Hogyan találkoztál először ezzel a zeneművel?

Ismertem még régről. Úgy öt-hat évvel ezelőtt, amikor a Félkegyelműt próbáltam a Pesti Színházban, az egyik próbán Venczel Vera azt mondta: „Letéptem ezt a hangaszálat.” (A mű librettóját Radnóti Miklós sorsa és az az Apollinaire-vers ihlette, melyet a költő naplójában találtak: „Letéptem ezt a hangaszálat / Már tudhatod az ősz halott / E földön többé sose látlak / Ó idő szaga hangaszálak / És várlak téged tudhatod” – A szerk.) Ez valahogy megütötte a fülemet. Kérdésemre elmondta, hogy játszott ebben a filmben. Nem is tudtam, hogy készült belőle film, de akkor Verának köszönhetően megnéztem, és nagyon bennem maradt, ahogy ő is. De nyilván sok összetevős, hogy miért választottam ezt az anyagot. Talán az a legizgalmasabb, ha a személyes indíttatásomat osztom meg.

Közhelyes azt mondani ma már, hogy „az én generációm”, mindenesetre fiatal emberként azért ha nem is düh, de értetlenség vagy feszültség van az emberben azzal kapcsolatban, amit az előttünk járó nemzedékek csináltak. Hiszen nem úgy készítettek fel minket, nem arra készültünk, hogy itt vírusok lesznek és háborúk. Hogy ilyen feszült helyzetben kell majd valahogy érvényesülni, élni. Olyan darabot kerestem, amelynek révén fiatal emberek szemén keresztül lehet megmutatni, milyen az, amikor a világ szétesőben van. És mivel megbeszéltük, hogy bármi lehet jövőre, csak zenés nem, úgy gondoltam, ez egy pimasz húzás lesz a részemről.

Rudolf Péter és ifj. Vidnyánszky Attila
Fotó: Vígszínház/Csibi Szilvia

Másrészt nagyon hálás vagyok azokért a beszélgetésekért, amiket folytattunk, Péter. Úgy éreztem, hogy nekem ez pedagógiailag is fontos. Mert ez nem hozzám való darab. A rendezői mesterséget eddig nagyon ügyetlenül vagy sajátosan oldottam meg, de ez most nagyon emberes kihívás. Ráadásul mindig rettegtem a társulat egy részétől, mert nagyon tisztelem őket. Ezért is hatalmas kihívás ez nekem. És nagyon megtisztelő, hogy az előadásnak ilyen fantasztikus szereposztása van. Megpróbálok felnőni a feladathoz.

A sprórolás jegyében is, de nem csak ezért, a díszletet is te álmodod meg.

Van egy ötlet rá, de nem nevezném díszletnek. Nagyon egyszerű lenne a tér. Eddig nagyon szerencsés helyzetben voltam, hogy lehetett nagyobb dolgokban gondolkodni. De talán az is kihívás lesz, hogy ezúttal majdnem üres térben dolgozunk. A jelmezeknél is valami hasonlóban gondolkodunk. Nagyon letisztult világot próbálunk majd felépíteni.

Az Egy szerelem három éjszakája dalai nagyon nagy slágerek voltak. A ti generációtok talán kevésbé ismeri őket. Bár szerényen beszéltél az eddigi rendezőtevékenységedről, neked van zenés múltad. Nagy sikerrel megy itt A nagy Gatsby, és a Szerelmek városában is virtuóz világot raktál össze elképesztő munkával. Az a kérdésem, hogy a dalokhoz, a zenéhez hogyan akarsz hozzányúlni?

Eddig elég öntörvényű voltam, vagy nem elég felkészült, vagy szedett-vedett volt mindig a próbafolyamat… Itt azonban nagyon tisztelni kell az anyagot. Amikor régi filmeket nézek, gyakran úgy érzem: van valamiféle erőteljes bája, amikor nagy tragédiákon mennek keresztül az emberek. Ez a színészi játékban is különleges számomra. Valahogy sokkalta szebben fájt az embereknek minden. Van egy ilyen romantikus-nosztalgikus érzet, amikor ezt néztem meg ezeket a dalokat hallgattam. És azt szeretném valahogy megmutatni, hogy nekem milyen érzés például azt nézni, hogy azok az emberek, akik sokkal nagyobb szörnyűségeken mentek keresztül, milyen nagy szívvel tudták ezt végigcsinálni. A darabban ezzel szeretnék foglalkozni. Meglátjuk, sikerül-e. El tudjuk-e tanulni azt, amit az idősebb kollégák lenyűgözően csinálnak: hogy mindig életigenlés van bennük.

Köszönöm szépen. Ez az egész évadra szóló mondat: hogy megpróbálunk mindent valahogy mégis úgy fölrakni a színpadra, hogy akármit ábrázolunk, a végén akarjunk létezni és cselekedni.

Nyitókép: ifj. Vidnyánszky Attila rendező a Vígszínház társulati üléssel egybekötött évadnyitó sajtótájékoztatóján. Fotó: MTI/Balogh Zoltán