Emberi helyzetekben nehezen, zenén bármikor sírok

A Virtuózok komolyzenei tehetségkutató hozta meg számodra a széles körű ismertséget. Ez kiváló lehetőségnek bizonyult, vagy skatulyába szorított?

Inkább lehetőséget adott. Nem hiszem, hogy skatulyába zárt volna, mert az ott eltöltött nyolc év alatt mindvégig igyekeztem feszegetni a határokat, és túllépni azon a szerepen, amelyet kezdetben nekem szántak.

Zongoristaként?

Igen, úgy neveztem be a tehetségkutató versenyre, de nagyon hamar vezényelhettem, ráadásul a saját kompozíciómat. Karmesterként mutattak be, ami akkor még biztosan nem voltam, de ezzel lehetőséget adtak számomra. Nem értem el olyan eredményt a műsorban, ami kérlelhetetlenül kijelölt volna számomra valamilyen utat. Hittem a Virtuózokban, és abban, amit képviselt. Nagyon sok mindent lehetett ott megtanulni, amire máshol nem nyílt volna módom.

Zenészcsaládban nőttél fel: dédnagyapád, Ungár Imre Kossuth-díjas zongoraművész volt, nagyapád, Ungár István legendás zenepedagógus, ahogyan édesanyád is. Szándékosan terelgettek a zenei pálya felé?

Egy nyolc-kilenc éves gyerek esetében elengedhetetlen a szülői motiváció – vagy néha nyomás –, ami a gyereket a zenei pályára tereli. Nekem is voltak iskolatársaim, akik délutánonként – míg én gyakoroltam – fociztak vagy videójátékoztak, és hazudnék, ha azt mondanám: soha nem ötlött fel bennem, hogy a pillanatnyi nehézségek miatt én is inkább fociznék. Ez elég gyorsan elmúlt, mert korán eldöntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

Zeneszerzésre iratkoztál be a konzervatóriumban, de aztán mégis a zongorát választottad. Miért?

A zeneszerzés gondolata nagyon régóta foglalkoztatott, viszont amikor hetedik-nyolcadik osztályban előkészítőre jártam, a konziban még nem volt zeneszerzés szak. Nyolcadikos voltam, amikor megmutattam a zongoratanáromnak egy sonatinámat, aki azt javasolta, hogy mindenképpen jelentkezzem az akkor induló zeneszerzés szakra, ami aztán csúnya kudarcnak bizonyult. Ezért lett a konziban meghatározó a zongora, mert a zeneszerzés tanszakkal – hogy mondjam – hadilábon álltam, nem is váltunk el szépen egy keservesen eltöltött év után.

Mi volt ennek az oka?

Ebben egyrészt benne volt az én kamaszkori lázadásom. Én mindig szerettem „out of the box” gondolkodni, ezt pedig nem sok 15 éves gyereknek tolerálják. Másrészt az a fajta zeneszerzői gondolkodásmód, amelyet ott tapasztaltam, távol állt tőlem. A zeneszerzéstanáraim nagy tudású professzorok voltak, akik generációkat neveltek fel, én mégis azt éreztem, hogy számomra nem ez az út.

A zeneszerzést meg lehet tanulni autodidakta módon?

Nem tudom, hogy meg kell-e tanulni. Ha az ember leír hangokat egy ötvonalas füzetbe, az tulajdonképpen zeneszerzés. Két és fél éve dolgozom a Budafoki Dohnányi Zenekarnál, és állítom, hogy ez idő alatt sokkal több dolgot sajátítottam el a zeneszerzői invenciók és a hangszerelés terén, mint ha intézményi körülmények közt tanultam volna. Kit nevezünk igazán zeneszerzőnek? Aki „kényelmes” dolgokat ír egy hangszeres művésznek, vagy aki megpróbál átlépni a határokon?

Érdemes feszegetni a határokat?

Persze, semmi tragédia nem történhet. Ha kitalálunk valami szokatlan dolgot, legfeljebb nem működik. De a zenét mindig azok az alkotók vitték előre, akik nem a megszokott sémák szerint gondolkodtak.

Hollerung Gábor, a Budafoki Dohnányi Zenekar zeneigazgatója azt mondta rólad: a zenei gondolkodásod konzervatív.

De ez nem azt jelenti, hogy ne feszegetném a határokat. A konzervatív – ebben a kontextusban – annyit tesz, hogy olyan zenei világban gondolkodom, amelyben a régi tradíciók fedezhetőek fel. De ettől még lehet újat létrehozni. Bár ma ez – a klasszikus-romantikus tonalitás vagy akár a jazz iránti nyitottság – konzervatív látásmódnak minősül. Miközben ha megnézzük, hogy a közönség hogyan reagál a kortárs zene kifejezésre, azt látjuk, hogy még mindig tragikus a helyzet.

Egészen más attitűdöt feltételez a zongoristalét, mint a komponálás. Mesélsz arról, hogyan kezdtél komponálni?

Gyerekként a Hull a pelyhes fehér hó című dal foglalkoztatott, és írtam hozzá egy balkezes basszus kíséretet. Az alkotás akkor vált igazán fontossá számomra, amikor elkezdtem érteni, összefüggéseiben látni a zenét. Akkor merült fel bennem, hogy mi lenne, ha elkezdenék ezzel foglalkozni. A jazz iránti elragadtatásom magában hordozza a vágyat, hogy az ember olyasmit alkosson, amit korábban senki nem írt le. Nem forradalmi újításra gondolok, hanem valami eredetire.

Mikor érezted azt, hogy már összefüggéseiben látod a zenét?

12-13 éves koromban. Akkor kerültem a konziba, és alapjaiban kérdőjeleződött meg bennem minden. Óriási váltás volt: emberileg, szakmailag új időszámítás kezdődött. Korábban olyan iskolába jártam, ami kifejezetten neutrális volt az érdeklődésemmel, tevékenységemmel kapcsolatban. Aztán bekerültem egy olyan közegbe, ahol az, amit én csinálok, nem különleges vagy elképesztő, hanem szokványos. 2007 nyarán vásároltam temérdek mennyiségű gusztustalanlila hangjegyfüzetet, és kedvtelésből elkezdtem bele mindenfélét írogatni – zongora nélkül. A fejemben szólt a zene. Ez jól hangzik, és azt hittem, tudom, hogy mit írok le, de azért értek meglepetések, amikor lejátszottam.

Kinek mutattad meg ezeket a darabokat?

Senkinek. A mai napig nem látta senki. Az első, amit megmutattam a zongoratanáromnak, a már említett zongorasonatina volt. Késő bécsi klasszikus stílusban íródott, kihasználva a zongora azon attribútumait, amelyekre a 19. század első felében még nem építhettek. Volt olyan konzis társam, aki ezzel ment vizsgázni. Bár ő ezt inkább poénnak szánta, és várta, hogy a tanárok elképedjenek az ismeretlen bécsi klasszikus darabot hallva. Ezután jelentkeztem zeneszerzés szakra, ahol komoly hátránnyal indultam.

Mi volt a hendikep?

Amikor legutóbb erről beszéltem, lényegében magamra haragítottam a szakmát… A zeneszerző-közösségben olyan attitűdöt véltem felfedezni, amivel én nem tudtam azonosulni. Nehéz erről általánosságban beszélni, de diákként az volt a benyomásom, hogy gyakran eszközként tekintenek a hangszeres zenészekre.

Szoktad hangsúlyozni, hogy a zene lehetőséget teremt a közönséggel való kommunikációra.

A zene volt az egyetlen dolog, ami képes volt bennem aktív érzelmeket kiváltani. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy mennyi mindennel szemben vagyok érzéketlen. Nehezen kezelek emberi helyzeteket. Az egyetlen dolog, ami aktív és erős érzelmeket tud kiváltani belőlem, az a zene. Nem tudok emberi helyzeteken sírni. A saját édesapám elvesztésén sem tudtam sírni, noha kétségbeejtő helyzet volt. Zenén viszont bármikor elsírom magam. Nehéz, hogy nem tudok mindig maximális empátiával lenni a körülöttem lévők iránt. Nekem ezt meg kellett tanulnom. Nyilván a zeneszerzés tanszak kudarcában is szerepet játszott az, hogy nekem egészen más volt a viszonyom a zene értelmezéséhez. Éppen ezért az a narratíva, amellyel ott találkoztam, nekem arroganciának tűnt. Közben meg nagyon sokan rólam gondolták ugyanezt.

2022 szeptemberében kerültél a Budafoki Dohnányi Zenekarhoz, és bár zongoristaként szerződtettek, zeneszerzőként is aktív vagy, sokat hangszerelsz, és vezeted az együttes Kamaraműhelyét. Miben segítettek a zongoristatanulmányaid?

Egy hangszert megtanulni a legkomplexebb dolog. Az, hogy én – elnézést az önhitt kijelentésért – magas fokon tudok zongorázni, az sok mindent másként láttat velem. A Kamaraműhelyt sem tudnám csinálni, ha nem tudnék rendesen zongorázni. Lehet, hogy a zenekari zongoraanyagok jelentős része nem jelent komoly kihívást, bár egyébként sok meglepően nehéz dolog van benne. De egy zenekarban kétségkívül nem a zongoristának van a legnehezebb dolga. Számomra sem ez jelenti az igazi feladatot, hanem a zeneszerzés és a Kamaraműhely.

Miért nem indultál el a szólistakarrier irányába?

Mert unalmasnak tartom azt az életet. Engem rengeteg dolog foglalkoztat. Szükségem van a környezetváltozásra, az újdonság inspirál. Az idejét nem tudom, mikor hallgattam végig egy két félidős zongorakoncertet. Ezzel nem a zongoraművészeket akarom minősíteni, hanem engem egyszerűen nem köt le. És ha ez így van, akkor miért várnám el a közönségtől, hogy beüljenek a koncertemre?! Még csak azt sem akarom mondani, hogy nyomot akarok hagyni a világban, mert most bárki bármilyen nyomot hagy a világban, az négymilliárd év múlva vajon hol lesz?! Engem az foglalkoztat, hogy az idő, amit itt töltök a Földön, változatos legyen. Amikor idekerültem, el voltam ájulva, hogy milyen jó dolgom van zenekari zongoristaként. Nyilván könnyebb élet, mint végigjátszani a darabot a második hegedűszólamban. Én csak élvezem a zenét, néha bejátszom egy akkordot, és büszke vagyok magamra. Ráadásul tudom, hogy azt a 47 művet, amit az esetleges szólistakarrierem alatt repertoáron tartanék, kik és mennyivel jobban játszották már el nálam. Ha viszont így van, akkor csináljunk valamit, ami új, friss és izgalmas. Ez pedig a BDZ Kamaraműhely.

Mi az, amiért a Budafoki Dohnányi Zenekarral jól egymásra találtatok?

Szerintem pont az innovációra való hajlam. Hogy igyekszünk túllépni a megszokott sémákon. Nem az az elsődleges szempont, hogy megfeleljünk a szakmai elit elvárásainak. Hanem hogy változtassunk a megrögzött szokásokon, amikbe egy kicsit belefásultunk. Ez az igény munkál Hollerung Gáborban, a muzsikusokban és bennem is.

A Kamaraműhely hangszer-összeállítása rendkívül egyedi, mindent saját hangszerelésben játszotok. Miért izgalmas mindez, és milyen célt tűztetek ki magatok elé?

Szerintem izgalmas látni, hogy 12 emberrel mennyi mindent meg lehet csinálni. Ez egy pragmatikus szempont. A másik az emberi vonatkozás: egy 80 tagú zenekarban sokan érezhetik azt, hogy helyettesíthetőek. De egy 12 tagú csapatban a saját szólamában mindenki nélkülözhetetlen, ez pedig szakmailag és emberileg is inspiráló. Amikor egy evangélikus kórusban énekeltem, volt idő, hogy a próbán 10-12-en voltunk. Na, ott számított, hogy ki milyen szólamot énekelt, felértékelte a munkánkat. 2023 nyara óta dolgozunk, azóta volt 14 koncertünk, szerintem ez óriási dolog.

Mindegyik koncerten, amit hallottam, a közönség rendkívüli lelkesedéssel fogadott benneteket.

Ez műsorpolitikai kérdés, hogy közösen átgondoljuk, milyen hatást kívánunk elérni.

Sosztakovics gyászos e-moll triójától nem remélhettetek kirobbanó tapsot.

Ott abban bíztam, hogy senki nem akar majd tapsolni. De az a koncert egy hullámvasút volt, Sosztakovics után Gershwin Porgy és Bess szvitjét játszottuk.

A grandiózus nagyzenekari hangzás nem foglalkoztat?

Dehogynem, bár egyre kevésbé. Én annyi grandiózusságot éltem meg ezzel a kamaraformációval. Szerintem ez nem létszám függvénye. Mi egy olyan közösségért dolgozunk, amelyik a munkájában, moráljában elvitathatatlan erőt, magas szakmaiságot, odaadást és áldozatot képvisel.

A vezénylés régóta foglalkoztat, rendszeresen dirigálsz. Hol tartasz ebben?

Az elején. Kicsit nehéz a dolgom, mert 18 évesen teljesen véletlenszerűen kezdtem vezényelni. Alapítottunk egy zenekart ApOrchestra néven. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a név ötlete nem tőlem származott. Én zeneszerzőként vettem volna részt a projektben, és megkértem egy barátomat, hogy dirigáljon, azonban visszalépett. Nem maradt más: esetlenül, botladozva megpróbáltam ezt a dolgot kivitelezni.

Amikor a debreceni Csokonai Színházban vezényelted A hallei kirurgus című operádat, akkor már nem itt tartottál.

Az már egy szinttel följebb volt. De az is véletlenszerűen jött, mert Ligeti András – az egészségi állapota miatt – néhány próba után visszalépett. Somogyi-Tóth Dániel, a Kodály Filharmonikusok művészeti vezetője felhívott, hogy: – Apor, te tudsz vagy szoktál vezényelni? Ez tűnt a legjobb és legkézenfekvőbb megoldásnak. Aztán akadtak kisebb sikereim: Marosvásárhelyen vezényeltem a Bánk bánt és a Székelyfonót, megcsináltuk a Don Giovannit Miskolcon, öt évvel ezelőtt pedig a Müpában vezényeltem dupla koncertet. Fel tudnék sorolni egy csomó mindent, amiből úgy tűnhetne, hogy én vagyok a következő Karajan. De az igazság az, hogy autodidakta módon tanultam, és egyáltalán nem tudtam bánni az emberekkel. Ebből sok konfliktusom lett. Meg kellett tanulnom, hogy mennyit és hogyan várhatok el, és mi a megfelelő viselkedés bizonyos helyzetekben.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu