Shakespeare kijelentése körülbelül háromszáz évvel előzte meg Eric Berne Emberi játszmák című szociálpszichológiai könyvét, melynek azóta is számos követője lett. A gondolat lényege az, hogy hétköznapjainkban ugyanúgy mi is szerepeket játszunk, mint a színészek a színpadon vagy a filmekben. Sőt, a legtöbb esetben bevésődött szerepeink határozzák meg viselkedésünket, gondolatainkat, döntéseinket és másokról alkotott ítéleteinket. Legfőképpen pedig az önmagunkról való gondolkodás alapkövei.
A társadalmi és emberi játszmák legalsó szintjén a család áll. Gyakori jelenség, hogy e mikroközösség valamely tagja nem úgy viselkedik, ahogyan azt tőle megszokták: rosszallás, gyanús vizsgálódás a jussa. Nincs valami bajod? – kérdezik. Holott talán csak változni, fejlődni akar, kiszállni ugyanazokból a körökből, amikben évek óta körbe-körbe fut. Az ilyen helyzetek miatt begyakoroltatott, megszokott szerepünk általában továbbgyűrűzik a család barátai és a rokonság közé is.
Már néhány év alatt kialakul egy kép a kisgyerekről, milyen ember lesz és aszerint viselkedik vele mindenki. Jaj annak a kisfiúnak, akit elhagyott az apja, faképnél hagyta, meglopta, vagy átverte az anyját. Mert ha kétéves kora körül hazugságon kapják, soha többé nem mossa le magáról az „apjafia” címet. Az iskolában újabb szerepeket kapunk, a jó tanuló, aki már az első években sikert sikerre halmoz, gimnázium végéig könnyebben boldogul, mint elítélt társai. A tanárok egymás között tapasztalatot cserélnek, amikor új osztály kerül valakihez: vigyázz ezzel a gyerekkel, mert sunyítani szokott, az a másik jó képességű, de lusta, szóval nem szabad elkapatni, ilyesféle mondatok, amiknek bűvköréből kilépni, amikkel szembemenni nehéz, hiszen a tanítvány is bizonyosfajta magatartáshoz szokott a tanároktól, nem szavaz bizalmat azonnal egy újnak.
Talán az egyetem az a hely, ahol tiszta lappal indulhatunk. Ott többnyire senki nem ismer korábbról, nem tudják, milyen voltál, miket tettél vagy nem tettél meg, szinte új életet kezdhetsz, részben emiatt érezzük úgy, hogy ezek a szabadság évei. Ám legtöbbször annyira belénk épültek már a játszmák, a szerepek, hogy ugyanazt idézzük elő az új ismerősi körökben is. Bár éppen azok lehetnénk, akik lenni akarunk, nem merünk kockáztatni. A már unalomig ismert színdarab otthonos, kényelmes langyos mocsarában lubickolunk tovább.
Persze ha szerencsénk van, egy építő színdarabot hozunk magunkkal, vagy valaki másnak van olyan, lélekemelő életjátéka, amihez jó csatlakozni, ami előre visz és kizökkent, akár ki is húz a mocsárból. De sajnos ez a ritkább, mivel ösztönösen a magunkhoz hasonló játékosokat keressük.
Ezeket a témákat dolgozza fel társadalmi és mikroközösségi szempontból is a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné közös produkciója, Tasnádi István Kartonpapa című darabja.
A cím ne tévesszen meg, vígjátékra utaló hangzása humorba bújtatott groteszk világot, könnyedségbe burkolt cinizmust takar (természetesen annak üdítőbb értelmében). Mi történik, ha egy apa, aki zsarnokként uralkodott családján és rokonain, már nincs jelen? Hogyan folytatják az ottmaradtak az általa létrehozott játékot? Képesek-e szerepükben maradni? Hová vezet, ha kitörni kívánnak ebből a körből? Helyrehozható-e a kár, amit egy zsarnoki apa belénk égetett? Mindezt olyan remek színészek előadásában, mint Udvaros Dorottya, Scherer Péter, Mosolygó Sára (felvételről Mucsi Zoltán) és Varga Ádám. Mindenképpen megtekintésre érdemes.
Hogy ne csak a negatív szerepkényszerről legyen szó: Varga Ádámot az utóbbi időben egy fiatal miskolci színész, Simon Zoltán helyettesítette/helyettesíti. Szerencsémre én egy ilyen előadást láthattam. Nem mintha örültem volna eleinte, Varga Ádám kiváló és tehetséges művész, ám hiányával nemcsak a darab tartalmában, hanem a színészi alakítás minőségében is megmutatkozott az, ami a fentiekben kifejtésre került. Az előadás majdnem kizárólag Simon Zoltánra, illetve szerepére fókuszálódott, mintegy körülötte forgott a történet, bár ezt sem a szövegmennyiség, sem a történet nem indokolta, vagy legalábbis a történet alapján más szereplők tragédiájának súlya egyenrangú volt az övével.
Érződött, hogy nem színészi utasítás az, ami szerint ennyire előtérbe került. De újonc volt, frissen került az előadásba, és bár a többiek előadása mind kiforrottabb, talán hitelesebb is volt, a színészközösség íratlan törvényei szerint, melyeknek betartása a jó színész ismérve, az előadás célja nem az egyéni siker, hanem az előadás és a nézők közötti interakció létrejötte. Ennek célja pedig, hogy ha összeszokott szereplőgárda van, akkor minden mellékszereplő a főszereplő alá játszik, neki segít (ennek lényege, hogy nem próbál előtérbe kerülni, gesztusai, játékának intenzitása mindig egy fokkal a főszereplőé alatt marad, hogy a fókusz a hősön maradjon. Ez éppen olyan nehéz, talán még nehezebb feladat, mint apait-anyait beleadva a főszerepet játszani).
Ha viszont beugró színész kerül az előadásba, aki gyakrabban elfelejtheti a szöveget vagy a végszót, még nem ismeri olyan jól a szerepét, mint a többiek, akkor segíteni kell őt úgy, hogy a néző ebből lehetőleg semmit se vegyen észre. Úgy improvizálni a darab közben, hogy az újonc kisiklása a szerepből véletlenül se történjen meg. Mint amikor egymás kezét fogva tartjuk fent a vízen azt, aki nem tud úszni.
Simon Zoltán persze azért tudott úszni, remekül szerepelt, sőt még Varga Ádám egyéni, spontán gesztusait is belevitte az előadásba, így egyszerre két szerepet játszott. (A zsarnok alól épphogy felszabadult fiút és a fiút játszó fiút is.) Talán bizonyos reakciói elmértek voltak, ugyan nem a karakterhez, de azért a színdarab mértékeihez túlzottak, ám a többi színész, mint egy nagy őssejt részecskéi, együtt mozdultak vele, így létrejöhetett az a bizonyos „színházi varázs” (amikor az előadás és a néző kimondatlanul kommunikálni kezd egymással). Példája volt ez annak, amikor egy pozitív hatású játszma alakul ki, amelyben szerepet kapni fejlődési lehetőség, hiszen a közösség segítő, támogató, nem pedig lélek-/személyiségcsonkító.
Mindez pedig legfőképpen azért fontos, mert a különböző játszmákat tovább is adjuk.
Amikor már nem a szerepet visszük tovább, a játszma lényegét, értékrendjét örökségként cipeljük tovább. Amit itt természetesnek láttunk, azt fogjuk társadalmi értelemben, vagy más szerepben is természetesnek látni. (Nem véletlen, hogy az exrabokból lesznek a legkegyetlenebb börtönőrök.)
Meg kell tanulnunk hát felismerni a pozitív játszmákat, rátalálni a jó játékra magunk és mások érdekében is. Hogy megéri-e, az nem kérdés.
„És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár”
Izer Janka
A szerző a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI12 programjának részese.
