Itt evidens a színház, otthon maga az éltető levegő

Gyerekként zárkózott, fiús kislány voltál, s azt nyilatkoztad, hogy színészként tudtál igazán megnyílni és önazonossá válni. Miért?

A zárkózottságom leginkább a külsőmből fakadt. Mindig kicsit ducibb voltam az átlagnál, és fiús frizurám volt. Hiába szerettem volna hosszú, göndör fürtöket, egyszerűen nem nőtt meg a hajam. Félénk is voltam, folyton rettegtem valamitől, olyan, ma már banálisnak tűnő dolgoktól is, hogy le tudok-e szállni a buszról, vagy ki tudom-e időben nyitni az ajtaját. Ezért gyakran csúfoltak, bántottak, s ez visszahúzódóvá és gátlásossá tett. A változás tizenhárom éves korom körül indult meg, amikor végre nőni kezdett a hajam, és megjelent az első szerelem is az életemben, de az alapvető fordulást kétségtelenül a színház hozta meg. Itt tanultam meg elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok. Sőt, itt olyan lehetőségek is megtaláltak, melyeknek köszönhetően ma már kifejezetten előnyként tekintek a külsőmre.

Ukrán középiskolába jártál, majd óvodapedagógusnak tanultál egy magyar főiskolán. Ezt a szakmát valódi indíttatásból választottad, vagy inkább a tiltott magyar nyelv vonzott?

Abszolút az utóbbi. Amikor Kárpátalján életbe léptek a nyelvtörvények, anyukámék azt szerették volna, hogy könnyebb legyen nekem, és később se essek el lehetőségektől, ezért harmadik osztály után átírattak egy ukrán gimnáziumba. De nagyon boldogtalannak éreztem magamat ott, hiszen már akkor imádtam a magyar irodalmat, a verseket, de a tananyag ezeket jórészt épp csak érintette. Nem találkoztam olyan remekművekkel, mint a János vitéz vagy A Pál utcai fiúk. Ezért is érzem most fontos missziómnak, hogy hazavigyek az otthoniaknak olyan előadásokat, amelyekhez az ukrán iskolába kényszerült mai magyar gyerekek nem jutnak hozzá.

Hogyan került képbe a színjátszás?

Egy véletlen folytán. Egyszer az egyik osztálytársam a magyar főiskolán lebetegedett, s az irodalomtanárnőm megkért, hogy helyettesítsem az országos mesemondó versenyen Budapesten. Tudtam, hogy két nappal a verseny előtt esélyem sincs egy teljesen új anyagot elsajátítani, de rábólintottam. Hazamentem, és azt mondta anya, hogy nem baj, majd mi írunk egy mesét. Így is történt, s mivel belőlünk született, könnyen meg tudtam tanulni. A legnagyobb megdöbbenésre második helyezett lettem, pedig tényleg rengetegen indultunk. Amikor meghallottam a győztesek között a nevemet, megálltam és elgondolkodtam: ez lenne az, amit mindig is éreztem magamban? Mert mindig is ott volt valami, csak nem tudtam, hogy mi az. Nagyon sok mindent kipróbáltam, de soha előtte nem éreztem olyat, mint akkor. A verseny után beiratkoztam otthon a Gál Natália színművész vezette színjátszócsoportba, majd azt követte Budapesten a Gór Nagy Mária Színitanoda. Itt ért az első komoly szakmai kudarc, amikor Szurdi Miklós cseppet sem burkolt módon tudomásomra hozta, hogy az alkatommal nem sok keresnivalóm van a színészi pályán. De aztán Gór Nagy Mária kiállt mellettem, így végigcsináltam az iskolát. Ez a motívum amúgy végigkísérte az eddigi életemet: fontosabb helyzetekben mindig kapok egy ellendöfést, majd egy pozitív megerősítést. Mintha folyamatosan próbatételnek tenne ki a sors, hogy lássa, meghátrálok vagy sem.

A színművészeti egyetemi felvételin is kaptál hideget-meleget.

Igen, Budapestre és Kaposvárra is beadtam a jelentkezésemet. Az előbbin már az első rostán kiestem, Kaposvárra azonnal felvettek. Arra viszont én mondtam nemet.

Miért?

Megijedtem, elsősorban a távolságtól. Akkor már két éve Budapesten éltem, tehát leváltam a szülői házról, de a Kaposvár és Nagyborzsova közötti távolság első hallásra megrémisztett. Meg tulajdonképpen nem számoltam azzal a verzióval, hogy ez nekem összejöhet. Tisztában voltam a túljelentkezéssel, hallottam a sokszori próbálkozások kudarcairól, úgy voltam vele, hogy miért pont nekem sikerülne. Amikor megjött az értesítő e-mail, először halálra rémültem, felültem a vonatra hazafelé, végigbőgtem a hatórás utat, és otthon lefeküdtem. Másnap reggel azonban csörgött a telefonom, és Vidnyánszky tanár úr volt a vonal végén. Kérte, hogy szedjem össze gyorsan a cuccaimat, és induljak Kaposvárra, mert nagyon várnak. Tudtam, hogy ilyen csak egyszer adatik meg egy ember életében, s ezt a lehetőséget nem szabad kihagynom. Ha a Jóisten eltervezett nekem egy utat, akkor úgyse fogja hagyni, hogy letérjek róla. Nem is hagyott, és azóta is támogat.

Fontos számodra a hit?

Nagyon. Református hitemet a nagymamámtól kaptam, ő mutatott utat Isten felé. Az első versike, amit megtanultam, egy imádság volt, amit ugyancsak ő tanított nekem, s amit a mai napig minden este elmondok lefekvés előtt. Gyerekkoromban együtt jártunk templomba vasárnaponként, megvolt a helyünk, mindig ugyanabban a padsorban ültünk. Van egy református ének, ami a pályám kezdete óta kísér, s arra tanít, hogy áldás lehessek mások életében, a sajátomban pedig hálás, minden körülmények között. Sajnos a mama már három éve nincs velünk, de a hitem azóta még erősebb. Mintha magamban hordoznám az ő hitét is.

Azt is mondtad, hogy a színészet a traumafeldolgozás egyik eszköze is számodra. Hogyan éli meg a családod a háborút?

Édesapám egész életében úton volt, a munkája miatt járta a világot, de időről időre hazatért. A kis házba Nagyborzsován. Nekik édesanyámmal nagyon nehéz sors jutott, háromszor kezdték újra az életüket, s most jutottak volna oda, hogy élvezhessék is mindazt, amiért addig megdolgoztak. De a háború miatt ez nem adatott meg nekik. Édesapám mindig is megállíthatatlan volt, és rettenthetetlen oszlop számomra, s most egy végtelenségig megtört embert látok. Önmaga árnyéka távol az otthontól, a szülőföldtől, a biztonságot nyújtó közegtől. Mivel ő sokáig volt katona, tudtuk, hogy az elsők között hívták volna be a hadseregbe, ezért rögtön a háború kitörésekor átjöttek Magyarországra. Azóta is össze van rakva a holmija, hogy azonnal indulhasson, ha vége ennek az őrületnek. A kis ház pedig azóta is ott áll üresen, magányosan. Ha hazamegyek játszani, kiszellőztetek, de szívfacsaró látni, ahogy a lakatlanság miatt szép lassan lepusztul. Ha belépek, már nincs otthonérzésem, s ez talán a legkeserűbb az egészben.

Neked hogyan segít a színház?

Úgy, ha haza tudok vinni magyar előadásokat, melyek fényt jelentenek az otthon maradottaknak a szürke, kilátástalan hétköznapokban. Reményt, kapaszkodót adnak, hogy hamarosan minden rendben lesz, és végre visszaállunk a régi kerékvágásba. Itt, Magyarországon evidens, hogy van színház, és sok-sok előadás közül választhatunk, de Kárpátalján ez az egyetlen magyar nyelvű színház, mely magát az éltető levegőt jelenti számukra.

A kisebbségi magyar identitásodat mennyire dolgozod bele a szerepeidbe? Trianon századik évfordulója alkalmából verset is írtál Üzenet határtalanul címmel.

Ez nálam nem tudatos, inkább ösztönből jön. Gyakran érzek valami mélyről fakadó pluszt magamban, amit se megfogalmazni, se megmagyarázni nem tudok. Ha felismerem, egyszerűen csak teret engedek neki. Több osztálytársam és barátom a korához képest előrehaladottabb lelkileg és szellemileg, de azt érzem, hogy bennem van valami sokkal érettebb dolog, amit otthonról, a szülőföld energiáiból hozok. Azt, hogy a kicsinek is tudok örülni, elfogadom, ha nem én játszom a főszerepet, és hálás vagyok, hogy egyáltalán benne lehetek a darabban. Vagy hogy olyan emberekkel dolgozhattam együtt, mint Valerij Fokin, aki azt mondta a közös próbafolyamatunk végén, hogy most rögtön elvinne a szentpétervári színházba. Ha az egyetem alatt sikerült elérnem, hogy egy világhírű rendező ezt mondja nekem, akkor én boldog vagyok és elégedett. Tudom, hogy azzal a csomaggal, amit otthon kaptam, bárhol megállom majd a helyemet, mert mindig ösztönözni fog, ugyanakkor a talajon is tart.

Most egyszerre játszol két színházban, a budapesti Nemzeti Színházban és Beregszászon a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban. Melyik mit ad neked?

Minden előadásnak van egy üzenete, amit színészként szeretnék a nézőbe plántálni. Ha otthon lépek színpadra, az dolgozik bennem, hogy a legjobbnak kell lennem, olyan energiával, üdeséggel és életigenléssel kell játszanom, hogy a nézőt feltöltsem, és azt érezze, hogy visszatér belé az erő. Kárpátalján egészen más visszajelzéseket kapok, hiszen egy kisebb közösség előtt, bensőségesebb légkörben lépek fel, ahol szinte mindenkit ismerek. Érzem, hogy a társulat fontos, oszlopos tagja vagyok, s ez melengeti a szívemet. A Nemzeti egészen más molekulákat mozgat meg bennem. Nagyon szeretek itt lenni, elképesztően jó kollégáim vannak, s remek lehetőségeket kapok. Például az Olasz szalmakalapban együtt dolgozhatok Silviu Purcărete román rendezővel, akiről pár éve még csak álmodni sem mertem volna. Vele igazán örömteli és játékos a próbafolyamat. De csodálatos volt az újszövetségi időkbe visszarepítő Salome próbafolyamata is. A Kurázsi mama és gyermekeiben Yvette szerepének megformálása pedig komoly kihívást jelentett.

Gogol Háztűznéző című darabjában te játszottad az egyik főszerepet, a fiatal, férjet kereső Agafja Tyihonovnát, ami azért volt különleges, mert az elejétől te vitted a szerepet, ahogy te mondtad, te szülted, te hordtad ki. Volt azóta ehhez fogható szereped?

Van egy vizsgaelőadásunk, ami ugyancsak a szívem csücske, a Május, amit Pányik Tamás állított színpadra (ő az egyik diák Vidnyánszky Attila rendezői osztályából). Egyrészt régi nagy kedvencem Szép Ernő, másrészt ez a darab is nagyon a miénk. Az elejétől kezdve mi hoztuk létre, s a lány, Lili is belőlem született meg. Fantasztikus volt Tamással dolgozni, megbízott bennem, és végig hagyott szárnyalni.

Nemrégen a monodráma műfajában is kipróbálhattad magad, a Szívemnek gyöngyháza című darabban, melyet Petőfi Sándor János vitéz című műve alapján Vidnyánszky Attila rendezett. Hogyan élted meg?

Ha tudtam volna, hogy ez ilyen nehéz, biztosan nem vágok bele. Félelmetes egyedül állni a színpadon. Végig fenntartani a figyelmet, tizenegy különböző karakterként hitelesen és szórakoztatóan megszólalni. Itt egy pillanatra sincs pardon, mindent vállalni kell. Én elég maximalista vagyok, ha azt érzem, hogy valami nem megy, akkor az nyomaszt, s addig csiszolom, amíg meg nem születik.

S ez is nehéz szülés volt?

Nagyon. Ezt az előadást akár életem végéig játszhatom, mert mindig más hangon tudom majd megszólaltatni a karaktereket. Épp ezért örök fejlődési lehetőség is rejlik benne.

A jelek szerint nem tántorított el teljesen a műfajtól, mert tavasszal újabb monodrámát mutatsz be Beregszászon Erdős Renée írónő életéről. Ez hogyan jött?

Ő annyira eltér az eddig általam alakított karakterektől, hogy elvállaltam, mert kihívást éreztem benne. Ezt az előadást is Pányik Tamás rendezi, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni a Májusban. Remélem, ebből a darabból is valami nagyon értékes születik, s én is egy új oldalamat mutathatom meg.

A színészet elég régóta az álmod. Az elmúlt évek alatt ért-e olyan negatív élmény a szakmában, amely esetleg – ha pillanatokra is – eltántorított?

Igen, heti szinten kétszer, de ezek az elbizonytalanodások, megingások többnyire belőlem fakadnak. Hajlamos vagyok arra, hogy ha valami nem sikerül azonnal, azt érezzem, nem is vagyok rá képes. Ilyenkor napokig őrlöm magamat, hogy biztosan jó úton járok-e, de aztán mindig ott lyukadok ki, hogy hát persze, hogy ezt akarom, nem is tudom magamat máshol elképzelni. Aztán persze tapasztalok igazságtalanságot is ezen a pályán, amit nagyon nehezen tudok elfogadni. Erős az igazságérzetem, szeretek fejjel menni a falnak, nehezemre esik nem kimondanom a véleményemet. A munkában alázatos vagyok, de ha valami bántja az igazságérzetemet, nagyon hamar felmegy bennem a pumpa. Ilyenkor is a hit segít, elolvasok egy igét, ami átlendít a holtpontokon.

Huszonnégy évesen te kaptad az ígéretes tehetségek számára alapított Teplánszky Kati-díjat a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiválján. Ez elég bizonyíték számodra, hogy a helyeden vagy?

Igen, persze, óriási boldogság volt! Először nem hittem el, aztán öröm és hála költözött belém, de aztán gyorsan visszatértem a földre, és azt mondtam: jó, köszönöm, de menjünk tovább, és csináljuk! Ez a díj és persze a szerepek is arról adnak visszaigazolást, hogy helyem van itt. Ugyanakkor sosem felejtem el, honnan jöttem, ki vagyok, és ez mindig segít a talajon maradni. Hogy ha hazamegyek anyáékhoz, ugyanúgy tudjak szólni hozzájuk, mint mindig. Megvédeni és megőrizni magunkat: ez a legfontosabb ezen a pályán.

Nagyon sokszor beszélsz édesanyádról. Fontos szerepet tölt be az életedben?

Nekem ő a legkedvesebb ember a földön, az iránytű az életemben. Kiskoromtól fogva ő az, aki bátorít, mindig ott volt mellettem, s amikor azt éreztem, hogy nem megy, elfogyott az erőm, ő megfogta a kezemet, s azt mondta: „Dehogynem, hányszor megcsináltad már, veszel egy nagy levegőt, és most is menni fog!” Amikor bemutattuk a Kurázsi mama és gyermekeit, amiben egy szexuálisan túlfűtött karaktert kellett megformálnom, nem az érdekelt elsősorban, hogy a hatszáz néző mit gondol, hanem az töltötte ki a gondolataimat, hogy anya milyennek lát majd. Persze ő elfogult, a nővérem sokkal objektívebb. Ha fontos számomra egy előadás, akkor őt hívom el, hogy mondja el a véleményét. Anya egyébként nagyon kreatív, gyönyörűen játszik zongorán, harmonikán, bámulatosan táncol, énekel, de neki nem adatott meg, hogy ezeken a művészi területeken kiteljesedjen. Szeretném, hogy sokáig kísérhessen az utamon, és láthassa, hogyan válik valóra egykor kishitű és gátlásos kislányának az álma, és sose felejtse el, hogy a sikereimben ő éppúgy ott van, mint én.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu