It feels like I am just too close to love you, there's nothing I can really say ? és valóban, ezt éreztük mi is, ahogy délután négy órakor hallgattuk Alex Clare brit énekes-dalszerző fergeteges koncertjét, aki természetesen e leghíresebb, Too Close (az idézet e dal szövegéből való) című szerzeményével zárta egy órás koncertjét. A negyven fokos forróság és a Szaharához hasonlító porrengeteg sem tántorította el a rajongókat attól, hogy kézlengetve és ugrálva végig táncolják a brit fenegyerek koncertjét. Az utolsó szám végeztével még percekig állt a közönség remélve, hogy Alex visszajön egy ráadás produkcióval, majd miután konstatálták, hogy az élménynek vége, lassan szállingózni kezdett a tömeg, persze cseppet sem búskomoran, hiszen tudták, hogy ?The show must go on?.
A koncert után oázisunk felé vettük az irányt: a Sziget napos száraz forgatagában ugyanis életadó nektárként szolgált az a tökéletesen elkészített ? nem túl citromos, nem túl édes, nem túl jeges ? limonádé, amelyet nem sokkal a bejárat után kaphat a szomját friss lével oltani kívánó fesztiválozó. Természetesen metapayre feltöltött összeg fejében ? merthogy a készpénz-korszaknak a Sziget Fesztiválköztársaságban már rég vége. A váltóhelynél sor sincs, gördülékenyen megy a munka, csak a konténerben ülők kérik a tisztelt közönséget: CityPASS-t ne náluk akarjanak vásárolni!
Hűsítővel a kézben, újult erővel vágtunk neki a sokadik Sziget-szemlénknek, melynek során újabb és újabb apró csodákat fedeztünk fel. Hatalmas német zászlót lengetve jött velünk szembe egy komplett fiúbanda, a sátorok között bolyongva amerikai filmekben látható kisbuszra emlékeztető sátorra bukkantunk, hawaii fűszoknyás lányok virágkoszorúját viselő fiatalokkal futottunk össze, és az ír hangulattól ? na és a pálinkától ? megrészegült napozókra is leltünk. Elénk libbent egy inkább királyfinak beillő Hófehérke-utánzat, és az egyik ételt kínáló bódé mellett Asterix kicsit soványabb és kevésbé francia mását is láthattuk. Ahogy e különös emberkavalkád közepette masíroztunk, újból elérkeztünk a Pop-Rock Nagyszínpadhoz, ahol éppen a Skunk Anansie nevet viselő brit rockcsapat lenyűgöző produkciójába botlottunk. Önmagában egy rockbanda nem jelent különlegességet, hiszen Dunát lehetne rekeszteni velük. Csakhogy a Skunk Anansie Skin művésznévre hallgató énekesnője épp megérkezésünk pillanatában mászott le a színpadról, és sétált be a rajongók gyűrűjébe ? testőrök és vigyázók nélkül. Ott, akkor azt éreztük, csoda történik: a közönség egy emberként guggolt le az énekesnő előtt, és hagyta, hogy sétáljon köztük, miközben a zenekar a színpadról adta az alapokat. Skin a szám végével sértetlenül, mindennemű inzultus nélkül tért vissza bandájához megköszönve a közönségnek a hatalmas tapsot és a királynőnek kijáró tiszteletet.
A hangulatot az előre megígért lufieresztés fokozta: 10 ezer ballon szállt a magasba, egy része a lelkes közönség kezei közül. A konferansziék angolul, franciául és magyarul is megkérték a fesztiválozókat, hogy egyszerre engedjék el a különböző ? piros, sárga, kék, zöld, lila ? színekben pompázó lufikat, az aláfestő zene pedig természetesen a Sziget hivatalos himnusza, a Punnany Massif Szabadon című száma volt. Ahogy a ballonok eltűntek a magasban, a közönség is szabadnak és gondtalannak érezte magát, nem hiába Island of Freedom a fesztivál mottója.
Ahogy a lufik szerteszéjjel szálltak, úgy széledt szét a tömeg is, bár néhány fiatal farzsebéhez kötve azért ott lebegett az el nem engedett Sziget-feliratos ballon ? minden bizonnyal azért, hogy a csoda ne csak percekig tartson. A Nagyszínpadot elhagyva az A38 Színpad piros csúcsai felé vettük az irányt, ahonnan az ír-amerikai folk-punk banda, a Flogging Molly házdöngető zenéjére lettünk figyelmesek. Az este kellemesen hűs volt, ám mi mégis beléptünk a sátorba, ahol továbbra is a forróság uralkodott. Azért, hogy kapjunk levegőt, a bejárat közelében álltunk meg, onnan néztük a zenekart, a hatalmas energiájukat, és hallgattuk minden lábat mozgásba hozó zenéjüket. Egy idő után egyszer csak azt láttuk, hogy a zsúfolt sátorba folyamatosan áramlik a tömeg: tíz-húsz-ötven-hatvan, már számolni sem lehetett a fesztiválozókat, a sátor pedig bírta és fogadta be a Flogging Molly-rajongókat, illetve azokat, akik csak egy őrjítő buli reményében merészkedtek az átforrósodott piros sátorhajóba.
Mi pedig csak arra gondoltunk, hogy a zenének tényleg varázsereje van: összehozza az embereket.
Fotók: Jenei Brigitta
