Pénteki kultúrrandi Mentes Júlia Virginia színésznővel

Mindketten Győrből származunk, és talán nem véletlen, hogy a helyi színjátszó csoportok tagjaként emlékszem rád. Kihagyhatatlan kérdés, hogy hogyan ragadott magával a diákszínjátszás világa.

Győrben a diákszínjátszásnak nagyon pezsgő élete van táborokkal, fesztiválokkal, színjátszó találkozókkal, improvizációs műhelyekkel. Én révais gimnazista lévén a Révai Színjátszó Műhelyhez tartoztam, de ott volt még az Arrabona Diákszínpad, a KIMI és a Grácia is. Minden évben létrehoztunk egy előadást. Ezekre nagyon jó volt készülni, izgulni és a fantáziánkat teljes mértékben felszabadítani. Engem ez ragadott magával. Játszottunk, és tét nélkül a legnagyobb őrültségeket is kipróbálhattuk, ami az eszünkbe jutott. Sokunkban nagy nyomot hagyott az az időszak, az FAQ társulat is az akkori győri színjátszósókból állt össze. Kár, hogy támogatás hiányában ellehetetlenült a helyzetük. De a tantermi előadásokat készítő RÉV Színház szerencsére a mai napig működik.

A zenének is kiemelt szerepe van az életedben: 12 évig zongoráztál, és egyéb hangszereken is játszottál.

Hálás vagyok, hogy már gyerekkoromban találkoztam a zenével, a zenéléssel, meg egyáltalán a klasszikus zenével – annyi mindent tanított! Fegyelmet, érzelmi intelligenciát, kitartást, asszociációs készséget, érettséget, játékosságot, kifejezési eszközt adott. Kottát olvasni olyan, mintha tudnál valamilyen idegen nyelvet beszélni. Partitúrában gondolkodni logikai készséget fejleszt. Együtt zenélni az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Figyelni egymásra, jó érzékkel háttérbe vonulni, segíteni, majd együtt előremenni. A zene univerzálisan érthető, mégis nemzetenként különböző. Elemi, ösztönös dolog, sokban hasonlít a versenysporthoz, csak a zenében ott van még a közlés fontossága is. A zenei múltam nélkül biztosan más ember lennék.

Az ELTE anglisztika szakja után kanyarodtál a színészi pályára, és végezted el a Pesti Magyar Színiakadémiát, majd a Színművészetit.

Az érettségi után hirtelen megszűnt az a közösségi élmény, amit a színjátszás korábban adott. Talán ez hiányzott elsősorban. Meg a rugalmas szabályrendszerben való létezés. El tudod képzelni, hogy egy iroda munkatársaként egyik nap megismered az új munkatársadat, és másnap már megpofozod, megcsókolod vagy zokogva öleled? A színház alternatív valóság, ahol máshogyan érvényesülnek a szociális határok és a társadalmi szabályok. Én pedig szorongó, szabálykövető ember vagyok, aki a hétköznapokban nagyon meg akar felelni az elvárásoknak. Lehet, hogy ebben a közegben tudtam lazább lenni.

A Katona József Színház előtt többek között a Thália Színházban és független társulatokban játszottál. Mely darabok, szerepek álltak különösen közel a szívedhez?

Mindegyik előadás kiemelhető valamilyen szempontból. Az első szerep, amit még egyetemistaként játszottam, A padlás volt a Vígben, Kölyök szerepét vettem át. Csodálatos átélni azt a szeretetet, ami az előadást övezi. Szerencsére még ma is játszhatom. A Montmartre-i ibolya Pécsen, Méhes László rendezésében az első operettszerepem volt. Küzdelmes melónak számított az ének miatt, de nagyon szép emlék. Még harmonikázhattam is benne. Az Izland–Magyarország az FAQ Színházzal a közéleti téma és a különleges dramaturgia miatt volt kiemelkedő. A Tháliában a legjobb szakmai elismerést a Tarnóczi Jakab által rendezett Bernd Róza címszerepe hozta, de szintén fontos munka volt az Egy jobb világ Valló Péter rendezésében, aminek a témája nagyon felborzolta a hangulatot a nézőtéren.

A Katonában december 16-án debütált a legújabb darabod, az Extázis. Mesélj kicsit róla, és arról, hogyan érzed magad a színházban!

Amióta odakerültem, csak nő a rajongásom a katonás dolgozók iránt. Egészen kivételes emberek között lehetek napról napra, és nem csak a színészekre gondolok. Büszke vagyok, hogy én is a csapat tagja lehetek. Az Extázis szívemhez közel álló munka volt. Az előadás egy csapat budapesti fiatal küzdelmeit, generációs problémáit, az élethez és egymáshoz való viszonyát mutatja fel. Nagy vállalás volt, mert a színpadon sok minden szimultán történik.

Koreográfiák, dalbetétek és több jelenet egyszerre zajlik, a színpad két oldalán pedig még kameraképet is látunk. A néző eldöntheti, hogy éppen melyik eseményre fókuszál. Ez reflektál arra a megosztott figyelemre és felgyorsult ritmusra, amiben a mindennapjainkat éljük, és amibe a Z generáció már beleszületett. Az én karakterem Virginia. Nagyon élvezem, hogy elrajzolt karaktert formálhatok meg, és hogy én lehetek a vicces figura, mert a komikai vénát amúgy nem nagyon szokták bennem meglátni a rendezők.

Sokan az Ida regénye című filmből ismernek, de már előtte is láthattunk a Csak színház és más semmi című sorozatban. Hogyan jött az életedbe a filmszínészet? Mit éreztél benne a legnagyobb kihívásnak?

Az Ida regénye volt az első és egyetlen filmfőszerepem. Nem tudom, hogy itthon mennyire vagyok ismert emiatt, de Brazíliából sok üzenetet kapok – úgy néz ki, hogy ott nagyot megy a film. Nem vagyok tapasztalt a filmezésben, úgyhogy bármilyen szerep nagy kihívás lenne, de mostanában nem is hívnak castingra. Sok tehetséges kollégám még nem szerepelt filmben, ezért már az eddigi lehetőségeimért is szerencsésnek érzem magam.

Hogyan telnek a mindennapjaid? Milyen terveid vannak?

Mindig rengeteg tervem van. Tortát sütni, nyelvet tanulni, énekórára járni, minél többet találkozni a szeretteimmel, többet olvasni, zenélni, természetben lenni, moziba járni, aludni. Még soha életemben nem éreztem úgy, hogy unatkozom. Kivéve futás és hajszárítás közben.

Fontos töltekezési forrás számodra az utazás, és szívesen vágsz bele egyedül. Mik a legkedvesebb emlékeid ezzel kapcsolatban?

A legkalandosabb talán a dél-olaszországi biciklitúrám volt, aminek egyedül vágtam neki; úgy, hogy előtte egyáltalán nem bicikliztem. Belvárosi gyerek vagyok, mindig mindentől gyalogtávra voltam. Ott viszont napi 70 kilométert tekertem, sokszor lehetetlen körülmények között, a legnagyobb hőségben. Észrevettem, hogy amit más kényelmetlenségként él meg egy utazás során, az engem inkább inspirál. Ha nem lenne itthon ilyen jó helyem színészként, már rég a világot járnám.

Van olyan meghatározó hobbid vagy szenvedélyed, ami még nem került szóba?

Nagyon szeretek szinkronizálni, és szerencsére hívnak is. Élvezem, hogy ez a munka speciális, koncentrált állapotot igényel: zenekari próbához hasonlít. Hallom a film eredeti szólamát és a hangerőt, a hangulatot, a ritmikát, és a szándékot megtartva „ráéneklem” a saját szólamomat.

Nyitókép: Dömölky Dániel / Katona József Színház

#pénteki kultúrrandi