„Isten a tenyerén hordott”

Mindent mindig teljes erőbedobással csinált; ha táncolt, azt mondták: erőteljes, ha faragott, azt: kifejező. Erdélyi Tibor – ahogy egyszer fogalmazott – a táncosok közt a legjobb fafaragó, a faszobrászok közt a legjobb táncos.

Harminchárom évig járt Japánba párjával magyar néptáncot oktatni, közben az Állami Népi Együttes táncosa, szólistája, majd több kiváló együttes koreográfusa, művészeti vezetője volt. Munkáját idén Kossuth-díjjal ismerték el. Azt mondja: ezt a megtiszteltetést még szoknia kell.

Uszkában
nevelkedett, mennyire határozta meg a sorsát a szatmári gyermekkor?

Ha megkérdezik tőlem, hova való vagyok, „Oda, ahol a kis Túr siet beléje”, ahol hiányzik a „Hetedik krajcár”, ahol megszületett a Himnusz szövege. „Az Isten háta mögött” – ahogy Móricz Zsigmond írta. Édesapám géplakatos volt, de fával is dolgozott. A második világháború után málenkij robotra hurcolták, a Szovjetunióban halt meg 38 évesen. Nagyon sokat készültem rá, hogy megfaragjam mindezt, most dolgozom rajta.

Az
édesapjának farag szobrot, vagy emlékművet az elhurcoltaknak?

Az egész történetet akarom megfaragni. Ahogyan
dolgoztak, követ törtek, hordták. Tudja, nem volt igazán zárt hely, ahol
aludtak, átfújt a szállásukon a szél. Akik reggelre megfagytak, azokat szánon
elhúzták a gödörig: egy sor halott, egy sor mész. Második világháborús emlékművet
már faragtam 1992-ben Uszkára: harminchat kopjafát és Mózes kőtábláit a három
zsidó családnak.

Honnan
tud ilyen sokat a málenkij robotról? Utánanézett később, hogy megtudja, mit élt
át az édesapja?

Hatan hazajöttek a faluba, nagyon hamar meghaltak, de
idejekorán elmeséltettem velük mindent.

Tizenéves
fiúként is érezte, hogy ez fontos?

Nagyon sokat jelentett nekem édesapám, igazán szerettem és felnéztem rá. Tizenkét faluban oktatott leventéket, komoly tekintélye volt, gyerekként magam is áhítattal voltam iránta.

Azt
mesélte egyszer, hogy a szülei elmentek bútort vásárolni, közben megszületett
Ön, s tán egy fiókban hozhatták haza, innen a fához való kötődése. Gyerekként
is farigcsált?

Már kisgyerekkoromban is mindig a fával bíbelődtem. Tizenegy évesen elhatároztam, hogy gazdag ember leszek, s elkezdtem faszögeket gyártani. Egy hét alatt tudtam vagy százötvenet kifaragni, a gép meg kilószámra önti ki… naivitás volt részemről. A falunkban volt egy kerékgyártó, de akárhogy könyörögtem neki, nem váltotta ki az ipart, így kerékgyártó nem lehettem. Amikor az 1948-as nagy tiszai árvíz idején a szobánkon keresztül folyt a víz, a falu gyerekeit elvitték csepeli munkások. Amikor visszahozták őket, felkapaszkodtam a teherautóra, és Budapestig meg sem álltam.

Volt
ismerőse, akinél kopogtathatott?

Igen, a nagybátyám. Édesanyám kisnemesi családból származott, ahogy ők mondták, kutyabőrös nemesek voltak, ám nagyapám elnőzte, elváltózta a birtokot, száz hold földből maradt öt telek. Szóval kezdetben a nagybátyámnál laktam. Szerencse folytán rövidesen az Iparművészeti Múzeum asztalos-restaurátora lettem. A műhelyfőnök látott engem a nagy vásáron a Ligetben, s megkérdezte: nem akarsz hozzánk jönni tanulónak? Én meg mentem, és azonnal elkezdtem boldog lenni, félreraktam a műhely összes fahulladékát, hogy majd abból csinálok valamit. Csináltam is később, például fűszeres dobozt, ma is megvan egy.

Hogyan
jutott el a fűszertartótól a szobrokig?

Mindig mocorgott bennem valami. Közben felvettek a
Zalka Máté Kollégiumba, így a Délibáb utcából jártam az Iparművészeti Múzeumba.
Természetesen gyalog, mert nem volt hét forintom egy heti bérletre. Lovász József
mestertől kaptam később. Láthatja, ilyen naiv, idétlen uszkai gyerek voltam,
néha még ma is az vagyok.

Miért
kezdett táncolni?

Meséltem már erről, de tetszik tudni, az embernek csak egy élete van, ami megtörtént velem, újra csak azt mondhatom. A Zalka Máté tanulóotthonban először alakult egy három párból álló kis tánccsoport. Ahogy az uszkai fonóban, úgy itt is én citeráztam, s arra táncoltak. Abban az időben minden kollégiumnak, szakmának volt tánccsoportja, még a koporsókészítőknek is. Nem táncoltak bonyolult dolgokat, egyszerűbb lépéseket, kanásztáncot. Visegrádon lett volna fellépésük, ám az egyik táncos lebetegedett. Mondtam a tanárnak: eltáncolom én. Nem nagyon hitte, de fél óra alatt megtanultam, és másnap már én léptem föl, mert citerázni egy másik fiú is tudott. Egyre bővült a kollégium tánccsoportja, 1948-ban megnyertük az Országos Táncfesztivált egy orosz tánccal. Innen aztán Aszalós Károly meghívott az MTA Központi Együttesébe, ez az ipari tanulók tánccsoportja volt. Elmentünk Berlinbe a Világifjúsági találkozóra, ott látott Rábai Mikós az Állami Népi Együttes koreográfusa, és javasolta: felvételizzek hozzájuk. Rengeteg színes történetem van, de nem is merem elmesélni, mert Háry Jánosnak tartanak majd.

Én
meghallgatnám.

Az MTA együttesével felléptünk a Majakovszkij
Színpadon a Margitszigeten. Akkoriban ez egy egyszerű fából ácsolt színpad
volt, felette drótokat húztak ki, azokra függesztették este a lámpákat. Én
nappal léptem fel. Aszalós Károly készített nekem egy botos kanásztánc
koreográfiát, a botot magam faragtam. Táncoltam, táncoltam, feldobtam a botot,
s az nem esett le, a drótra felakadva elkezdett mérlegelni jobbra-balra, én
csak táncoltam alatta, majd mikor lebillent, elkaptam. Persze kitört a taps. Ott
volt akkor az Állami Együttesből két ember, hogy megnézzen.

Könnyedén
be tudott kapcsolódni amatőrként az Állami Népi Együttesbe?

Akkoriban Rábai Miklósra bízták az együttes megszervezését, járták az országot, s hívták a legtehetségesebbeket. Tehát teljesen amatőrökből épült az együttes, kimondottan előnyt jelentett, hogy én már komolyabb csoportban is táncoltam.

A
táncos szakma rövidre szabott pálya: legfeljebb húsz-harminc aktív évet jelent,
utána jön a koreográfia, a tanítás. Nem bánta soha, hogy ott kellett hagyni a
színpadot?

Nem sirattam meg, mert már korábban tanítottam és
koreografáltam, így volt átmenet. A Vadrózsák Táncegyüttesbe hívott Falvay
Károly asszisztensnek, számos koreográfiát készítettem. Akadt, amit látott
Rábai Miklós is, és tetszhetett neki, mert később lemásolta egyik munkájába. Én
meg nagyon büszke voltam rá. Az életem során több mint tíz együttesben koreografáltam,
művészeti vezetője voltam a Vadrózsáknak, a Szolnoki Tiszának és a hivatásos
Duna Művészegyüttesnek is. Sok kiváló művésszel dolgoztam, többek között Fülöp
Viktorral, Ladányi Andreával, Sebő Ferenccel, Zsuráfszky Zoltánnal (a Barcsai szeretőjében) és sok mással, a
könyvemben ott a teljes lista.

Akkoriban
sok együttes működött, és népszerű volt a hagyományokat kicsit szabadabban
kezelő táncszínház is.

Ennek egyik meghatározó alakja, Novák Tata nagyon jó
barátom. Előszeretettel emlegetik őt a magyarországi táncszínház atyjaként – és
valóban csodálatos színházat csinált –, de megfeledkeznek arról, hogy az Állami
Népi Együttes 1957-ben mutatta be a Kisbojtárt,
amelyben én rablóvezért táncoltam, ami ugyancsak táncszínház volt, csak nem úgy
hívtuk.

Azt
írták Önről, hogy hihetetlen erővel, energiával táncol. Ilyen a habitusa?

Én mindent teljes erőbedobással csináltam, a próbákat
is. Ma már kicsit megbántam. Táncoltam a Hajnalodikat,
ahol két méter húsz centi mélyre ugrottam egy gödörbe, le is vált a porc a
térdemben. Mondtam Rábainak, gond van a térdemmel, mire azt felelte: biztosan
fociztál. Ezeket a történeteket megírtam a tavaly megjelent Két boldog ember című könyvemben, így
bátran mesélhetem. Soha nem voltam lírai alkat. Mindig erőteljesen táncoltam,
Rábai néha felszólt a színpadra, hogy nem kértem ilyen erővel, ez csak egy
próba. Én akkor éreztem jól magam, ha minden energiámat beleadom. Erőmnél,
alkatomnál fogva mindig én voltam a rablóvezér, a törékeny fiúk meg játszották
a Kisbojtárt. Talán szebbek is voltak.

Harminchárom
évig tanított a párjával Japánban. Hogy kerültek oda?

Háry János folytatja meséit. Sidmouth-ban léptünk fel a Vadrózsák Táncegyüttessel, s volt ott egy fukuyamai tánccsoport is. A vezetőjük, Yoshiaki Oka megkereste az egyik táncosomat – hozzám, mint art directorhoz nem mert odajönni – , azzal, hogy jó lenne, ha kimenne Japánba táncot tanítani. Közben az Állami Népi Együttessel felléptünk Japánban és a Fülöp-szigeteken. Hazajöttünk, majd hívott az ország legjobb japán tolmácsa azzal, hogy miként döntöttünk. Mondtam, szívesen felkészítem a felkért táncost, hogy kimenjen, s oktasson. Ám addig nyaggattak, hogy menjek, mire azt mondtam: rendben, de csak a párommal együtt. Azt felelték: de jó, akkor páros táncokat is könnyebb lesz tanítani. Isten a tenyerén hordott bennünket. Összesen 33 évet tanítottunk Sapporotól Okinawáig minden egyetemi városban. Volt, hogy évi három hónapot töltöttünk kint, volt mikor három hetet, de megesett, hogy kétszer is hívtak egy évben. Mikor a párom egészségi okok miatt nem tudott velem jönni, akkor volt táncosaimat vittem magammal asszisztensként. Nagyom szeretem Japánt, sokakkal tartjuk azóta is a kapcsolatot, bár már inkább ők jönnek a magyar táncháztalálkozókra.

Közben
folyamatosan dolgozott a fával?

A múzeumban különböző egzotikus fákkal dolgoztunk,
gyöngyházzal, rézzel restauráltunk bútorokat. Sok közülük ma is látható a
Nagytétényi Kastély Múzeumban. Nagyon hiányzott nekem a fa, és egy-egy csanakot
mindig vittem magammal. A többiek húzták egymást, mulattak, én meg többnyire
ültem a sarokban és faragtam. Kulacsot, mángorlót is. Amikor hazajöttünk,
kiállítást szerveztünk, mert sokan foglalkoztak közülünk kézművességgel. Azt
láttam, hogy nagyon tetszenek az embereknek a faragásaim, ezért elkezdtem vele
komolyabban foglalkozni. Olyannyira, hogy 1953 óta minden pályázaton vagy nívódíjat
kaptam, vagy megnyertem valamilyen helyezést, főleg az elsőt.

Dolgozik
megrendelésre is?

Nem adok el. Nálam van minden: a lakásban, a
garázsban, a padláson, a kazánházban, néhány a műhelyemben. Csaknem hatszáz
darab.

Néhány
éve azt mondta: soha eggyel sem volt igazán elégedett. Azóta akad ilyen darab?

Annyian dicsérik és különleges munkámnak tartják az Apostolok a Mester nélkül (negatív Krisztus), a Sámán (táltos), Inkvizítor, Utolsó pásztor című munkáimat, és Bartók Béla három színpadi művére készített szobraimat, hogy már néha magam is elhiszem, hogy ezek nagyon jók. De most azt remélem, hogy ez a koncentrációs táborról szóló darabom lesz az, ami végre nekem is tetszeni fog. Küzdök vele. Sok gondom volt a faanyaggal, de nem adom fel. Édesapámnak tartozom ezzel.