Péter Beáta
Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, inkább vágyaim, terveim vannak, amelyeket igyekszem megvalósítani. Meg aztán pörög az élet, és van, hogy a Gondviselés sokkal szebb dolgokat, lehetőségeket hoz, mint amilyenről álmodtam. Így van ez a könyvekkel is. Szerencsés is vagyok, a munkámból kifolyólag (is) egy-egy kutatás során, interjúra való felkészüléskor egyik könyv visz, lök a másikhoz – műfajtól függetlenül.
De listám mindig van a fejemben, és ez egy csodalista, mert soha nem ér véget, sőt egyre csak bővül. Ha nem lenne elég csak az ágyam mellett és az íróasztalomon tornyosuló kötetekre vetnem egy pillantást ahhoz, hogy emlékezzek, mit kellene még elolvasnom, akkor rögtön beugrik, hogy hány olyan, esetenként évek óta tologatott, halasztgatott könyv van még, amely csendes megadással várja, netán türelmetlenül toporog, sőt toporzékol, hogy végre felüssem.
És hát ott vannak az újra-olvasnivalók, amelyeket tervezve, vagy csak spontán, időről időre kézbe veszek: Krúdyk, Máraik, Rejtők, Tomcsák, Karinthyk és Bukowskik, vagy éppen Bálint Tibor, akinek a novelláit kezdtem most újraolvasni. A nagy klasszikusok és a méltatlanul elfelejtettek. Költők, drámaírók… Hosszas lenne felsorolni. Ó, csak belegondolva is megszédül az ember, hogy mennyi mindent kellene újraolvasni. Belebolondulás, belebolondulás.
Ennek kapcsán pedig eszembe jut: néhány éve Dante Isteni színjátékát emeltem le a polcról újraolvasási szándékkal. Aztán a Pokol valahányadik bugyrában ragadtam, más, sürgős olvasnivalók követeltek helyet és időt maguknak. Talán valamely szigorú tanulmánykötet jött elsőként, majd egy lassú beszédű helytörténeti, és kihasználva a lehetőséget, a kortárs szépirodalmiak is befurakodtak. Így szokott ez lenni. De néha, amikor nehezebb az élet, mindig felötlik bennem, hogy bármennyi „kötelező” és „befurakodó” olvasnivaló van, biza mihamarabb elő kellene vennem újra Dante mester művét, hogy ha a Paradicsomig nem is, de legalább a Purgatóriumig jussak el.
Bene Zoltán
Mivel az új Pelevin-regény végére értem már egy héttel karácsony előtt, ezért (előzetes terveim ellenére) nem azzal kezdem az új évet. Viszont erősen várom Juhász Kristóf barátom mesekönyvét, azt biztosan nem fogom kihagyni. Ugyancsak nagy várakozással tekintek Bán János (Bán Mór) alternatív történelmi regénye elé, amely szerintem nagy port fog fölverni 2025-ben, ugyanis arról szól, hogy a trianoni katasztrófa korántsem olyan szükségszerűen és elkerülhetetlenül következett be, ahogyan azt belénk sulykolták évtizedeken keresztül, hiszen 4-600 ezer főnyi harcedzett, vereséget nem szenvedett, felfegyverzett katona vonult haza rendezetten a frontokról 1918-ban. Amennyiben van erre politikai akarat, amint sem Károlyiban, sem a kommunistákban nem volt, ez a haderő meg tudta volna védeni az ország területi integritását. (Kemal Atatürk lényegesen rosszabb helyzetben ért el komoly sikereket Törökországban ugyanebben az időben.) Úgy vélem, ez egy fontos könyv lesz. Tekintve azonban, hogy ez a regény csak az év végére várható, addig még sok másikat fogok olvasni. Tervezem például Darvasi Laci gigantikus Neandervölgyiekjét, de sok más mű is ott sorakozik a polcon vagy éppen a könyvolvasómon. Nem fogok betű nélkül maradni, az bizonyos, de nem is bírnék, olvasás nélkül az élet elviselhetetlen...
Várkonyi Éva
Minél inkább ellentétes irányba rohan a világ, annál inkább vágyom az olvasásra. A papír sercegésére, izgalmat sejtető, fás illatára és arra a varázslatra, ami egy könyv kinyitásakor a világ zajától elszigetelve köztem és a történet között szövődik. Mindig is az életrajzi ihletésű könyveket szerettem, talán azért, mert az első, igazi nagy mű, amit letett az éjjeliszekrényemre anyám, Szabó Magda Régimódi története volt, ami egy olyan utat vésett elém a földbe, amiről nehéz letérni – így az új évben sem fogok. Ami – úgy tervezem – mindenképpen kísér majd az utamon, az Závada Pál új regénye, a Pernye és fű, Grecsó Krisztián Apám üzent és Visky András Kitelepítés című könyve. Ismerősi ajánlásra Thassy Jenő háromkötetes regényét – Veszélyes vidék, Hátraarc, A botcsinálta amerikai – is beszereztem, mely végigköveti az író életét. Kiszemeltem már magamnak Kertész Imre naplójegyzeteit, a Lét és írás – Feljegyzések 1959–1973-at és Szentesi Éva A mai naphoz nincsenek emlékeim nemrégen megjelent könyvét. És hát nálam sosem telik el úgy év, hogy ne olvasnék Szabó Magdát, mint elixírt, újra és újra „magamhoz veszem”, hogy a számomra legnagyobb írónő lénye és szellemisége mindig közel maradjon.
