Felszínességet nem lehet számon kérni, emiatt legfönnebb a szerzőt marasztalhatnánk el. Rancsó Dezső (Liliomfi) széles gesztusait, száguldását a játéköröm diktálja, Tóth Sándor (Szellemfi) a pajtási cinkosság figuráját hozza, Fillár István a különc professzor (Szilvai) ókonzervatív vonásait nyomatékosítja, Ruttkay Laura (Mariska) operettbeli lázadó naíva, Soltész Bözse (Erzsi) talpraesett, prózai szubrett, Kubik Anna (Kamilla) a vénlány nevetségesen groteszk vonásait nem a szokásos panelekből rakja össze, Csurka László (id. Schwartz) karakteres, uraskodó pesti fogadós, Jászai László (Kányai fogadós) - az előadás legjobbjaként - vérbő, eleven, már-már móriczi figura. Sápatag vázlatos szerepében Pavletits Béla (Gyuri pincér), rikítóan túlkarikírozza ifj. Schwartzot Jegercsik Csaba. Tordai Hajnal (jelmez) visszafogottan karikírozza a korabeli viseletet. Csak ne emlékeznék Darvas Ivánék csapatának Makk Károly-filmbéli, páratlan színészi kisugárzására!
Mulatságos ötlet, amikor a rendező - talán a "hőskorra", a színész-mindenesek változatos feladataira utalva - időnként a zenekari árokba küldi Szellemfit, hogy beintse a zenekart (Sárközy István zenéje színesen könnyed). Pinczés óvakodik a gegektől, friss ötletekkel áll elő. Ha viszont a régmúlt színjátszására hegyezné ki az előadást - több távolságtartás és több groteszk vonás bevetésével - jobban éreznénk, hogy a majd 160 esztendős komédia nemcsak játék, hanem korunk színjátszás-paradoxona.
