 1987. 5. - Az oldalszámok a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak.)
   "Fecskék hulltak cséplőgépdobba, fekete meg piros lovak gyászhintó előtt, agyag emésztett temetési menetet," (207.)
   
   A második regényrészt (amely a kőhordás kezdetétől Ilka haláláig tart) olyan motívumok uralják, amelyeket (G. Kiss Valéria kifejezését használva) szimbólum értékű motívumoknak nevezhetünk: a legfontosabbak közülük a már a regény címe által is kijelölt kő és kút. Ezek a motívumok abban különböznek az előző regényrész motívumaitól, hogy jelentésük nem világítható meg pusztán a motívumszerkezet belső összefüggései alapján: olyan szimbolikus jelentést kapnak, amelyet részben a motívumokhoz fűződő képzettársítások, részben az elbeszélő magyarázatai alapján írhatunk le. Ld. például: "Megtelik a kút is, mélysége elapad. Megtelik megannyi kőpillanattal. Nem kellene sietni a kőpillanatok - pillanatkövek? - cipelésével." (415. - kiemelések tőlem. Sz. Zs.) Ebben a látszólag Ilkához tartozó szövegrészben, amely valójában az elbeszélő - író "kiszólása" a szövegből, a kő időszimbólummá válik.)
   
   A motívumok tipologizálásával csak arra szerettünk volna rámutatni, hogy a szakirodalomban már többször említett két részre osztható regényszerkezet a motivikus szint vizsgálatával is kimutatható. Elemzésünket azonban nem korlátozzuk az első regényrészre, hiszen mindkét motívumtípus végigvonul az egész regényen, így csak dominanciájukról beszélhetünk az egyes regényrészek vonatkozásában. Az elemzés során használt motívum-fogalom tisztázásához még el kell mondanunk, hogy a fogalmat elsősorban szavak szintjén tartjuk értelmezhetőnek, vagyis egy-egy szót tekintünk nyelvi motívumnak. Mindazonáltal ki kell térnünk azokra az esetekre is, amikor a halál motívuma a cselekmény szintjére is átkerül, vagyis a műben halálesetekről olvasunk.
   
   A regény színtere a rendkívül zárt és szűk terű Jajdon, a gödörvilág. A városka legmagasabb pontján a temetőt találjuk - a "gödörlétet" élő lakók csak ide kapaszkodhatnak fel. S ahogy a lakókra halál vár, úgy a városra is - Jajdon elkerülhetetlen pusztulásáról Ilka és Dénes vízióját egyaránt olvashatjuk. "Az utca, a város végül dobra kerül - közben rászánják magukat új valakik, hogy leszaggassák az ablakokra szegezett deszkákat - mert kegyetlen valóság, de itt már nem lesz feltámadás, innen nincs mit a jövőbe menteni: rozsdás szerszámokon nem esik többé fogás, a házak fedele beázott, a mestergerenda roppanásig ereszkedett, a pinceboltozat beszakadt és padlásra vándorolnak a fejedelmek." (342.) "A templomtorony beleszürkülne az ácsorgásba a Deák-domb alatt, üresen maradnának a házak, az udvarokat fölverné a gaz, begyepesedne az út, a műhelyekben megrozsdáznának a szerszámok, és többé a vásáros szekerek sem zörögnének a piac felé. Csak ő jönne néha, s nyitna a kisasszonyra kaput. Valahogy szívesen dédelgette egy ideig ezt a furcsa városhalált, mely egyedül az ő számára őrizné a leányt." (148.)
   
   A pusztulás előtti pillanatokban ábrázolt Jajdon haldoklása már megkezdődött: lakói közül többen "élőhalottként" íratnak le: "talán mióta él, kíséri és kísérti szülei, nagybátyái, nagynénéi szobáiban az élve enyésző emberi test lebegő párája, anélkül hogy utálkozott volna valaha is emiatt." (177.) "Mintha életben temetnék és gyászolnák el egymást." (203. - Szendynéről és Béla úrról van szó.) Az élő Szendynét egy ízben egyenesen földből valóként írja le a szöveg: "már-már természetesnek tűnt a hihetetlen, hogy földből gyúrták az emberi létezőt. A szürkéssárga öregasszonyarc: felázott temető földje; mintha már anyja ködös-esős szemén át is oda lehetett volna látnia szilvafák alá." (82.) Szendyné temetésének leírásakor is azonosítódik a hús és a sár.: "Mintha őseik szétmállott húsában taposnának e késő, erőlködve menetelők - múltjuk koloncaként tapad rájuk a sár." (157.) A lovak a koporsó mellé majdnem berántják a jajdoniakat is: "És azok a sikátor agyagos sarába mintha belehúznák maguk után a jajdoni gyászolókat is." (156.), akiktől nem idegen a szász: "Nagyon illik ezekhez a jajdoniakhoz a fekete bokszcsizma, a fekete ruha." (151.).
   
   A város pusztulásának további leírásait keresve felfedezhetjük, hogy a halál a regényben összekapcsolódik egy nagy motívumkörrel: a bor, szőlő, szüret körével. A bor és a halál kapcsolatát mutatja a következő részlet: "Csak olyan gyászosak ne lennének, mikor borért beállítanak." (30. A regényben az egész mondat kurziválva van. Sz. Zs.) Szendyné temetésén Dénes a koporsót boron úszva képzeli el: "No és elmért nekik néhai özvegy Szendyné és Ilka leánya annyi bort, hogy ha azt most mind ide az udvarra lehetne rekeszteni, nem látszana ki csak a cifra koporsófedél: fényes, barna hajó. Himbálózna a boron a gyászolók fölött." (150.) Amikor Dénes Ilka parancsára egy hordót szállít Szendyné halálának reggelén, saját magát képzeli a hordóba, összekapcsolva ezzel hordót és koporsót: "Igaz, amint a hátát az új hordónak vetve a városon végigszekerezett, egyszer csak arra gondolt bágyadt-játékosan, hogy most alán jobb volna belül lenni ennek a hatalmas edénynek a dongáin, abroncsain [...]. Oszt közben megjönne a temetkezési vállalkozó, hozná a koporsót, a szegény Krisztina ténsasszonyét. Tölgyfahordó meg tölgyfakoporsó; jól megférünk majd egymással a tágas udvaron. A ténsasszonyt kivinnék a Kápolnán, engem meg alágurítanának a pincébe. Kinek ahogy dukál." (125.)
   
   A szőlő és a szüret motívumokkal is találkozunk Szendyné haláláról olvasva: "A haj érintésétől kicsit fázni kezdett, szinte azt várta, a csapzott szürke tincsek megzizzennek, mint elszáradt siska didergő szőlőtőkék alatt." (65.) "Aztán vége lett a szüretnek. Sajtolták a szőlőt, és menni készült özvegy Szendyné." (207.)
   
   A jajdoni iparosok és a hajdan tímárkodással foglalkozó Szendy-család lassú haldoklásának egyik fázisa az, amikor az iparosok szőlőtermesztéssel és borméréssel kezdenek foglalkozni. A Szendyek életében ez a váltás Szendy Endre halála után történik meg, a városban pedig a regény ideje alatt folyamatosan zajlik. A még megmaradt jajdoni mesterek hetivásárra vitt portékái mind a szőlőműveléshez, ill. a halálhoz, temetéshez kapcsolhatók: "törékeny cserépkancsó, tartós tölgyfahordó, szekérkerék, meg faragott sírkő" (18.).
   E folyamatról beszélget az alábbiakban Ilka és Béla úr is:
   "De a szőlő ma mégis többet hoz, mint egyéb.
   Miért talán valaki bezárta a műhelyeit?
   Még éppen nem. De meglásd, eljön az is.
   Kevesebb csizma szakad? Vagy több ideig nyűvik ma az ujjast, mind hajdanában?
   Ugyan. Megjelent a bolti bakancs. Az olcsó gyári posztó. Az teszi be az ajtót nekik. Most még van, ahogy van, de nem adok tíz esztendőt, mehetnek a szemük világába mind az idevaló mesterek." (341.).
   
   A regényben a halállal összekapcsolódó szőlő, szüret és bor motívuma a jajdoni iparosréteg végleges eltűnését jelzi. S a városban egyre több lesz a halált hozó bor, miközben a kutakból folyamatosan fogy a víz: "Sajnos a városnak nem eladók a kútjai. Kevés van belőlük, így is várni kell, míg a kanta sorra kerül. Ezer emberre alig egy csurgó esik. Igyanak bort, ha nincs vizük." (28.)
   

   
   Ebből a halott világból próbál elmenekülni a regény két főhőse, Ilka és Dénes. Jajdon számukra elviselhetetlen létstruktúrája helyett kísérelnek meg másikat találni vagy teremteni. Ezt a "másik világot" szeretnék fellelni Amerikában, a múltban, az emlékezetben, az álomban, a képzeletben és a szerelemben. S azért végződik kudarccal valamennyi kísérletük, mert a jajdoniak a város struktúráját már önmagukban hordozzák: Jajdon bennük van, így nincs tőle menekvés. Szilágyi István egyik legérdekesebb eljárása az, ahogy a szereplők külső leírásain keresztül megmutatja, hőseibe mennyire beépült már a világ, amelyben élnek. Különösen jól végigkövethető ez a három legfontosabb férfiszereplő, Béla úr, Dénes és Faggyas esetében.
   Béla úr is egy a városból szabadulni képtelen jajdoniak közül. Dénes szerint olyan, "mintha máig sem élne itt" (106.), Ilka azonban megérti - Béla úr valójában sohasem hagyhatja el a beléköltözött várost. "Nem, bácsikám, maga nem itt közöttünk hordozza magában a nagyvilágot, hanem odakinn is csak Jajdont hordozta." (365.) Ilka állítását a regény megismétli a motivikus szinten is: Béla úr külsejének leírásakor a regény több pontján a környezet tárgyai szolgálnak hasonlítókként. Az öregúr jegenyeember, alakja számszeríj, arca egyszer templomdeszkához, máskor hántott cserfához, ill. bontott asztaghoz hasonlít. Arcán vonásai olyanok, mint a megcsúszott kévék, szemöldökcsontja göcs, szeme fekete szőlő. Ez a hasonlítási technika nem pusztán a stílus élénkítésére szolgál - a szereplők leírásai is azt mutatják meg, hogy Jajdon már a jajdoniakon belülre került, külsejükben tükröződik, s így elszakadniuk tőle lehetetlen.
   
   Ahogy Béla úr Jajdont, úgy Dénes Egrestelkét hordozza magában. Nézésében, amely seregélyszínű, benne van az egész Verőfény. Szemgödre egyhelyütt vízmosás, másutt verem; tenyere földszínű, egyszer cserépdarabhoz, máskor kenyérbélhez hasonlít. Göröngyös válla gerendaváll, háta csordataposta domb, ill. sütőkemence. Karja gyertyánkar, izmai békasó kövek, talpának padlóhoz súrlódása kaszafenésre, ill. baromfi karmának kaparászására emlékeztet. Mindezt Ilka a következőképpen fogalmazza meg: "Mert olyankor odahordanak magukkal mindent, amivel nagyra vannak, amire büszkék, amit szégyellnek, amit gyűlölnek, mindent. Nem elég, hogy az istállójuk szagát meg a műhelyük bűzét, meg a szoptatós feleségük tejszagát, meg az elporladt öreganyjuk piszpángszagát, meg a kölykük pisiszagát hordják oda magukon, hanem oda terelik az ökreiket meg a juhaikat, a lovukat, kutyájukat, mindenüket az én ágyamba." (371.)
   
   S a fenti hasonlítási technika működik Faggyas esetében is: a hasonlítókban a jajdoni szegények világa köszön vissza. Faggyas arca törött cserép friss agyagba taposva, töredezett kenyérhéj; szeme cserépszínű; foga nyersfaszínű; szava tört, mint a korhadt ág; a bibircsókja kavics; ujjai fekete karmok; talpa száraz levél.
   

   
   A lakóit magához láncoló Jajdonból Ilka és Dénes a szerelem segítségével próbál menekülni. Ez a szerelem azonban mégsem közös menekülési kísérlet, hiszen Ilka és Dénes nem a szerelmi együttlétek, hanem a szerelem belső átélése által kíván kilépni Jajdonból. Így külön fiktív világot teremtenek maguknak: Dénes álomnak tartja kapcsolatukat, Ilka pedig, Dénes helyére a fejedelmet képzelve, a múltba lép át e szerelem segítségével. Ez a szerelem nem pusztán azért van halálra ítélve, mert még a beteljesüléskor is két magányos, még e szerelemből is menekülő embert egyesít, hanem amiatt is, hogy már Ilka és Dénes családjának történetét is halálesetek fűzik össze, vagyis ez a szerelem elválaszthatatlanul összekapcsolódik a halállal. Először arról értesülünk a regényben, hogy talán Dénes apja volt az, aki egy disznóvásárláskor becsapta Ilka apját, s így a halálát okozta. Majd Faggyas elbeszéléséből kiderül, hogy vélhetőleg a Szendy Endre által kieszelt csapda ölte meg Dénes nagyapját vagy nagybátyját, akinek rokonai ezért egy hordóban legörgetve zúzták halálra Szendy Bálintot. (A hordó itt ugyanúgy koporsóvá változik, mint Dénes már idézett víziójában.)
   
   A két főhős szerelmi együttlétei is a halált idézik fel. "az ember úgy ölel, mint ki ölni készülődött," (279.). (Szerelem és halál párhuzamát a két ige hangzásbeli összecsengése is megerősíti.) Első együttlétük a halállal motivikusan összekapcsolható szőlőhegyen történik meg, amikor pedig először vannak együtt a házban, szeretkezésük idején meghal az öreg Szendyné. Béla úr a következő mondja Ilkának: "Ha te valaha szerettél volna, akkor azt is megfigyelhetted volna, a szerel érzetéhez mennyire közel áll a halál gondolata. Hányszor születik meg szerelem közben a halál gondolata." (370.) Béla úr gondolatával Ilka is egyetért, hiszen a következő jegyzi meg magában Béla úr szavai hallatán: "Nem, mégsem bolondult meg teljesen Béla úr." (370.)
   
   Dénes a halott Jajdonból és a halott szerelemből egyszerre szeretne elszökni - Amerikába. Amerika helyett azonban a halál várja Dénest - ahogy ezt Marinak meg is jósolták már korábban: "Azt, hogy Dénesünk elmegyen. Egy nagy víz túlsó partjára. Ez volt a cédulán a Szent Mihály-napi vásárkor." (252.) A látszólag az amerikai utat előrejelző jóslatban a mitikus halálképzetek elemei bukkannak fel: a "túlsó part", amely a túlvilágot jelentheti, s a "nagy víz", amint az elhunyt lelkének keresztül kell jutnia, hogy a túlvilágba kerülhessen. S mindez annak a Szent Mihálynak a napján hangzik el, aki a keresztény hit szerint a lován viszi el a lelkeket a földi világból. (Jajdonban a Szent Mihály-nap a költözködés napja.) S a hajó, amivel Dénes menni készül, a regény motívumrendszerében a halálhoz kapcsolódik - Szendyné temetésekor a koporsóval azonosítódik Dénes gondolataiban ("cifra koporsófedél: fényes, barna hajó" (150.)), s a halottas hintó is felidézheti számunkra: "A hintó már úszik visszafele, cifrán faragott teteje imbolyog a bokrok taraja fölött [...]." (157-158.)
   
   Dénes tehát végleg otthagyja Jajdont, s halála Ilka belső világának összeomlását is jelenti. A férfi megölésével Ilka önmagát fosztja meg a fiktív világba menekülés lehetőségétől, hiszen Dénes volt számára a fejedelem megidézésének eszköze. Ilka Dénes halála után is kísérletet tesz a nagyúr pótlására, Faggyast használva fel ehhez - úgy terít az öregnek, mintha egy grófot vendégelne meg. "Hiába állnak ezek a holmik a házban, Faggyas. Pedig ezt a drága porcelánt meg eszcájgot akkor is föl lehetne tenni az asztalra, ha valaki igazi nagyúr, gróf vagy isten tudja ki tévedne be hozzánk. De nem fog ide betévedni soha senki, Faggyas." (242-243.) Faggyassal azonban nem a fejedelmet támasztja fel Ilka: a halált hívja magához az öregember képében, amikor jövendő gyilkosáért átmegy a túlsó partra, ami ebben az esetben is a túlvilágot idézheti fel számunkra. "A túlsó parton, kicsit fennebb, a mező szélében ott állt az öreg Faggyas kunyhója, magányosan." (213.)
   

   
   Ilka végső világteremtési kísérletében három disznó játssza a főszerepet, akiket Ilka Dénes gyermekeinek képzel. Nem moslékkal, hanem emberi, sőt "úri", semmiképpen nem disznónak való ételekkel eteti a malacokat. ("Úri" étellel próbálta már Ilka megetetni Faggyast is, akit szinte megaláz a feltálalt rántott bárányfejjel, hiszen mindketten tudják, ilyen étel nem jár az öregnek.) Gyolcsból varrt ruhákban öltözteti Ilka a disznókat - egyedül ezeknek varr most Jajdon "úri kisasszonyai" helyett. A gombóccal etetett, megfürdetett, gyolcsruhába öltöztetett disznók köré kísérel meg Ilka felépíteni egy újabb fiktív világot, amely, eddigi teremtett világaihoz hasonlóan, halott elemekből áll. A disznók közvetítenek halottak és élők világa között, hiszen ők "viszik el" Mari leveleit a halott Dénesnek. S a regényben a disznók más módon is kapcsolhatók a halálhoz, mivel Szendy Endre halála egy disznó levágásakor (és levágása miatt) következik be. Az Ilka apja által leölt disznóban hemzsegő, még megszületésük előtt meghalt malacok egyszerre idézhetik fel a Szendyek terméketlenségét, Ilka megölt magzatát és gyermekkorukban meghalt testvéreit, akik halálukkal adtak Ilkának életet. "Hiszen ha ők felnövekednek, Ilka, Szendy Endre és Szendy Krisztina örömére, bánatára, közönyére, vénségére bizonyára meg sem születik. Ahhoz tehát, hogy az ő élete egy szőlő-virágillatú hajnalon e völgyvilágba fölbukkanhasson, amazokénak kellett alámerülni." (83-84.)
   
   Ilka, miközben pátyolgatja a malacokat, fél is attól, hogy a maga nevelte disznók ellene fordulnak. S ez az utolsó, disznók köré épített fiktív világ el is pusztítja a Szendy-lányt: a disznó-liliom motívumok regénybeli kapcsolódásai alapján arra mutathatunk rá, hogy a teremtett világba menekülés illúziója végleg szertefoszlik Ilka számára. A liliom első regénybeli felbukkanásakor Ilka párhuzama lesz: Dénes énekelgeti Szendyné temetésére tartva, Ilkára gondolva a következő dalt:
   "Olyan voltál fekete gyászruhádban
   Mint a fehér liliom
   Mint a fehér liliom a pohárban" (148.)
   
   A liliom motívummal akkor találkozunk a regényben újra, amikor Mari elmeséli Ilkának, mit mondott a "gúzonkúti" pap: "ott van Dénes, ahol a fehérliliom pirosra változik." (429.). S az Ilka kertjében virágzó fehérliliomok nem sokkal később éppen Ilka vérétől lesznek pirosak: sarlózásuk közben vágja meg magát Ilka, majd a véres liliomokat a disznók elé szórja. S bár a vizsgált motívumok jelentését elsősorban regénybelső párhuzamok segítségével tárjuk fel, a liliom motívum regénybeli jelentése mindenképpen előhívja a keresztény világban e virághoz kapcsolódó képzeteket, amelyekben a liliom a szűzi tisztaság, ártatlanság jelképeként jelenik meg, a letört vagy összevérzett liliom pedig az elveszett, elrabolt szüzesség szimbóluma. A liliom regénybeli előfordulásai alapján Ilka sorsát is leírhatjuk: a lány ártatlanságát valójában nem egy Jajdonba látogató legátus veszi el, hanem maga Dénes, Szendyné halálának éjszakáján. "Mintha csak azért jött volna ide [a legátus - Sz. Zs.], hogy megrepessze az ölemet. Hogy elvegye a szüzességemet. Magától, Dénes. Nem tőlem. Mert tőlem sokáig maga se vette el. Talán azt sem tudta, hogy ez végül mikor sikerült. Nem, akkor ő nem arra figyelt. Hanem hogy miért ég a lámpa meg hogy anyámmal mi van." (162.)
   
   S így az összevérzett liliom, amelyet Ilka maga dob a disznók elé, sorsszimbólummá is válik: a lány valójában önmagát öli meg, s nemcsak azzal, hogy magához hívja későbbi gyilkosát, Faggyast, hanem azzal is, hogy fiktív világokat próbál építeni maga köré, amelyek majd rádőlnek és maguk alá temetik. A disznók Ilka vízióiban nemcsak őt, hanem az egész várost veszélyeztetik: "Majd meg azok a heggyé növekedett azzal fenyegetnek, ha nem kapnak enni, széttúrják a várost, lerombolják a házakat." (400.) s nemcsak Jajdon jövőjét fenyegetik - pusztítják a múltat is: "nőnek a disznók, [...] a fejedelmek lassan kikopnak közülünk." (337.) A disznók közelgő hatalomátvétele szimbolikus érvényűvé válik: Jajdon, a maga régi struktúrájával és régi lakóival végleg eltűnik, s a helyére egy új, tradíció nélküli világ lép. E fordulat előtti utolsó pillanatot merevíti ki a regény, s ebben az öröklétbe fordított pillanatban hagyja ott Jajdont Ilka és Dénes, személyes sorsukkal előre jelezve a város elkerülhetetlenül bekövetkező halálát.