Biciklivel vagy a kezükben tartott gereblyére, vasvillára támaszkodva, tétován érkeznek meg a Bukta-képekről ismerős „falusiak” a Nemzeti Táncszínház impozáns előterébe. Nem mindennapi látvány ez itt, egy kerítésekkel körbevett budai park közepén. Fehér gumicsizmában, otthonkában, szedett-vedett göncökben, idegenül mozognak ebben a közegben. Stravinsky Tavaszi áldozata szól, ám ők mintha kívül maradnának a dinamikus zene ritmusán, ahonnan ők jöttek, ott még az idő is lassabban telik.
Gergye Krisztián koreográfiája rendkívül ötletesen jeleníti meg a Bukta Imre életképein feltűnő alakokat. A padlóra terített tehénbőrből megelevenedő állat dobozos biotejet ad, az embereket néha bizony haza kell talicskázni a helyi lélekvesztőből, a töviskoszorúval átszőtt vaskerítés résein át pedig megmarad a perspektíva szűkössége. Az előadás erős atmoszférát teremt, érezhető a táncművészek – Gesztelyi Nagy Csilla, Jessica Simet, Miko Dávid és Gergye Krisztián – összhangja, a kölcsönös figyelem a helyenként improvizatív produkciót is remek ritmusban tartja, ráadásul a táncosok időnként rongyból varrott emberbábokat mozgatnak. Közben a háttérvetítésen peregnek Bukta Imre képei: látjuk, miből merített Gergye Krisztián, amikor kidolgozta ezt a korábban csírájában, performanszként a tavalyi Art Marketen már bemutatott produkciót. Amit ebben a bő fél órában láttunk, az a mezőszemerei mindennapok sűrített metszete.
„Mondd, te honnan ismered ezeket a történeteket?” – kérdezi Gergye Krisztiántól Bukta Imre már az előadást követő beszélgetésen. „A képeidről” – feleli a rendező-koreográfus. „Nem is beszélgettünk róla, de néhány történetet akár én is mesélhettem volna” – folytatja a festőművész. „Mi a Partizán út és a Május 1. út sarkán lakunk Mezőszemerén, és ez a Tűzoltó kocsmától mondjuk hatszáz méterre van. A Jancsi – én nem tudom, hogy miért – rendre úgy indul el a Tűzoltóból hazafelé, hogy mindig a házunk előtt dől bele az árokba. Télen azért ez veszélyes, ezért ilyenkor megkérek valakit, hogy szóljon már Jancsi fiának, hogy jöjjön a talicskával és vigye haza. Ez rendszeres heti program nálunk. De hál' Istennek, Jancsi jó egészségnek örvend” – jegyzi meg nevetve.
Gergye Krisztián válaszként arról beszél, hogy a Bukta Imre képein szereplő emberek egészen valóságosak, egy-egy kiragadott pillanatban benne van az egész életük, olyan, mintha ott, előttünk, éppen abban a pillanatban történne meg a csoda, vagy – ahogyan az alcím is mondja – a hétköznapi mágia. Majd az előadás zenéjéről szólva hozzáteszi: „Azt gondoltam, hogy Stravinsky Tavaszi áldozatát érdemes lenne megfosztani a rárakódott pátosztól, mert teljesen analóg a te falusi enteriőrjeiddel. Stravinsky elképesztő dinamikákkal dolgozik, nem akartuk ezeket letáncolni, vagy versenyre kelni kell velük, hanem pofátlanul inkább ellentételeztük.”
„Amikor elkezdtünk Krisztiánnal dolgozni, megtestesíteni ezeket a karaktereket, valóban elkezdett fájni az ízületünk, nyomott a vesénk, borzasztó volt” – meséli Gesztelyi Nagy Csilla. A táncművész megjegyzi: a próbákon tartott szünetekben igyekeztek visszanyerni fiatalságukat és mozgékonyságukat. Csilla arról is beszélt, hogy városi emberként hat évvel ezelőtt költözött el egy hatszáz fős faluba. „Egyrészt élvezem, másrészt viszont még mindig idegen.”
„Én úgy kezdtem, hogy műparaszt leszek” – veszi át a szót a festőművész. „Vettem traktort, ekét, meg minden olyasmit, amivel én ott fogom majd művelni az emberek kertjeit ajándékként. Nagy ideáim voltak, amik nem váltak be, mindenhonnan lepattintottak. Valószínű, hogy kicsit túlfűtött volt az én romantikus hozzáállásom. Azért néha szántottam idős embereknek. Megvan még a traktorom, de már egy csomó tartozéktól megváltam. Mert nincs rá igény. Rájöttem, hogy ha ingyen szántok, akkor nem hívnak többet, mert szégyellik. Az emberek nem szeretnek tartozni, és ha a végén elfogadok – mit tudom én – húsz tojást, akkor ők is megnyugszanak, és legközelebb is hívnak. Nem kicsi a saját udvarunk sem, kétezer négyzetméter, ott gyümölcsfák vannak, tehát van mit tenni, de szerintem nem teszek többet, mint egy falusi átlagember. A festésre koncentrálás mindig egy-egy kiállításhoz kötődik. November végén nyílik egy új kiállításom a Godot Galéria Bartók Béla úti kiállítótermében. Kizárólag új képek szerepelnek majd. Nem azt mondom, hogy éjjel-nappal festek, de hajtani kell, a határidő inspirál.”
Majd Bukta Imre hozzáteszi: az utóbbi időben – bár ez nem látszott az előadásban – nagyon megváltozott a falu. „Jönnek-mennek, ahogyan Gyuri bácsi énekli a Reptérben: érkezik és távozik mindenféle ember.”
Gergye Krisztián a hit kérdésére terelné a beszélgetést, ám Bukta Imre erről nem igazán akar beszélni, azonban a koreográfusnak eszébe jut egy anekdota. „El lehet mesélni, hogy építettél egy budit a kertedben azért, hogy onnan nézhess a templomra?”
„Van nekünk rendes angol vécénk is – feleli Bukta –, de én budihoz szoktam gyerekkoromban. Meg ugye falun bármi történhet, például dugulás. A szennyvízcsatorna-hálózatot is csak fél éve építették ki, tehát szükségünk volt egy budira. Elmentem a mezőkövesdi tüzépre, hogy veszek egyet, de nagyon drága volt, valami 150 ezer forint. Mondom, ne vicceljünk már, hát mi ebben annyi?! Megvettem ugyanott a deszkákat negyvenezer forintért, és kihoztam belőle, de úgy, hogy építettem alá egy két és fél méter magas szintet, így ez tulajdonképpen egy biovécé, tehát egy komposztáló van alul, föl kell menni a tetejére, és amikor kinyitom az ajtaját, látom a falu tornyát. Bárki jön, nem tud ellenállni ennek az élménynek, ő is ki akarja próbálni, legyen akár városi, akár falusi. Szóval a tetejére tervezek építeni egy kávézót” – jegyzi meg somolyogva.
Gergye Krisztián az előadásra értette, hogy reméli, ezt még lehet fokozni, és készülhet belőle egy színházi produkció. Mit gondolnak, lehet ezt még tovább fokozni?!
