Bevezetésül a függöny előtt egy férfi hátlap nélküli fiókos szekrénykére támaszkodva olvas fel teafoltos, koszlott papírokból. A színész erősen második vonalbeli szónok figurát kever ki, nevetnivaló alakot mutat meg, aranymetszésben: aprólékosan felépítve karikírozza szét a hivatalát komolyan átélő orosz kisembert. Tudományoskodó előadásmódban szónokol házmester kvalitású tudósként, szinonim szavakkal, mint a "zselémassza" a "kocsonyával".
 |
Hamar eljutunk oda, hogy a nézőket növekvő önbizalommal kliensnek mondja - finoman szondázza a közönséget -, amint egy jó komédiás a lehető leghamarabb bekalibrálja a nézőteret, mintegy az előadás "fundamentális alapjait" szakmailag lerakva. Egy igazán kis formátumú alak nagyformátumú alakítása. A szónoklat végén sorsolás következik, a nézőtérről segítőket kér, így többek közt az addig civilként a nézőtéren üldögélő társulattagok is felkerülnek a színpadra sorsolással. A többieket aztán rögtönzött csoportterápia után elbocsátja a mester - akik feltehetően ugyancsak beépítettek voltak: két helyi színész is ácsorgott a színpadon élvezettel civilként.
Oroszországban kiterjedt kultúrája van a természetgyógyászatnak - ki nem találkozott keletről jött gyógyítóval? - és a nagy társadalomterepeuta, Szorokin is utazik a témára.
 |
A kötelező terápiára utaltak már a fehér függönyökkel határolt térben foglalnak helyet. A kórtörténeteket aztán a szünetben meg is kapjuk, s ezekből a leírásokból már hallásra is kirajzolódnak a drámai sorsok (a rátermett szinkrontolmács érzékletesen közvetítette az előre elkészített szöveget). A háttérben, mint valami védett kápolnácskában - ahova csak hajolva lehet belépni, olyan alacsony - Shakespeare képe, a homloka közepén piros fény villog: mint minden kezelt ruháján, nyilván terápiásan-célzottan elhelyezve. A bejárat fölött krétával rajzolt kémiai egyenletek, képletek, például jól kivehető benzolgyűrű.
A terápia drámajáték. Komoly igyekezettel, de esetlenül megy. Hamletnak frusztrációs vihogása van. Horatio és Hamlet betéved Capuletékhez(!). Horatiót a terápia legelején úgy combon döfik, hogy attól fogva nem tud lábra állni: csak ide-oda húzgálják, átesnek rajta, néha belebeszél a játékba, szóval igazi jó barát. A király és a királynő hol Júlia szülei, hol Hamletéi. A többi szerepkettőzés is követhető - a kezeltek számos kombinációban lépnek színre, terápiásan színjátszva. A báljelenetben divatos alkalmazott zenét, Michael Nyman-bejátszást hallunk - kritikailag, mint kiderül: a Benzol Hullák nevű, ránézésre vásott kamaszokból álló punkbanda visszaprüntyögi egyik betét-zenélésük alkalmával, aztán jól szétcsapja, mint ahogy Szorokin szokta szereplői fejét. A zenészek persze itt laboratóriumi helyzetben vannak, ami a valóságra ugyanúgy csak utal, mint a Szorokin-regények borzalma.
A kőfalnál (a függönyre vetített megtükrözött futó felirat szellemesen, finoman tesz hozzá a helyzethez - mint az előadás alatt többször, remek videómunkát látunk) eljátszott Júlia-Hamlet szerelmi jelenetben a shakespeare-i szöveggel kevert vallomások a két "kliens" ügyetlen, de egyre őszintébben beszélő játékává lesznek. Drámai, amikor a "civil" feltárulkozásból sem sikerül szót érteniük, mert mindketten magukra maradnak a bajukkal - a mutatvány nem sikerült: a betegek a saját életükben maradtak. Ennyit a szerelemről.
Ezután következik a Hamlet-monológ, amely ugyanezt az élet-, és valóságképtelenséget folytatja - szaggatottá válva, egyre inkább saját (gondolom, szorokini) szavakba öntve egy mai Hamletet Lenni, vagy nem lenni, "ez itt a két kérdés" kezdettel. Valóban mellbevágó ezzel szembesülni: igazul ügyetlen a vihogó figurát játszó színész elkomorodása és keresgélő igyekezete, megrázóbb a profán szavakkal pontosságra törekvő igazsága, mint az eredetinek, amelyik ma műremekként szól, de kevésbé aktuálisan. Ki tudja manapság annyira komolyan venni magát, mint a néhai Hamlet?
A terápiaszínház előadása közben a játékmester guruvá alakul (a jéger alsóneműs átmeneti formájában némi Yoda-beütés tetten érhető). A kezeltek persze ki-kicsúsznak a szerepükből, ilyenkor egy pillanatra megmutatkozik az életük, és dehogy gyógyulnak meg. A színészek nagy kedvvel játszanak, és tökéletesen láttatják a két szerepet - a shakespeare-i figurák alatt elkülönülten a kezelt figurákat.
Az előadás végén a klienseket filmre vett kisjelenetekben láthatjuk felnagyítva: íme az ember, amint marháskodva csattogtatja a fülét, vagy ahogy belezavarodik a motyogva énekelt himnuszba. Az előadás ellenállhatatlan játékkedvvel hebegve váltja valóra a világot. Szorokin látványosan kiment erről az előadásról, ami érthető, mert nem az ő világa uralta a színpadot. Andrej Mogucsij és a társulata játékosra vette Szorokint Gadamerrel, aki szerint a játék valóság, komoly dolog, a valóság pedig játékszerű. Az előadás Hans-Georg Gadamert veszi komolyan, aki a létezés (heideggeri) valóságára vonatkozó kérdését a művészetre vonatkoztatja, s ennek megfelelően az irodalmi műveket a világ megértésének egy lehetséges formájaként értelmezi.
