Korunk legnagyobb ünnepe a karácsony, melyre minden évben olyan lelkesedéssel és odaadással készülünk, mintha csak az első lenne az életünkben. Mutatja ezt az is, hogy a négyhetes előkészületi időszakot, az advent időszakát, a legtöbben előszeretettel egészítjük ki még néhány ráadás héttel, így amikor végre sikerül megszabadulnunk a kornyadozó faragott tökök és a leégett teamécsesek állományától, egyúttal a karácsonyi hangolódás is szép lassan kezdetét veszi.
Egyszóval díszítünk, ajándékokat gyűjtünk, sütünk-főzünk, rohanunk ide meg oda, és századjára is elindítjuk a karácsonyi playlistet. Az igazán nagy kihívás viszont az, hogy ebben az óriási karácsonyi őrületben valahogyan ráleljünk arra, amit Pilinszky úgy nevez: „az idő és az öröklét érintkezése”. Egyszerűbben: hogy ráleljünk a valódi ünnepre. Segítségül összegyűjtöttünk néhány karácsonyi feljegyzést, amelyet jelentős magyar alkotók fogalmaztak meg: a már említett Pilinszkytől Csoóri Sándoron át Nemes Nagy Ágnesig.
Pilinszky János
„A karácsony úgy érkezik meg minden esztendőben, mint maga a decemberi hónap, havával és téli gondjaival, költészetével. Akár a telet, mintha az ünnepeket is elegendő volna rábíznunk a csillagok járására, hogy a nagy égi mechanizmus engedelmesen, évről évre meghozza számunkra. De ez nem így van. Az ünnep nem csak »ránk köszönt«, az ünnepet ki is kell érdemelnünk.
Annak, akinek az ünnepet már csak az idő körforgása hozza meg, annak számára lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos teherré válik.
Az ember kivételes lény. Pillanatról pillanatra rászabott életét, azt, amitől egy percre se tud megszabadulni, kell pillanatról pillanatra kiérdemelnie, megtalálnia. Életünk e terhes és fölemelő ellentmondásának egyik legszebb diadala, értékmérője: a valóban megtalált ünnep. Azt jelenti, hogy a gépieset, a közönyöset, a mereven ránk szabottat sikerült szabadsággá, értelemmé, szépséggé emelnünk. A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de e nélkül a »pillanat« nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.”
Füst Milán
„Még gimnazista-kölök voltam, a karácsony előestéje közeledett, én pedig az utcákat jártam valamely megbízatással s azon tűnődtem, hogy ezt a szép ünnepet én nem is ismerem. Alkonyodott s én felnéztem a világos ablakokra s azt gondoltam, hogy ott boldog emberek laknak: jó meleg van náluk, jó vacsora várja őket, gyönyörű karácsonyfa pompázik a szoba mélyén s aztán jönnek az ajándékok. S minderről én semmit se tudok, pedig milyen jó is volna egyszer az életben a szívnek ezt a boldog melegét átélni. S amint így ballagok az utcán, egyik könyvkereskedés kirakatában ezt a címet látom, hogy: Karácsonyi Ének, írta Dickens. Megcsörgetem a pénzemet, aztán bemegyek a könyvkereskedésbe és azt mondom: – Négy fillérrel kevesebb pénzem van, mint amibe ez a könyv kerül, de a napokban behozom, esküszöm, hogy behozom. – Ideadták s én a következőként cselekedtem: virrasztanom kellett, mert anyám éppen súlyos beteg volt, én pedig vörös-izzásig fűtöttem a kis vaskályhánkat s miután felraktam a borogatásokat is, a sarokba kuporodva, gyertya fénye mellett ezt a könyvet olvastam egész éjszaka. S ez volt életem legszebb karácsonya. Ma is csupa könny vagyok, ha erre a szegény fiúra s erre a karácsonyára visszagondolok.”
( [Angol nyelvű rádióinterjú], in: Írni - DIA)
Csoóri Sándor
„Matanzas után kisebb-nagyobb vidéki városokon szaladunk át. Mindenütt karácsony előtti a hangulat. Virágokkal, üveggömbökkel, papírábrákkal díszítik a kirakatokat. Imitt-amott már karácsonyfát is látni, finom vatta-hóval teleszórva. Micsoda absztrakt sóvárgás a tél után! Vajon honnan örökölték, mikor kilencvenkilenc százalékuk havat legföljebb filmeken ha látott? Az európai elődök hagyták rájuk ezt a nosztalgiát?
Úgy látszik azonban, nemcsak a nosztalgiára, hanem a giccsre is hajlamosak. Hogy ez milyen régi keletű bennük, nem tudom, de látom, hogy karácsonyi csecsebecséik közt annyi az édeskés kacat, hogy szemérmesen félrefordul az ember. Már Havannában föltűnt nekem ez a giccs-fertőzet. Szállodánk előcsarnokában állt egy hatalmas kétkerekű szekér, telerakva mindenfélével. A rakomány közt volt cukornád, banán, ananász, rizs és más egyéb kubai termény, fölidézve a közeledő aratást s egyúttal a termékenység istene előtti hódolat ősi szertartását is. A »bőség-szekér« cifrább tartalma viszont már a karácsonyra vonatkozott. Volt ott ezüstös mirtuszág, fenyőtoboz, angyalszagot árasztó viaszgyertya, üveggömb-fürt, melyet nem volt nehéz a céltalan képzelet szappanbuborékának látni – vártam is, hogy szétpukkadjon.
Ezek a csillogó vackok egytől egyig Amerikából vándoroltak ide.
A karácsonyvárásnak egyetlen mozzanata azonban rendkívül meghatott. Néhány faluban úgy készültek az ünnepre, hogy zöldbe öltöztették az utcát. Végig a telefondúcokhoz, házoszlopokhoz pálmaleveleket kötöztek. A pálmalevél hajlékony, húsos, idegesen érzékeny, s némelyike egy-egy jól megtermett embernél is nagyobb. Hirtelen az a kényszerképzetem támadt, hogy az oszlopokhoz odakötözött levelek – élőlények. Villantak is már elém igazolásul az afrikai kalandkönyvek egykori illusztrációi: ijesztően tetovált néger fejvadászok oszlopokhoz kötözött foglyokat ugrálnak körül. Szól a dob, fokozódik a démoni révület, s a levegőben szimatoló orrok már talán a hús szagát is érzik.
Lehet, hogy az emberáldozatok »ünnepi« élménye őrződött meg a pálmalevelek oszlophoz kötözésében? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a szegények azzal díszítették környezetüket, amit a természet adott, ami nem került pénzbe? Akár ez, akár az az oka, mindegyikben a szegénység ünnepélménye fejeződik ki. Az előbbiben a történelem előtti időké, az utóbbiban pedig azé, aminek már ismerjük a részleteit.”
(Amit látni lehet, in: Kubai napló, DIA)
Esterházy Péter
„Lassabban egy kicsit. Itt van rögvest ez a karácsony. A karácsony ünnep, és az ünnep az van, akkor is, ha okkal beszélünk ünnepeink kiüresedéséről, akkor is, ha az idő múlásával egyre több karácsonyi rettenetet tudunk előszámlálni – mégis van itt, minden konkrét esetlegességen túl valami közös alap, tartalék, valami személyektől független, a személyes kvalitásoktól, szándékoktól és ügyetlenségektől és tehetségtől független valami, durván leegyszerűsítve: szeretet (tényleg durva és tényleg leegyszerűsítés), amely nem nekem szól vagy neked, csupán van, és ez mégis sokat jelent, lehetőséget, elindulást.”
(Mindent bele, in: Egy kékharisnya feljegyzéseiből, DIA)
Gyurkovics Györgyi
„Decemberben karácsony van. Beöltözött, szakállt ragasztott Mikulások. Minden évben püffedt szaloncukor, civilizációnk lemérhető a szaloncukrok bővítményein. Már van zselés, rumos, diós, csokis, »nosztalgia« trüffel, stühmer, lekváros, bonbonos, szalonos stb. Emberek, akik méregetik a lucsokban a fenyőfákat, melyik az olcsóbb-magasabb. Aztán a következő év elején tele van a környék kidobott fával, kiszáradt tűlevelekkel.
Egy időben eljártunk a kidobott fenyőfákat ellopni, aztán eltüzeltük a szecessziós csempéjű kályhában. Ennyi fám volt. És egy kicsit meleg. Ősszel gombát is szedtünk, a hegyen az erdőben. Mennyi őzláb!”
(Gondolataim, In: Arcomat ne feledd, DIA)
Tüskés Tibor
„A karácsony… Nem csak azért mondom, mert most volt. Akárhonnét közeledünk ehhez a naphoz, azt hiszem, az egész világon fontos ünnep. A téli napforduló már a primitív népek számára ünnep volt, az a kereszténység óta. Ilyenkor a leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Aztán egyre rövidülnek az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok… Amíg ember él, szükség lesz ünnepekre. Ha az életet utazáshoz hasonlítjuk, ezek a megállók. Jó, ha az embert várják az állomásokon. Ha nem, akkor is legalább önmagával kénytelen találkozni. Szembenézni. Erre valók az ünnepek…”
(Bertha Bulcsu: Meztelen a király, DIA)
Mészöly Miklós
„Beteg mondja bizalmasan: »Karácsonyi mese? Hatalmas jéghegyet képzeljen el, egy minden égnél magasabb ég alatt. És mégcsak nem is a tengerben úszik ez a jéghegy, hanem egy ólmos fémtó felszínén. És ennek a tetején fekszik a kékre fagyott csecsemő. Már csak ilyen most a karácsony.«”
(Naplójegyzetek, In: A pille magánya, DIA)
Nemes Nagy Ágnes
„Tudja, mi volt az, utunk kezdetén, az az 1947-es karácsony? Épp karácsonykor kezdődött az egész. Fölmentünk az Aventinusra, éjféli misére. Hogy miért az Aventinusra? Azért, mert ott nagyon szép gregorián énekeket lehetett hallani az egyik templomban. Mikor pedig jöttünk lefelé a sötétben az Aventinus dombjáról, körös-körül a ciprusok, az örökzöldek, és az a langyos levegő, mintha lépésről lépésre merültünk volna bele egy óriás, meleg tóba. És mindenütt puffogtattak, kis rakétákat eregettek a városban, mert a római karácsony más, mint a mienk, az népünnepély. Egyáltalán, Olaszországban minden népünnepély. És mi volt a karácsonyfa? Hát nem volt karácsonyfa. Volt egy piros bakelittányérom, arra raktam narancsokat, és alá tűzködtem babérleveleket. Még ma is emlékszem erre a furcsa karácsonyi tányérra, mert hiszen csak ezt tudtuk produkálni. Egyébként rengeteget fáztunk és kicsit éheztünk is; jó volt, hogy az akadémián adtak valami ételt.”
(Látkép, gesztenyefával, In: Az élők mértana, DIA)
