„Népszerű író volt, kívánta népének a rendes feltámadást, mint Énekes bácsi, a szegény, uradalmi cselédember, akit bántott a földi igazságtalanság, csak a túlvilágon vélte azt megtalálni. De amikor holtából a végítélet trombitája feltámasztotta, s látta, hogy az igazságot ott sem osztják rendesen, mert kivételeznek a gazdagokkal, s a hátsó sorba állítják a szegényt, akkor kifakad keserűen: Osztán nekünk többet ne trombitáljanak!”

Nyelvet teremtett írásaiban, a népe nyelvéből szőtt, gyöngyöző humorral átitatott történeteivel, az emberiesség melegével megrajzolt alakjainak szavaival. Ábelét nemzedékek szeretik mindmáig, s ismerik meg általa az idegen hatalomban is hűnek maradó székelységet.

Farkaslakán született földmíves családban. Székelyudvarhelyen tanult a gimnáziumban, minthogy szülei a kezének egy gyermekkori sebesülése miatt aligha számíthattak rá kicsiny gazdaságukban, hát úrnak kívánták nevelni. Törekedett is a polgári létre, jogra járt Kolozsvárott, majd elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát, s banktisztviselő lett. Az írás és az irodalom mégis magához vonzotta, novellát küldött a Keleti Újság pályázatára.

A Szász Tamás, a pogány című remekét éppen akkor díjazták, amikor már Amerikába készült. 1923-ban voltaképpen íróként szállt hajóra és érkezett New Yorkba. 1926-ig az Egyesült Államokban élt, egy darabig Chicagóban meg Nyugat-Virginiában, hol alkalmi munkákkal, hol pedig tudását kamatoztatva banktisztviselőként kereste kenyerét. És írt. Küldözgette Erdélybe a műveket, s mire 1926-ban hazajött, Lélekindulás címmel kötetbe is rendezhette írásait.

A Szűzmáriás királyfit is még kinn kezdte el, de már itthon fejezte be. Csakhamar újabb művel, a Címeresekkel állt elő, s élményeinek sokaságát, a gyermekkorit meg a világban szerzett tapasztalatait a harmincas évek elején a máig sikeres, már említett Ábel-trilógiában írta meg. Amikor hazajött, Erdélyben telepedett le, megnősült, részt vett lapok szerkesztésében, alapító tagja lett az Erdélyi Helikonnak, s már nemcsak szülőföldjén, hanem országosan is neves szerzőként tartották számon.

1934-ben levelező tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, többször is megkapta a Baumgarten-díjat, s amikor a második bécsi döntés után, 1940-ben Kolozsvárt is visszacsatolták, Tamási a budapesti irodalmi életnek is rendszeres szereplője lett. Prózai munkái mellett drámái, az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos, a Vitéz lélek vagy a Csalóka szivárvány ugyan számos dramaturgiai vitát kiváltó művek, de mindenképpen eredeti, sajátos hangú, a népi játékok és a mese meg a babonaságok világát is magukban foglaló, némi szürrealizmust is mutató munkák. A Nemzeti Színházba is eljutottak darabjai.

1944-ben feleségével Budapestre jött, itt élték meg a háború végét. Egyike volt ama megbecsülteknek, akiket negyvenötben az alakuló Nemzetgyűlés tiszteletbeli képviselőnek hívott meg, s ebben a minőségében kétszer is meg akarták bízni a kultusztárca vezetésével, de mindig visszautasította. Mint a népi írókhoz közel álló, a Nemzeti Parasztpártban vállalt munkát. 1948-ban sokakkal együtt kiszorult az irodalmi életből, s csak 1954-ben, Nagy Imre fellépése után jelenhettek meg újra munkái. Ebben az időben volt társelnöke az Írószövetségnek, s ekkor kapta meg a Kossuth-díjat is.

A forradalom napjaiban a Magyar fohász című írása elhangzott a rádióban, s a decemberi, írószövetségi ülésen felolvasta a Gond és hitvallást, amely gépelt lapokon azonnal elterjedt, s amiért később többször is bíróság elé idézték. Népszerű író volt, kívánta népének a rendes feltámadást, mint Énekes bácsi, a szegény, uradalmi cselédember, akit bántott a földi igazságtalanság, csak a túlvilágon vélte azt megtalálni. De amikor holtából a végítélet trombitája feltámasztotta, s látta, hogy az igazságot ott sem osztják rendesen, mert kivételeznek a gazdagokkal, s a hátsó sorba állítják a szegényt, akkor kifakad keserűen: Osztán nekünk többet ne trombitáljanak!

Budapesten halt meg 1966-ban. Kívánsága szerint Farkaslakán temették el, novelláinak, színműveinek és regényeinek világában. Emlékművét Szervátiusz Tibor és Szervátiusz Jenő készítette. Amikor megírta ama első novelláját, s borítékba téve elindította sorsára, nyugtalan lett. Megkóstolta az írást, s furcsa, titokzatos rabságba esett.

„Remegő és fénylő fonalak kötöttek oda a sorshoz, mely a néppel közös volt – írta emlékezésében. – Elvesztettem a szabadságomat, hogy megnyerjem azt…”

Rendes feltámadás című írását a Digitális Irodalmi Akadémia oldalén olvashatjuk.

A cikk eredetileg a Lyukasóra folyóirat Olvassuk újra sorozatában jelent meg.

Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József 1963