„Maga nem szereti a színházat? – Nem az, hogy nem szeretem, saját halottamnak tekintem” – mondja a szerepéből kikacsintva Rudolf Péter Szilvai professzora. Pedig a színház él, ezt a Liliomfi sziporkázó jelenetei ékesen bizonyítják, azonban a lendületet nem sikerült végigvinni az előadás egészén. A darabátdolgozás – Vecsei H. Miklós munkája – lényegében a korábbi átiratra épít, de hangsúlyait tekintve kissé átalakult. A történet itt is lehetőséget ad az alkotók számára a saját szakmájuk nehézségéről, nyomorúságáról és szárnyalásáról vallani, ám a korábbi előadás hangsúlyos mottója: „Hagyjanak minket játszani!”, nem lesz központi gondolattá. Számomra sokkal inkább a színjátszás és színház öröméről mesél egy olyan világban, amikor alig akad valami, aminek ezerszázan együtt, szívből tudunk örülni.
Ifjabb Vidnyánszky Attila a Vígszínház kivételesen nagy terében is igyekszik bevonni a nézőket az előadásba. A segédteátristák már a nézőtéren lengetik a színház zászlaját, visszafogottan incselkednek a helyüket keresgélőkkel, a szünetben pedig zsíros kenyérrel vendégelik meg a nézőket. De Liliomfiék botcsinálta menekülési kísérletüknél is az emeleti páholyban ülők jóindulatára apellálnak.
Csiki Csaba díszlete lenyűgöző: az egymásból nyíló, összeakadó, olykor sehová sem tartó fehér, kopott ajtók, ablakok sorjáznak a zsinórpadlásig. A látvány azonnal elragadtatással tölt el, azonban nem sikerül igazán bejátszani ezt az óriási teret, a felső járásokat csak ritkán használják, a különös nyílások némelyike pedig csupán egy-egy „eltévedt” szereplő számára jelent humorforrást. A legszembeötlőbb mindez a darab indításakor: egy ilyen hatalmas térben két egymásba forgatott ajtó szűkös dobogóján kergetik egymást a szomszédos szobában elszállásolt szereplők. Ez egyfelől érdekes csiki-csuki, másfelől azonban annyira leszűkíti a játék egyébként gesztusaiban, elrajzoltságában szinte szemtelenül tágas miliőjét, hogy eleinte azon gondolkodom, nem lett volna-e jobb helyen az előadás a Pesti Színházban.
A történet itt is „elmeséltetik”, és ez a mesélés, a színház egyszerre kint és bent játéka legtöbbször csodálatosan működik. Méhes László Szigligeti Edeként kezdi írni a darabot, aztán időnként szereplőként támasztja a kocsmapultot, majd szövi tovább a figurái sorsát, jelenléte mindvégig tartalmas.
„Minden müvészetek / Fején a korona: / A mi művészetünk, / Ellen ki mondana? / Mi szép, mi szép, mi szép / A mi föladatunk! / Legyünk büszkék reá, / Hogy színészek vagyunk”[1] – írta Petőfi Sándor mindössze öt évvel Szigligeti vígjátékának megszületése előtt. Szigligeti darabjában azonban a színészet egy „tisztes” megélhetéssel rendelkező Szilvaiból a Dii immortales![2] felkiáltást váltja ki, a Vígszínház előadásában pedig még a lámpaégő sem bírja a feszültséget, a színész szó elhangzására lázas szikrázásba kezd, majd szétdurran. Hegedűs D. Géza egy tömbből faragott fogadósa pedig a nyomaték kedvéért még a földre is köp, valahányszor kiejti ezt az elátkozott hivatást. Ezzel áll szemben az a vallomás, amit a színészek a végén, szerepükből kivetkőzve mondanak el: „én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészethez...” És mindezt jelenlétükkel is folyamatosan bizonyítják. A tetszetős epizódokat újrajátsszák, felgyorsítva, eltúlozva, néhol a nézőkhöz fordulva, hogy akkor ez most sok vagy hatásos.
Az előadás kissé nehézkesen indul, a közönségnek át kell adnia magát a commedia dell'arte teljes eszköztárát felvonultató színészek játékának. Igazán a második résztől kel életre, ahol ügyes ritmusban váltják egymást a vallomásos és derűs vagy kacagtató jelenetek, ráadásul mind hangsúlyosabbá válik Kovács Adrián és Mester Dávid zenéje. Az eleinte aláfestésként szolgáló, népdalokat, népies dallamokat idéző muzsika az előadás fontos szegmense, ami a Csángálló zenekar színpadi megjelenésével előtérbe kerül. A dalok – amelyek szövegeit Vecsei H. Miklós jegyzi – ugyancsak leleményesek és üdítőek, Berecz István koreográfiája pedig élettel teli. Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezei hatásosan segítik a karakterépítést: egyszerre elrajzoltak, tetszetősek, miközben szellemes ötleteket vonultatnak fel – a harmonikaként használt mellénytől a pulikutya subájáig.
Keresztes Tamás lubickol a szerepében: egyik pillanatról a másikra vált „gúnyát”, hanglejtést, gesztusokat. Számára az élet is önfeledt játék, semminek nincs tétje, és ez a könnyed, mégis ízléses komédiázás szerethető és karakteres figurát rajzol. Ötvös András lenyűgöző energiákkal kelti életre Szellemfit, ő élhet a legtöbbet a „színház a színházban” helyzet adta lehetőségekkel. Olykor esetlen, máskor karakán, és minden „színészi” megszólalásában karikíroz.
Szilágyi Csenge Kamillája a szokásosnál fiatalabb nő, aki „már rég színésznő lett volna, ám hölgynek egyedül, oltalom nélkül, igen veszélyes ez a pálya, főképp ha szép s fiatal”. Na, hát ő egyik sem, erről a színésznő még a páholyból is jól kivehető bajuszfestéssel is gondoskodott. Csodálatos, ahogyan keveredik benne egy mindenáron házasodni vágyó vénlány és egy színésznői álmokat dédelgető, kissé trampli nő. Hegedűs D. Géza Kányaija is hús-vér karakter: elveiből nem enged, nem hisz a saját szemének sem, és mindezt robusztus kérlelhetetlenséggel teszi.
Gyöngyösi Zoltán félszeg, mégis pukkancs Gyurija ismeri a világot, még Egerből. Liliomfi és Szellemfi úgy csavarják az ujjuk köré a jóhiszemű fiút, ahogy nem szégyellik. Választottja Erzsi, aki nem akar hősszerelmes lenni, csak sima. Varga-Járó Sára gyönyörűen énekel – ez már a Pinokkióban is kiderült –, ereje mégis abban rejlik, hogy egy szerethető, józan nőt varázsol a színpadra, aki hétköznapi meglátásaival az ábrándos színészek tökéletes ellentéte.
Rudolf Péter több mint negyven éve Liliomfit játszott, most Szilvai professzort, és bár makacs, időnként morózus figura, játéka arról tanúskodik, hogy lélekben ő még mindig inkább valódi teátrista. Gál Réka Ágota bájos, ábrándos fiatal lány, aki hétköznapjait is Shakespeare szerelmes tragédiájának bűvöletében tölti. A különböző generációk örömteli „együtt játszását” nézni is jólesik. A segédteátristák, Molnár András és Nyomárkay Zsigmond is mindvégig teljes odaadással vannak jelen.
Az ifjú Schwarz jelenete bravúros. A Keresztes Tamás által megformált osztrák sokkal hitelesebbnek tetszik, mint a kockás öltönyben érkező, ondolált hajú bécsi fogadós. Igazán szórakoztató, ahogyan kifüstölik a zavarodott Zoltán Áront, aki ebben a röpke jelenetben is érdekes figurát mutat. Apja, Borbiczki Ferenc „párbaja” Hegedűs D. Gézával roppant mulattató, a végén pedig mindenki kinyír mindenkit, ahogyan egy jó királydrámában illik. Ja, mégsem. Merthogy valójában ez is csak játék. Játékból élünk, halunk, és ha már így van, szeressük a színházat, mert ők játékból értünk halnak!
Fotók: Dömölky Dániel
