Az elsősorban John Malkovichra, másodsorban egy zenekarra és két szoprán operaénekesnőre írott darabban Unterweger tizenöt évvel halála után még mindig memoárját próbálja eladni (talán ez számára maga a Purgatórium?), olyan könyvbemutatókat tartva, amelyeken fellép két énekesnő is ? ám mivel Unterweger nem épp egészségesen viszonyul a nőkhöz, az est balul sül el, főképp a megfojtott művésznő számára. A 2009-ben, Bécsben bemutatott darabot író és rendező Michael Sturmingert nem a sorozatgyilkos lelkivilága és motivációi érdeklik igazán, arról nem sokat tudni meg a két óra alatt, csak a felszín karcolódik meg valamicskét. Unterweger figurája sokkal inkább az igazság megismerhetetlenségéről és manipulálhatóságáról gondolkodik, Sturminger pedig színpadi és azon kívüli valóság viszonyáról, a színpadi való nem-valósságáról. (?Mi van, azt hitték, hogy tényleg fel fogom kötni magam itt, a színházban?? ? kérdezi Unterweger/Malkovich, miután tíz percnyi kötélcsomózás és rákészülés után persze nem rúgja ki maga alól az asztalt.) Így az előadás izgalmát nem a történet adja, hanem a soha nem halványuló kérdőjelek: mit is látunk pontosan, valóság-imitációt vagy annak is csak az utánzatát? Meddig tart a könyvbemutató hivatalos forgatókönyve, és mikor megy át (átmegy?) az egész valami másba? Mit ?kell? komolyan venni és mit nem?
A komolyságot a rendező végig erősen relativizálja: az előadás kezdetén például a zenekar eljátszik egy nyitányt teljes fegyelemmel és koncentrációval ? ettől a néző nyilván felkészül egy afféle ?magas? művészet élvezetére. Majd a színpadra lép Malkovich, és közli, ez az egész hülye zenekarosdi csak a könyv kiadójának ötlete volt, annak ellenére, hogy őt például személy szerint kifejezetten idegesíti az ilyen zene. Ugyanezzel a komoly-komolytalan váltakozással építi fel Malkovich az előadás különös atmoszféráját: legtöbbször showmanként, stand up comedy-előadóként, közvetlen, humoros hangvételben kommunikál a közönséggel, még az Új Színházat is megemlíti, felállítja az Orchester Wiener Akademie magyar zenészeit. Aztán nevettetőből minden átmenet nélkül vált át sorozatgyilkosba, és úgy mondja el egy pszichopata hátborzongató mondatait, hogy az előző poénok után még nem olvadt le a mosoly a szánkról ? nem is olvad: odafagy.
És bár a karizmatikus színész remekül játssza a ?schwarzeneggeres? akcentussal beszélő humoristát, színészi nagyságáról nem ezekben a percekben ad számot. Ám ahogyan hangszínek szinte észrevehetetlen megváltoztatásával, egy szemvillanással, egy-egy csak érzékelhető, de nem látható eszközzel felvillantja karakterének éjsötétségét, beteges lelkivilágát, az egészen kiváló. Az előadás talán legemlékezetesebb jelenete, amikor Unterweger az őt kamaszként megszülő és magára hagyó anyjáról beszél, aztán átöleli a témához kapcsolódó áriát éneklő Kirsten Blaise-t, és hasához szorítja a fejét: a mozdulatban egyszerre van meg a nosztalgia egy idealisztikus ? a magzati ? életszakasz és az anya várandósságának időszaka iránt, az ölelés elnyújtásában pedig az ekkor még ki nem fejtett, de rémisztően baljós viszonyulás a nőkhöz, egyúttal valamiféle komoly fenyegetés is.
Ahogyan Unterweger elmondja, azért volt szükség a zenekarra és a két operaénekesnőre, mert az ilyesfajta művészet ?olyan dolgokat tud előhívni a lelkedből, amelyekről nem is tudtad, hogy a magadénak mondhatod?. Ennek ellenére az ének és a zene dramaturgiai szerepe nem mindig tökéletesen tiszta: eleinte az adott témához kapcsolódó áriák hangzanak el kiszolgáltatott, szenvedő nőkről, de később többször mintha pusztán az esztétikai élményt szolgálná a számos hosszú ária anélkül, hogy valóban előrevinné az előadást (annak persze valóban elsőrangú). S hívjon bár a komolyzene bármit is elő a lélekből, egy feszesen megírt drámát jelen esetben akkor sem tud pótolni: az előadás vége felé már kevésnek bizonyul a játék a valóság(ok)kal anélkül, hogy közelebb jutnánk a főszereplő elméletei mellett a lelkéhez is, az igazság relativitása mellett egy érdekes ember bensőjéhez. Így pedig az előadás számos erényét elismerve is felmerül: John Malkovich, a kétszeres Oscar-jelölt hollywoodi színészlegenda lenyűgöző színpadi jelenléte és turisztikai eseménnyel is felérő vendégszereplése nélkül (itthon soha nem látni ennyi vakuzó fényképezőgépet és telefont egy színházban a meghajlás közben) a Pokoli vígjáték című zenés színdarab összehasonlíthatatlanul kevésbé tudna megszólalni a színpadon. Ha meg tudna egyáltalán.
