Levesszük a polcról Jane Austen regényeit és bemutatjuk a hozzájuk kapcsolódó érdekességeket. Elsőként az olvasók kedvencét, a Büszkeség és balítéletet vettük górcső alá, melyről ITT olvashatsz bővebben! A második cikkben az Értelem és érzelem került a középpontba, melyet ITT találsz meg! Sorozatunk harmadik részében pedig az Emma című regény érdekességeit vesszük számba.
Éppen 203 évvel ezelőtt, 1815. március 29-én fejezte be Jane Austen az Emma írását. Eddigre már három regény (Értelem és érzelem, Büszkeség és balítélet, A mansfieldi kastély) elismert szerzője volt, és újabb megtiszteltetés várt rá: a régensherceg nagy csodálója volt műveinek, így a könyvtárosa tudatta az írónővel, hogy a következő könyvét a hercegnek ajánlhatja. Bár Jane nem volt jó véleménnyel a herceg kicsapongó életéről, és először ellenezte az ötletet, elmagyarázták neki: egy királyi fenség engedélye valójában mindenki számára parancs. Ráadásul egy ilyen magas rangú személy elismerése garantálta, hogy a mű nagy számban fog fogyni. Jane Austen kiadója meg is emelte a példányszámot kétezerre.
Az írónő mégsem volt felhőtlenül boldog. Ez volt a negyedik regénye, amely az olvasók kezébe került, és attól tartott: nem lesz olyan jó a fogadtatása, mint a korábbiaknak.
Félelmeiről így írt: ?jelenleg azon aggódom leginkább, hogy ez a negyedik mű nehogy szégyent hozzon mindarra, ami jó volt a korábbiakban? Erősen kísért a gondolat, hogy azok az olvasók, akiknek tetszett a Büszkeség és balítélet, ezt kevésbé találják majd szellemesnek, akiknek pedig A mansfieldi kastély volt a kedvencük, azok ezt majd a józanság tekintetében fogják elmarasztalni? ? idézi az írónőt Claire Tomalin, Jane Austen leghíresebb angol irodalmi biográfusa.
Természetes, hogy amikor egy író új vizekre evez és a korábbiaktól eltérő témát választ, tart az olvasók reakciójától. Jane Austen félelmei azonban be is igazolódtak. Az első visszajelzések nem voltak biztatóak. Az írónő rendszeresen feljegyezte a könyveiről hallott és olvasott véleményeket, és az Emmáról negyvenhármat gyűjtött össze. Ezek közül húsz ellenséges hangú volt, és csak hat dicsérte igazán a regényt. Tizenheten állították, hogy a Büszkeség és balítéletet jobban szerették, és csupán négy olvasó mondta azt, hogy Jane eddigi lejobb műve az Emma. Lehet, hogy saját korában nem kapott elég elismerést a könyv, a későbbi századokban azonban egyre több olvasónak vált kedvencévé ? köztük J. K. Rowlingnak is.
A legagyafúrtabb rejtély
A Harry Potter-rajongók talán nem is sejtik, milyen nagy hatással volt J. K. Rowlingra Jane Austen Emma című regénye. Pedig a mű Rowling kedvence, és vagy hússzor elolvasta már az évek során. A Harry Potter-könyvek egyik erőssége a rejtély és a művek végére tartogatott fordulat, amikor legalább egy szereplőről kiderül: nem az, akinek addig hittük. Pont ez igaz Jane Austen Emmájára is. Rowling pedig úgy érzi: Austen zsenialitásának a nyomába sem érhet.
?Sosem oldottam meg úgy rejtélyt a Harry Potterben, hogy ne az lebegett volna a szemem előtt, a közelébe se kerülhetek annak, amit Austen alkotott az Emmában? ? nyilatkozta Rowling.
A kedvelt angol írónő az Emma meseszövését így írja le: ?az általam valaha olvasott legügyesebben kidolgozott rejtély?.
Senkit se tévesszenek meg az idézetek. Jane Austen Emmája nem vérfagyasztó krimi. Az azonban igaz: az írónő olyan ügyesen szövi a szálakat, hogy az olvasó nem is sejti, mennyire megtéveszti őt. Bár Austen belecsempészi a művébe a rejtély megfejtéséhez szükséges nyomokat, olyan észrevétlenül adagolja az információkat, hogy csak a regény végén döbbenünk rá: félrevezettek minket.
Bevallom, nekem is az Emma a kedvenc Austen-regényem, meg sem tudom mondani, hányszor olvastam már újra. Szeretem, mert ebben a művében teljesedik ki az a humoros és ironikus elbeszélésmód, amely már a Büszkeség és balítéletben is megfigyelhető. A főszereplő Emma pedig olyan hősnő, akivel nagyon könnyű azonosulni. Hamar a szívünkbe zárjuk a fiatal lányt, ami nem is csoda, hiszen Jane Austen úgy meséli el a történetét, hogy mi, olvasók mindig Emma érzésein, ítéletein és gondolatain átszűrve ismerjük meg a cselekményt. Emma szemszögéből látjuk a többi szereplőt, a kis zárt világot, amelyben mozog, a települést, amely birtokaik közelében fekszik. Mintha kézen fognánk a főhőst, és együtt haladnánk vele végig az útján. Ebből adódik a fordulat ereje is, hiszen mi hiszünk Emmának, és olyannak látjuk a barátait, az ellenségeit, amilyennek ő. Amikor rádöbben, hogy mekkorát tévedett, mi is vele együtt csalatkozunk.
Az első gazdag hősnő
Nem véletlen, hogy a Büszkeség és balítélet és az Értelem és érzelem film- és sorozatverziói sokkal kedveltebbek, mint az Emma feldolgozásai. Ebben a regényben nincsenek lányszöktetések, grandiózus bálok, nagy utazások. A főhősünk még csak Londonba se megy el. Egy kis településen éli napjait. Esténként apja néhány barátjával beszélget és kártyázik, és a legnagyobb esemény, ha néha egy-egy vacsorán részt vehet. Bál is csak egyszer van a regényben, de az is zártkörű, melyen ugyanaz a kis társaság jelenik meg. Ebben a regényben a történet helyett sokkal hangsúlyosabb mindaz, ami Emma fejében játszódik le, amit ő érez. Mi pedig olvasóként tanúi lehetünk a lány jellemfejlődésének, titkainak, tévedéseinek, hibáinak, örömeinek.
De milyen lány is Emma, akinek a szemszögéből a világot látjuk? Érdekes, hogy magába sűríti a korábbi Jane Austen-hősök szinte minden jó tulajdonságát: olyan okos, fürge észjárású, mint a Büszkeség és balítéletben Lizzy, olyan energikus és jókedvű, mint az Értelem és érzelemben Marianne, és ugyanannyira fontos számára a jómodor, mint Elinornak.
Ráadásul: ő az első Austen-főhősnő, aki gazdag. Neki nincs szüksége jó partira.
Egy gyönyörű, jövedelmező birtokon él apjával, nagy hozománya van, és kitűnő társadalmi kapcsolatokkal rendelkezik. Szegénységtől, megvetéstől nem kell tartania, ahogy attól sem, hogy egy családtagja rossz modorú, neveletlen lenne. Rokonai előkelőek és kedvesek. Már az első fejezet így nyit:
?Emma Woodhouse igazán mindent megkapott az élettől, ami szép és jó: csinos volt, eszes, gazdag, derűs természetű; már huszonegyedik évében járt, de komolyabb baj vagy bánat még sosem érte.?
Hamar kiderül, hogy Emmának az egészsége is kicsattanó, és igazán elégedett az életével. Az első mondat azonban rögtön felveti a kérdést az olvasóban: na jó, de akkor mi lesz a konfliktus? Ha a főszereplő semmiben sem szenved hiányt, miért fog harcolni? Talán egy másik, rosszindulatú, agyafúrt szereplő fogja megkeseríteni az életét? Vele kell majd szembeszállnia? A felvetés jogos, hiszen Jane Austen korábban megjelent regényeiben ? beleértve A mansfieldi kastélyt is ? mindig volt egy-egy ármánykodó szereplő, aki a főhőst akadályozta. Emmának azonban még ilyen természetű ellensége sem akad. Vannak ugyan olyan ? hasonló korú ? nők a regényben, akiket Emma nem kedvel, de céljait ők sem keresztezik. A főhősnek ebben a regényben saját magával kell megküzdenie. Szintén az első fejezetben olvashatjuk:
?A baj csak az volt, hogy (?) Emma mindig megtehette, amit a fejébe vett, s hajlott arra, hogy a kelleténél elégedettebb legyen önmagával; tartani lehetett tőle, hogy emiatt sok öröme megkeseredik majd később??
Ebből adódik a valódi bonyodalom: Emma végtelenül bízik saját ítélőképességében. Meggyőződése, hogy kiváló emberismerő és tökéletes házasságszerző. Fejben gyorsan összepárosítja a hajadon lányokat és az agglegényeket, de nem marad meg a gondolatnál: mesterkedni kezd, hogy összehozza barátnőjét a kiszemelt lelkésszel. Ahogy azonban halad előre a történet, Emma egyre több félreértés áldozata lesz, és a végén veszélybe kerül az a kapcsolat is, amely igazán boldoggá tehetné őt. Emma jószívű és önzetlen, de nagyképű és beképzelt is.
Csak a történések és a tévedések tanítják meg arra, hogy a világ nem olyan, amilyennek ő képzeli, és a környezete nem aszerint cselekszik és érez, ahogy ő fütyül.
Walter Scott is elismerően írt Austen műveiről
Így bár a mű hétköznapi környezetben játszódik és hétköznapi eseményeket (vacsora, séta, vásárlás, beszélgetések, kirándulás) mutat be, mégis érdekessé, szerethetővé válik. Maga Walter Scott is hasonlóan látta, akit először az Emma kiadója kért meg arra, írjon valamit a regényről. Scott elismerően szólt a komikus dialógusokról, melyekben kibontakozik a szereplők jelleme, de Jane Austen jelentőségét ő is csak az írónő halála után ismerte fel. Akkor már így nyilatkozott műveiről: ?Ez a fiatal hölgy olyan csodálatos tehetséggel ábrázolja a mindennapi élet elfoglaltságait, érzéseit és jellemeit, amilyennel én még soha nem találkoztam. A fellengzős stílust én is éppen olyan jól tudom művelni, mint ma bárki, ám hogy ilyen mesteri kézzel nyúljak a mindennapos dolgokhoz és jellemekhez, érdekessé téve őket a leírások és az érzelmek valódiságán keresztül ? ez nekem nem adatott meg? ? idézi szavait Claire Tomalin.
A Jane Austen élete című életrajzában Claire Tomalin is elismerően ír az Emmáról: ?az Emmát a maga korántsem makulátlan hősnőjével általában Austen legtökéletesebb könyvének tartják, amely elejétől a végéig megbicsaklás nélkül halad, s nincsenek benne elnagyolt részek és elvarratlan szálak. A gondosan ábrázolt világ legalább olyan zárt és kerek önmagában, mint Racine darabjainak világa. (?) a krimi izgalmával fejeli meg az emberi lélek tanulmányozását. Minden újabb olvasással jobban értjük és értékeljük a szerkezetét és a finomságait; olyan, akár egy vonósnégyes vagy egy szonáta, amely minden egyes újrahallgatáskor új dimenziót kap bennünk? ? állítja.
Érdekes, hogy Jane-nek éppen az a regénye a legtökéletesebb, melyben a legkevesebb utalást találjuk saját életére. A szereplők helyzete, világa merőben eltér az övétől. Emma szerencsés, gazdag, aki házasság nélkül is boldogulna az életben. Barátnőjének ecseteli, hogy a vénkisasszony lét csak akkor sajnálandó és szomorú, ha szegénység társul hozzá, mert akkor a vénkisasszony a kuporgatástól megkeseredik és nevetségessé válik (van is egy vicces vénkisasszony-karakter a regényben: a beszédes Miss Bates). Érdekes, hogy amikor Austen ezeket a szavakat hősnője szájába adta, ő már éppen ilyen szegény, kuporgató vénkisasszony volt.
Szintén gyenge kapocs, mégis érdemes megemlíteni, hogy az Emmában kap először fontos szerepet egy nevelőnő. Emma második anyjaként és legjobb barátnőjeként szereti Mrs. Westont, a nevelőnőjét. Jane Austennak pedig szintén egy nevelőnő, Anne Sharp volt az egyik legjobb barátnője, aki Jane leggazdagabb fivérének gyermekeit tanította. Ekkor ismerkedett meg vele az írónő és zárta őt a szívébe, sőt: élete végéig tartotta vele a kapcsolatot. Mrs. Weston karaktere is mutatja: Jane nem volt rossz véleménnyel a nevelőnőkről, nem nézte le őket. Viszont sajnálatot érzett irántuk. Ahogy barátnőjének kívánja egy levélben, hogy szeressen bele a munkaadója és vegye őt feleségül, úgy az Emma egyik fiatal szereplőjét is megmenti attól a szomorú sorstól, hogy nevelőnőnek kelljen állnia.
Ha egy-egy karakter megformálásánál és humoros szituáció megteremtésénél a valóságból vette is a mintát Austen, a regénye nagy része most is fikció.
Mégis ahogy korábbi regényei, úgy az Emma is érezteti, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie 200 évvel ezelőtt egy fiatal nőnek vagy egy idősebb vénkisasszonynak.
Minden olvasásnál szerethetőbb lesz a regény, amely telis-tele van izgalmas karakterekkel, helyzetkomikummal, sziporkázó párbeszédekkel, bonyodalmakkal, szerelmes fiatalokkal, és olyan világba repít minket, ahol egy szerethető közösség éli mindennapjait. Mi pedig szívesen csatlakoznánk, hogy Emmával együtt rendezzünk vacsorát a barátoknak, együtt vegyünk részt a szomszédok estélyein, együtt kiránduljunk a hegyekbe, együtt olvassunk, táncoljunk, fessünk portrét és együtt drukkoljunk a sok fiatal szerelmesnek. Mert a regény végére természetesen mindenki megtalálja a párját! Ha a könyv felénél minden a feje tetejére áll is, a happy end garantált.
Wéber Anikó
Forrás:
Jane Austen: Emma
Claire Tomalin: Jane Austen élete
Sean Smith: És megteremtette Harry Pottert?
