Az ima helyes gyakorlatáról könyvtárakat írtak tele. Noha a nem imádkozók számára pofonegyszerűnek tűnik a dolog, az imádkozásnak is vannak irányzatai, csábító tévútjai, üdvös és tiltott formái, káros változatai. Aki nem imádkozik, az szinte minden imádkozót a szentek közé sorol annak ismeretében, hogy valami ennyire haszontalanra egyáltalán időt szánnak, és életüket egy képzelt fensőbbség kezébe helyezik. Akik viszont azt veszik alapnak, hogy a világ Isten kezében van, és semmi sem történik az ő jóváhagyása nélkül, azok tábora sok-sok irányzatra bomlik arra vonatkozóan, hogy mit és hogyan szabad kérnünk az Istentől, és hogyan kell viszonyulnunk ahhoz, ha nem adja meg. A klasszikus e tárgyban Simone de Beauvoir, aki életében talán először (de egész biztosan utoljára) úgy imádkozott, hogy felszólította Istent: adja tévedhetetlen bizonyítékát a létezésének, különben nem fog benne hinni. És mivel Isten nem „engedelmeskedett”, ő a maga részéről lezárta ezt a kérdést. Hogy egy másik szélső pontot is kijelöljek: Joseph Ratzinger (a később XVI. Benedek pápa) azzal indítja Bevezetés a keresztény hit világába című könyvét, hogy hit és hitetlenség egyáltalán nem kizárja, hanem sokkal inkább átjárja és folytonosan „kihívja” egymást. A hívőt a hitetlenség, a hitetlent a hit kísérti, sokszor akár egész életen át.
Az ima teoretikusai gyakran jutnak arra a gondolatra, hogy az igazi hit a „legyen meg a te akaratod” Istenre hagyatkozásában nyilvánul meg, míg az Istent „kényszeríteni” próbáló erőszakosság mögött mindig hitetlenség húzódik meg.
Annak, aki kér, és nem kapja meg, talán azon kellene elgondolkodnia, helyesen kért-e, és amit kért, hasznára vált volna-e neki és a környezetének.
De persze könnyebb bölcselkedni, mint valamilyen szorongató helyzetben benne lenni, és annak mélységéből olyan kéréssel ostromolni az Istent, amelytől az életünk, a boldogságunk függ, sőt amelyre aktuálisan csaknem az egész lényünk csupaszodik.
Pintér Béla darabjának kezdetén azonnal az a nőismerősöm jutott eszembe, aki sok éven át vágyott hiába gyerekre, és ebbe csaknem beleőrült. Az első karakter ugyanis, akivel találkozunk, a cselekmény hőseként nem aktív, a színpadon időről időre át-áthaladó, középkori vásári mutatványok krampuszához hasonló szimbolikus rémalak: a nőgyógyász Ridegh doktor, aki a nők teherbe esésének objektív feltételeit, lehetőségeit, az életkor előrehaladtával csökkenő esélyeit sorolja. Csak tényeket ugyan, de olyan csúfondárossággal, kíméletlenséggel, mintha direkt örülne neki, hogy a sikerhez az esetek jelentős részében mekkora szerencse, sokszor pedig szinte isteni csoda kell. Biztosak lehetünk abban, hogy aki vért verejtékezett érte, és éveken át újra meg újra kifogyott a reményből, hogy saját gyermeke lehet, amikor ez végül mégis megadatik, csodának is fogja tartani – lelke mélyén talán még akkor is, ha nem vallásos.
Az imádkozó központi alakja Réka, akit Fodor Annamária játszik, elementáris meggyőzőerővel.
Tőle indul ki, az ő kikezdhetetlen hitéből fakad minden további fejlemény. Ő az, aki a zenész Gáborba szinte vallási hevülettel beleszeret, és csaknem szégyentelenül jelzi a férfinak először azt, hogy vele akar lenni, aztán azt, hogy egészen a magáénak, a férjének akarja, majd hogy gyereket is szülne tőle, családot alkotna vele. Ezzel nem akarom afféle „nőstényördög-történetté” silányítani a cselekményt, de azt nem lehet nem észrevenni, hogy Réka mindennek ugyanazzal a vakhittel esik neki, és hajlamos az összes vágyát az isteni tartományból eleve jóváhagyottnak, azaz szentnek tekinteni. Az ő világában minden e szent búra erőterében történik, és egyáltalán nincs tekintettel egyéb szempontokra, korlátozó tényezőkre: Gábor házasságára, feleségére, kisfiára: a családi boldogságra, amelyet tönkretesz. Gábor karaktere (és Jankovics Péter alakítása) Rékáéhoz képest számomra sokkal halványabb, gyengébb. Kezdetben úgy tűnik, csupán a hiúsága viszi rá, hogy Rékával – ha már annyira akarja – kalandba bonyolódjon, de „a család szentségére” hivatkozva sokáig kitart a felesége és Zoli fia mellett: tagad, amíg tagadhat. Így aztán még az is lehetséges, hogy csak a kettős élet elviselhetetlen feszültsége miatt válik el végül, és kezd a gyerekvállalás mindkettőjük számára kínkeservesnek bizonyuló „új projektjébe” Rékával. Míg az előző házasságában semmi ilyesmit nem kellett megélnie, a Réka által „kiimádkozott” újban lelki tipródás, szenvedések sora vár rá. Úgy tűnik, a lehetetlent kísértik meg a mesterséges megtermékenyítések sorozatával. Mintha az isteni akarattal dacolva próbálnák kikényszeríteni a „gyermekáldást”, amely egy idő után már minden mást felülíró célja Rékának, mert az életének teljessé válását várja tőle. Gábor tisztességgel helytáll a megértő és támogató férj szerepében, Réka viszont még arra is képes, hogy valaki más ondósejtjeit használja fel a „szent cél” érdekében, amikor Gábor nem képes „teljesíteni”. Pintér egy ponton eljátszik a gondolattal, hogy lehetne ez másképpen is, ha Réka elengedné a vágyát, és képes lenne isteni akaratként a gyermektelenséget elfogadni. De nincs az az isten.
Ez egy régi jó barátommal folytatott vitáinkat idézi fel bennem, aki a hírekben hallott, feldolgozhatatlanul gonosz tettekkel szembesülve arra az álláspontra szokott helyezkedni, hogy Isten – mint a Bibliában Jóbot – a világunkat ideiglenesen átengedte a sátánnak. Érthetetlen ugyanis, hogy a végtelenül jó Isten hogyan engedhet meg annyi rettenetet, kínt, fájdalmat. Van azonban egy olyan gondolati hagyomány is, amely a jézusi szenvedés és e szenvedés felajánlása alapján az emberrel együtt szenvedő, szenvedésének legmélyén is jelen levő Istenről beszél, aki titokzatos módon nem ellenáll a gonosznak, hanem annak közepén, tobzódásának idején is velünk marad, általa kínzott voltunkban sem hagy bennünket magunkra.
Réka univerzumában mintha minden az ellenkezőjébe fordulna; minden áldás, amelyért oly kitartóan és eredményesen könyörgött, átokká változna. Talán mert Istennek címzett kéréseit valójában a világot mostanában igazgató sátán teljesíti?
Válóperek gyakori tanulsága, hogy a sértett, bosszúvágyó szülők hajlamosak ádáz küzdelmük eszközeinek tekinteni a gyerekeiket. Pintér hősei: Réka, Gábor, Aranka (a Messaoudi Emina által játszott első feleség), az első házasságból született Zolika, majd Édua, Réka és Gábor gyermekének sorsa is azt bizonyítja, hogy gyereket vállalni, családot alapítani önmagában nem feltétlenül üdvös, hiszen ha a szülővé válást öncélnak tekintjük, ám amikor megadatik, máris könnyelműen kipipáljuk a projektet, azzal azt bizonyítjuk, hogy alkalmatlan szülők vagyunk, akik ártanak a gyermekeiknek. Úgy viselkedünk, mint az olyan gyerek, aki nem tud felelősen gondoskodni a kapott kiskutyáról, mert egyáltalán nem számolt azzal, hogy gazdinak lenni felelősség, és sok fáradozással, önfeláldozással jár. Lehetséges ugyan, hogy addig sír, míg meg nem kapja, de ennél nem lát tovább, és nem képes megfelelni annak a kihívásnak, amelyet egy egészen ránk bízott kicsi lény kizárólag általunk teljesíthető igényei jelentenek.
A színpad háttere a Gellért-hegy a Szabadság-szoborral és mellette magasodó tornyokkal, az egyiken orosz, a másikon kínai felirattal. Gábor a rezsim kultúrpolitikai elvárásaival dacoló művész, zenésztársa és barátja (Takács Géza) a zsíros megbízásokat először még némi szégyenérzettel vállaló, de megalkuvása révén idővel „a nemzet zenészévé” emelkedő opportunista. De mintha ezek a vonatkozások csak a keretét adnák a magánéleti félresiklásnak, mert
a közéleti tisztaság jól megfér a magáncsőddel – végső soron pedig mintha minden mindegy lenne már.
Pintérnél egy terepasztal apró, mitugrász bábuinak látjuk magunkat, amelyek mindenestül ki vannak téve a nagy és nagyok által elhatározott történéseknek. „Láttam Uram, a hegyeidet / S olyan kicsike vagyok én. (…) az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik / S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban / Ott állsz az utjuk végén” – írta a húszéves József Attila Isten című versében.
Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Pintér Béla és Társulata honlapján.
Fotók: Mészáros Csaba
