Istenszöm és törökbors Jámborvárosban
Nyelvi fejtörőnek is beillenének a címben szereplő szavak, melyeket a szegedi városrész, Alsóváros népi építészetét bemutató vezetett sétán ismerhettünk meg. A városrészt buzgó hívő lakosságáról nevezték el Jámborvárosnak. Egykor istenszömnek hívták az itt felépült napsugaras házak padlásablakait a törökborsot, vagyis paprikát termelő helyiek. A szegedi Alsóváros máig fennmaradt napsugaras építészeti emlékei és letűnt szokásai nyomába eredtünk.
Számadó juhász háza, Szeged, Pásztor utca 39.
1879. március 12. Szeged történetében új időszámítást indított el, a megsemmisítő erejű árvíznek a tragédia ellenére mégis sokat köszönhet a város. Szeged rendezett, egységes arculatú modern várossá alakult az átgondolt városrendezési terveknek köszönhetően. Tisza Lajos kormánybiztos meghívására Lechner Lajos készítette el korszerű terveit, melyekben az alsóvárosi, elsősorban parasztcsaládoknak 4 típusházat tervezett, ajánlottan napsugaras oromzattal. Ezeket a házakat már az árvíz előtt is szép számmal építettek. A nap járása meghatározta a parasztok életritmusát, életükre döntő hatással volt a fényes égitest. De a napsugaras motívum elsősorban a katolikus barokk templomokban elterjedt Szentháromság-ábrázolásokat követi. A padláslyuk – az istenszöm – magát az Isten szemét jelenti, a házon és lakóin rajta tartja Isten a szemét, és megóvja a tragédiáktól, betegségektől az ott lakókat.
Nyíl utca 48.
A nagy árvíz után felépült alsóvárosi házak lábazatának, alapjának, füstfogó falának téglából kellett elkészülnie, de a ferde kontysíkú oromzatra szívesen használták az olcsó faanyagot, mely a Tiszán leúsztatva érkezett Erdélyből. Trianon után egyre kevesebb napsugaras ház készült, a homlokzatokat inkább téglából tervezték, miután a faanyag megdrágult.
A napsugaras homlokzat elkészítése két ácsmester egyheti munkáját jelentette. A földön tervezték meg a mintákat, beszámozták a darabokat, majd az állványon állónak egyenként, a minták alapján adogatta fel társa az előre méretre vágott léceket. A végeredménynek pedig „szöbbnek” kellett lennie, mint a szomszédé.
Szabadság tér 9.
A napsugaras motívum nem csupán az oromzatok kiváltsága volt, hanem kapukat, de még sírköveket is díszítettek vele.
Patkoló kovács háza, Kisfaludy utca 45.
Alsóváros házait feltűnően magas kerítések veszik körbe, a rossz nyelvek szerint azért, hogy senki ne lássa, mennyi paprika szárad a ház falára fellógatva. Itt terjedt el ugyanis a szegedi paprika termesztése és feldolgozása, amely a több mint 500 éves ferences templom és rendház – amely hazánknak a pannonhalmi után a második legidősebb ilyen típusú egyházi épületegyüttese – gyógynövénykertjéből került a környező paraszti portákra. A messze földön is ismert ferences kert díszének, a paprikának ekkor még csupán az erős változatát ismerték, később nemesítették ki a Szegedre jellemző édesnemes fajtát.
Napsugaras Tájház, Nyíl utca 43.
Alsóváros gazdag néprajzát a Napsugaras Tájház őrzi, a romos állapotából újjáépült napsugaras oromzatú házban kiállítással őrzik a már letűnt paraszti életmód tárgyait, szokásait. A kertben pedig igyekeztek a korábban hagyományos növények, virágok újratelepítésével felidézni a már letűnt korszakot.
A hagyomány szerint Kisasszony napján, azaz szeptember 8-án kezdték a paprika betakarítását. A csövekből hosszú füzéreket kötöttek, és fellógatták száradni a tornácokra, házfalakra. Korabeli leírások szerint piroslott a város a füzérek sokaságától. Ezután következett a csipödés – a paprika szárának lecsippentése, majd a száraz paprika megőrlése. Az édesnemes változathoz a csipödés után felhasították a paprika húsát, kivették a magját és erét, majd újabb szárítás következett. A fűszerpaprika kiváló minőségéhez elengedhetetlen a paprikamag és a benne lévő olaj, ezért a magot áztatták és mezítláb taposták, míg el nem kezdte csípni a rajta lépkedő talpát, így szabadították meg a csípősséget okozó kapszaicintől. Végül furkóval összezúzták a magot és a paprikahúst, és úgynevezett külüben vagy vízimalmokban megőrölték.
Pásztor utca 39.
A paprikatermesztés elterjedésén túl a szegedi papucs is ekkor kezdte a virágkorát élni, hiszen az árvíz utáni újjáépítés az egykor örökké saras utcákat is megszüntette: a kövezett utakon már nyugodtan lépkedhettek páratlan lábbelijükben a szegedi lányok, asszonyok. Páratlan volt a még török időkből származó topánka, ugyanis egy kaptafára készült a bal- és a jobblábas is. Eleinte csizmadiák készítették a papucsokat, később már csak a papucsosok varrták a mezei virágokkal, pomponnal ékesített csinos lábbeliket, melyekbe csak egyetlen szög kerülhetett, a sarkukra. Menyasszonyként fehér papucsban érkeztek a lányok az oltár elé, a lagziban már piros papucsban ropta a táncot a menyecske.
| A szegedi papucskészítésről készült interjúnkat olvasta már? |
Közép-Kapu utca 5.
Jámborváros életében a búcsúk nagyon fontos szerepet játszottak. A búcsú napjára kimeszelték házaikat az itt élők, és rokonaikat, barátaikat vendégül látták. Az ekkor megrendezett bálok különleges eseménynek számítottak, mert ez volt a ritka alkalmak egyike, mikor a fiatalok ismerkedhettek egymással, a rég nem látott rokonok, katonatársak a viszontlátás örömében osztozhattak. Akinél nem járt vendég búcsúkor – a már említett alsóvárosi Havas Boldogasszony-templom augusztus 5-én tartotta –, az szégyenben maradt. Egy alkalommal Bálint Sándor, Szeged neves néprajzkutatója, Alsóváros szülötte nevezetes barátja segítségével mentette meg nagynénjét a vendégínségtől. Móricz Zsigmondot hívta meg Ágnes nénihez, aki rengeteg betyártörténetet ismert, ezeket a híres íróval is megosztotta, aki éppen Rózsa Sándorról írta regényét.
Az izgalmas sétát Pulics Julianna vezette.
A fotók a szerző felvételei.
