A kezdet majdnem mindig lassú, lírai, szerelmetes vagy búsulós, de aztán belép a hegedűre hangolt szólógitárral a zenekar prímása Both Miklós, akit a Barbaróból, a VHK-ból lehet ismerni, vagy a fémesen pattogó cimbalommal Balogh Kálmán, a feszes, jazzes-rockos dobritmussal Pfeiler Ferenc, a bluesosan kemény basszusgitárral Winter Csaba, a süvöltő harmonikával Bobár Zoltán, a visító hegedűvel Hegedűs Máté, és Krámli Kinga tiszta hangjába hirtelen torzított dallamok vegyülnek. A végeredmény olyan sámáni őserejű zene, amire Bartók és Kodály is csak csettintene, és valószínűleg csatlakozna a két színpadi táncos fiúhoz. Mert a Napra gyökerei vitathatatlanul a Kárpát-medencében vannak, de mint ahogy a gyökerek általában, elágaznak, és átnyúlnak egy egészen más időszelvénybe. Mert létezik a tér-idő kontinuum. Közben magába szívja a klasszikus könnyű- és kortárs komolyzenét, és ettől koncentrálódik légiesen töménnyé. Kicsit sötét, kicsit pszichedelikus, ugyanakkor mégis játékos és mulattató.
Fabien Barthez tíz évvel idősebb kiadásban, egy ZZ Top-rajongó Blues Brother és egy decens fiatalember alkotja a Motion Triót. A három krakkói utcazenész technikai eszközök nélkül csal elő a harmonikából olyan misztikus hangokat, amelyek Wyspianski Akropoliszába repítenek. A Wawel székesegyházba, ahol a feltámadás éjszakáján megelevenednek a szobrok, síremlékek és gobelinek. Lehet a szám címe Balkáni tánc vagy Körhinta, ebben a rituális zenefürdőben archaikus és modern rafináltan vegyül. A basszus és a ritmus is a harmonikából jön, amely néha templomi, máskor meg Hammond orgonának hallik. Igaz, a mikrofon ütögetésével időnként rásegítenek, ettől olyan, mintha torzított beatbox lenne. Erőlködés nélkül ugranak a Montmartre-ról a Hebridákra, majd valahová Szicíliába vagy a Földközi-tenger másik oldalára. Szerelmesen átölelnek, megfélemlítenek, hogy ellökjenek maguktól, de csak azért, hogy végül visszacsalogassanak.
A Leningrad zenéjét 2004-ben ismertem meg egy másolt Russendisko CD-ről. (Ezúton is szeretném megköszönni a Krétakörnek zenei érdeklődésem tágítását.) Rég elfeledett orosz szókapcsolatok elevenedtek meg. Raz, raz, jiso raz, jiso mnóga, mnóga raz. Moj adresz nye dóm i nye úlica, moj adresz szivodnya takoj. Akkor még nem sejtettem, hogy vodkáról, nőkről, politikai helyzetről szólnak a számaik. Tavaly teljes naivitással azt gondoltam, rajtam kívül csak néhányan lézengenek majd a koncertjükön, mert hát ki ismerné őket. Hát a szovjet utódállamok összes népei meg a Jurij Gurzsij (vagy inkább Yuri Gurzhy?) és Vladimir Kaminer által jól kondicionált németek. Idén még nagyobb volt a tömeg Szergej Snurovékon. A színpadon törnek a székek, a publikum meg dobálja fel a fémdobozokat. Totális káosz. Kéne egy bokszzsák, azt lenne jó ütni meg rúgni erre a zenére. Ki a szervezetből a méreganyagokkal. Egy óra punk-ska-latinos-cigányos-mulatós-mozgalmi zenei anarchia.
A Värttinä lányai nimfamoirák. Magukhoz édesgetnek, felemelnek és azt csinálnak veled, amit akarnak. Erős asszonyok, akik tudják, mit akarnak. A távoli észak hideg tüzének zsigeri boszorkánysága van a zenében. Nem a békés fonók világa ez, hanem a kemény túlélésé. Ahova varázsló és gyakorlatias nő kell. Aki tud nevetni magán, aki nem vesz túl komolyan semmit, aki nem erőlködik. Az égen csillagok, a földön műanyag poharak és eldobált szemét. A kettő között azonban a távolság nem legyőzhetetlen. A tradíció megfürdik a popzenében, a test ül a kitaposott fűben, a lélek meg valahol nagyon messze szárnyal.
